Filmklub Hollywoodi sztárok kapták a színészi díjakat Cannes-ban

Remek évjárat volt a 2017-es Cannes-ban; a megszokott szociodrámák közé szórakoztató thrillerek és fekete komédiák is bekerültek idén és ismét büszkék lehettünk a magyar filmesekre is. A vasárnap esti díjkiosztón a fesztivál fődíját, az Arany Pálmát, a politikai korrektséget kifinomult intelligenciával kifigurázó svéd vígjáték, a The Square kapta. A színészi díjakat két hollywoodi sztár, Diane Kruger és Joaquin Phoenix kezében landolt, a legjobb rendező Sofia Coppola lett a Csábításért, a zsűri nagydíját az AIDS ellen küzdő aktivisták életét bemutató francia filmnek (120 battements par minute) ítélték, Nicole Kidmant egy meglepetésdíjjal jutalmazták. A magyar versenyfilm, Mundruczó Kornél Jupiter holdja című alkotása sajnos díj nélkül maradt.


A 70. cannes-i versenyprogram nagyon erősnek ígérkezett és a sok visszatérő név ellenére is végre beteljesedett a generáció-váltás. Korszakalkotó remekmű ugyan nem született, de csúfos bukások sem akadtak, így inkább azt érezhettük, hogy van egy egységes magas szint, amelyet szinte minden versenyfilm meg tudott ugrani.



Nicole Kidman és Elle Fanning a How to talk to Girls at Parties cannes-i díszbemutatóján

Forrás: AFP/Valery Hache

Voltak persze megosztó filmek, de a leggyakoribb kifogás mégis inkább csak az lehetett, hogy „az előző filmje jobb volt” – ez tényleg igaz volt a Ruben Östlund (The Square, előző filmje: Lavina), Andrej Zvjagincev (Loveless, előző filmje: Leviatán), Todd Haynes (Wonderstruck, előző filmje: Carol) és Lynne Ramsay (You Were Never Really Here, előző filmje: Beszélnünk kell Kevinről) esetében, de Sofia Coppola (Csábítás, Lopom a sztárom), Jorgosz Lantimosz (Egy szent szarvas megölése, A homár) vagy Mundruczó Kornél felül tudta múlni előző cannes-i filmjét.



Mundruczó Kornél, Jéger Zsombor és Merab Ninidze a Jupiter holdja cannes-i díszbemutatóján

Forrás: AFP/Alberto Pizzoli

Ami Mundruczót illeti, idén sem díjazták a versenyben (a Fehér Isten három éve az Un certain regard szekció fődíját hozta el, versenyprogramban eddig egyik filmjét sem díjazták) és vegyes kritikákat kapott a Jupiter holdja. Érdekes módon a Fehér Isten-nel ellentétben most a magyar kritikusok szerették jobban a filmet, a nemzetközi sajtó inkább csak a látványvilágot értékelte, a történetet kevésbé.

Díjak ida vagy oda, az biztos, hogy a 42 éves magyar rendező szintet ugrott a repülő menekült történetével, olyan profi és magabiztos a film rendezése, hogy ezek után rengeteg megkeresést fog kapni Hollywoodból, csakúgy, mint operatőre Rév Marcell.



Wéber Kata, Mundruczó Kornél és Rév Marcell a Jupiter holdja forgatásán

Forrás: MTI/Kallos Bea

A jubileumi év miatt rengeteg egymás sarkát taposták az élő legendák Cannes-ban és még ünnepi osztálykép is készült a ma is aktív Arany Pálmás rendezőkről. Az viszont feltűnő volt, hogy közülük egyedül Michael Haneke került idén is versenybe (ráadásul a Happy End-nek erősen hattyúdal-hangulata volt), Roman Polanski versenyen kívül mutatott be egy teljesen felesleges filmet (D’après une histoire vraie), Jane Campion (A tó tükre) és David Lynch (Twin Peaks) viszont tévés újdonságaikkal arattak óriási sikert.



Híres rendezők és színészek csoportképe a 70. cannes-i filmfesztiválon

Forrás: AFP/Alberto Pizzoli

A tévé kontra mozi vita pedig megkerülhetetlen volt idén a Croisette-en az Amazon és különösen a Netflix streaming-szolgáltatók jelenlétének köszönhetően. A Netflix két versenyfilmje (Okja, The Meyerowitz Stories) egyébként szépen teljesített, hiába fütyülték ki a vetítéseken a Netflix-logót, a botrány pedig érdekes színezetet kapott, amikor a fesztivál vége felé bejelentésre került, hogy az idei zsűri elnöke, Pedro Almodóvar is megállapodott a Netflix-szel egy saját sorozat készitéséről.

A zsűrivel kapcsolatban egyébként nagy elvárásai voltak a nemzetközi sajtónak, főleg azután, hogy a tavalyi ítészek (George Miller elnök zsűrijében ott volt Nemes Jeles László, Mads Mikkelsen, Kirsten Dunst és Donald Sutherland) ízlése egyáltalán nem volt szinkronban a kritikusokéval, hiába volt a tavalyi szelekció még az ideinél is erősebb. Pedro Almodóvarról azt kell tudni, hogy noha filmtörténeti kincs és élő legenda, eddig mindig elkerülte a cannes-i fődíj, csakúgy mint a zsűrijében helyet kapott Park Chan-Wookot (Oldboy, A szobalány) és Paolo Sorrentinót (Ifjúság, A nagy szépség) is.



Park Chan-wook, Maren Ade, Agnes Jaoui, Will Smith, Fan Bingbing és Pedro Almodovar zsűritagok a cannes-i záróceremónián

Forrás: AFP/Alberto Pizzoli

Ráadásul zsűritag volt a tavalyi legnagyobb kritikusi kedvenc, a Toni Erdmann német rendezőnője is, Maren Ade, akinek a filmjét Nemes Jelesék teljesen mellőzték az egy évvel ezelőtti díjkiosztón. Szóval pont azok tehettek most igazságot, akiket a korábbi cannes-i zsűrik pofára ejtettek. Harcos feminista és minőség-sznob lévén Jessica Chastain ízlésében is bíztunk, Will Smith jelenléte pedig már csak arra jó volt, hogy a legelvadultabb művészfilmek végén azon röhögjünk, hogy „Vajon mit gondolhatott erről Will Smith?”.

Az idei fesztivál első polgárpukkasztó szenzációjaként ünnepeltük a The Square-t, mások is lelkesen nyilatkoztak a filmről, de kevesen tippeltek arra, hogy meg fogja nyerni a fődíjat. Az Arany Pálma végül Ruben Östlund rendező kezében landolt, filmje egy modern művészeti múzeum kurátoráról szól, kritikusunk szerint „bámulatosan bizarr" és „kifinomult intelligenciával figurázza ki a politikai korrektséget".



Ruben Ostlund az Arany Pálma-díjjal a zárógálán

Forrás: AFP/Valery Hache

A 120 battements par minute című francia filmről a cannes-i premier előtt alig eset szó, az első sajtóvetítés óta viszont a versenyprogram egyik fő esélyesévé ugrott elő, majd pedig a zsűri nagydíjával tüntették ki. Robin Campillo filmje az ACT UP franciaországi tevékenységének állít emléket, a nyolcvanas években radikális akciókkal hívták fel a figyelmet az AIDS elleni harc fontosságára. Robin Campillo először forgatókönyvíróként szerzett magának nevet, ő írta például Az osztály című filmet, amelyet 2008-ban a fesztivál fődíjával, Arany Pálmával jutalmaztak.



Robin Campillo a cannes-i zárógálán

Forrás: AFP/Valery Hache

Amikor tizenegy évvel ezelőtt legutóbb Cannes-ban járt Sofia Coppola, akkor kifütyülték a Marie Antoinette című munkáját. Idén sokkal jobb fogadtatásban részesült a Csábítás című kosztümös drámája: nem elég, hogy a kritikusok elismerően nyilatkoztak róla, a zsűri is a legjobbak közé sorolta, és a legjobb rendező díjával tüntette ki Coppolát.

Nicole Kidman idén négy Cannes-ban bemutatott filmben is feltűnt. A versenyprogramra szorítkozva ő játszotta el a lányiskola vezetőjét a Csábítás-ban, illetve ő formálta megaz Egy szent szarvas meggyilkolásá-ban a főszereplő orvos feleségét. Rendkívüli színészi munkáját egy meglepetés-díjjal honorálta a zsűri, Kidman kapta meg a 70. jubileumi alkalom miatt kiosztott elismerést. A díjat Will Smith vette át, mivel az ausztrál színésznő nem tudott ott lenni a záróünnepségen, de azért egy kedves videóüzenetben megköszönte az elismerést.



Nicole Kidman videoüzenete a zárógála kivetítőjén

Forrás: AFP/Alberto Pizzoli

Korunk egyik legnagyobb színésze, Joaquin Phoenix a három jelölése ellenére még mindig nem kapott Oscart, Cannes-ban viszont megkapta a legjobb színész díját. A You Were Never Really Here-ben egy démonaival küzdő háborús veteránt játszik, aki szexrabszolgáknak eladott fiatal lányokat szabadít ki.



Joaquin Phoenix és Jessica Chastain a cannes-i záróceremónia színpadán

Forrás: AFP/Valery Hache

Fatih Akin legújabb filmje, az In The Fade nem nyűgözte le a kritikusokat, a zsűri viszont érdemesnek találta a Trója és a Becstelen brigantiy sztárját, Diane Krugert a legjobb színésznő díjára. Kruger egy gyászoló feleséget alakít az In The Fade-ben, aki a terrostatámadásban meghalt férje halálát saját maga próbálja megbosszulni, miután az igazságszolgáltatásban csalódnia kellett.



Diane Kruger (középen) a legjobb színésznő díjával

Forrás: AFP/Valery Hache

A Loveless című filmjért a zsűri díjával tüntették ki Andrej Zvjagincevet. A dráma egy egymástól elhidegült házaspár és az eltűnt gyermekük történetén keresztül mesél a mai Oroszország viszonyairól. Zvjagincev visszajáró vendég Cannes-ban: a The Banishment a versenyprogramban kapott helyet, az Elena az Un Certain Regard szekcióban mutatkozott be, és a zsűri különdíjával távozott, a Leviatán-t ismét a versenyprogramba válogatták be, majd pedig a legjobb forgatókönyv díjával jutalmazták.

A legjobb forgatókönyv díját megosztva kapta Jorgosz Lantimosz és Efthymis Filippou az Egy szent szarvas meggyilkolásá-ért, illetve Lynne Ramsay a You've Never Really Here című thrillerért. Lantimosznak ez már a harmadik díja, a Dogtooth az Un Certain Regard fődíját nyerte meg, A homár pedig a zsűri díjával távozott Cannes-ból két éve.



Jorgosz Lantimosz és Lynne Ramsay a záróceremónia színpadán

Forrás: AFP/Valery Hache

Lynne Ramsay skót író-rendező egy borzogatóan sötét pszichológiai thrillerrel nyűgözte le a kritikusokat és a zsűrit. Ramsay-nak már az első nagyjátékfilmjét, az 1999-es Ratcatcher-t meghívták a fesztiválra, 2011-ben a Beszélnünk kell Kevinről című munkájával járt a Riviérán, de az első cannes-i díjára egészen mostanáig várnia kellett

A legjobb elsőfilmnek járó Arany Kamera-díjat Léonor Sérraille kapta a Jeune Femme című filmjéért, amely egy világos célok nélkül élő szabad szellemű fiatal lányról szólt, és amely az Un Certain Regard programban versenyzett.

A 70. cannes-i filmfesztivál összes díjazottja


Arany Pálma-díj
The Square (Ruben Östlund) - Svédország

A zsűri nagydíja
120 battements par minute (Robin Campillo) - Franciaország

A zsűri díja
Loveless (Andrej Zvjagincev) - Oroszország

Legjobb rendező
Sofia Coppola (Csábítás - USA)

Legjobb színésznő
Diane Kruger (In the Fade) - Németország

Legjobb színész
Joaquin Phoenix (You Were Never Really Here) - USA

Legjobb forgatókönyv (megosztott)
Egy szent szarvas meggyilkolása (Jorgosz Lantimosz és Efthymis Filippou) és You Were Never Really Here (Lynne Ramsey)

Arany Kamera-díj
Jeune femme (Léonor Serraille) - Franciaország

A továbbiakban bemutatunk az idei felhozatalból egy tucat csodás filmet, amelynek érdemes izgatottan várni a magyarországi mozibemutatóját.

A kedvenc filmjeink az idén Cannes-ban

Nicole Kidman minden egyes feltűnése


Ha külön számolnánk a fesztivál legjobb filmjei között Nicole Kidman minden idei csodálatos alakítását, akkor átnevezhetnék Kidman-fesztiválra az egész hacacárét. 49 évesen, amikor a legtöbb hollywoodi színésznő a korengedményes nyugdíjas éveit kezdi, Kidman karrierje a legizgalmasabb szakaszába lépett.



Nicole Kidman A tó tükrében és a Csábításban

Forrás: Cannes Film Festival

Mindkét versenyfilmje (Csábítás, Egy szent szarvas megölése) fantasztikusan sikerült; Sofia Coppolával érzéki bosszúfilmet, Jorgos Lantimosszal pedig hidegrázós pszicho-thrillert tettek le az asztalra. De ha még ez sem lett volna elég, John Cameron Mitchell totál kattant komédiájában (How to Talk to Girls at Parties) punk-királynőként volt elképesztően szórakoztató, Jane Campion második A tó tükre minisorozatában pedig egyszerre meglepő és szívszorító.

120 battements par minute


Kilenc éve Az osztály című zseniális, dokumentarista jellegű dráma nyerte az Arany Pálmát, idén pedig a film rendezője és írója is új filmmel jelentkezett. Laurent Cantet-t meglepő módon lefokozták az Un certain regard szekcióba az érdekes, de egyenetlen L’atelier-vel, forgatókönyvírója, Robin Campillo viszont előlépett a legendák ligájába.



120 battements par minute

Forrás: Cannes Film Festival

A kora kilencvenes évek Franciaországába kalauzoló, az AIDS ellen küzdő aktivisták életét bemutató 120 battements par minute láttán ez nem is csoda; lebilincselő, érdekfeszítő és megható film, amely ráadásul napjainkban is releváns, amikor más, hasonlóan káros jelenségek ellen vívott, vesztesnek tűnő harcokban értékelődik fel az aktivizmus jelentősége.

L’amant double



Jérémie Renier és Marine Vacth a L'amant double című filmben

Forrás: Cannes Film Festival

Cannes-ból nem hiányozhatnak a pikáns, tabudöntögető filmek sem, idén ugyan nem volt pornófilmbe illő sokkolás, de ez nem is baj, hiszen a versenyprogram legszexibb filmje játékos történettel és klasszikus film noiros utalásokkal lopta be magát a szívünkbe. Francois Ozon rekordgyorsasággal dolgozik (előző, szintén briliáns filmje, a Frantz pont most érte el a magyar mozikat), de a L’amant double-lal ezúttal karriercsúcsot döntött. (Kritikánk a filmről: Ez volt Cannes legszexibb filmje)

The Square



The Square

Forrás: Cannes Film Festival

Három éve a Lavina volt az egyik kedvenc filmünk a cannes-i filmfesztiválon, ezért iszonyatosan vártuk, miféle polgárpukkasztással áll elő Ruben Östlund, svéd rendező. A stockholmi kultúrpolitika világában játszódó film nem okozott csalódást; őrült meglepetések és kínos komikus csúcspontok követik egymást, a hab a tortán pedig minden idők legjobb szex utáni jelenete a fenomenális Claes Bang és Elisabeth Moss részvételével. (Kritikánk a filmről: Megvan Cannes első idei polgárpukkasztó szenzációja!)

The Meyerowitz Stories


A tintahal és a bálna után tizenkét évvel Noah Baumbach rendező ismét arról mesél, hogy mennyire meg tudja nyomorítani a gyerekei életét egy nárcisztikus, folyamatosan a saját sikertelensége miatt elégedetlenkendő művész apa (Dustin Hoffman). A főhősök itt átlagosan harminc évvel idősebbek, mint a korábbi filmben, így az okozott kár is egyértelműbb.



Grace Van Patten, Elizabeth Marvel, Ben Stiller, Adam Sandler a The Meyerowitz Stories című filmben

Forrás: Netflix

A The Meyerowitz Stories tele van nagyszerűen megírt és eljátszott dialógjelenetekel, a Hoffman mellett Emma Thompsont, Ben Stillert, Elizabeth Marvelt és Grace Van Pattent felsorakoztató színészgárda remekel, a legerősebb alakítást azonban a jóravaló, de egy kilátástalan élethelyzetben megrekedt idősebb fiúgyereket alakító Adam Sandler nyújtja. (Kritikánk a filmről: Adam Sandler színészi zsenialitásán ámuldozik mindenki)

Good Time


Ha néhány héttel ezelőtt valaki azt mondja, hogy az idei cannes-i filmfesztivál két legkiemelkedőbb színészi alakítását Adam Sandler is Robert Pattinson szállítja majd, minimum megmosolyogjuk. Pedig pontosan ez történt. Az Alkonyat-sorozat fapofával szenvedő vámpírjaként világsztárrá vált Pattinson a széria végeztével izgalmas rendezőkkel dolgozott együtt (például David Michôddal, Werner Herzoggal, Anton Corbijn és David Cronenberggel kétszer is), de a nagy áttörés egészen mostanáig váratott magára.



Robert Pattinson a Good Time című filmben

Forrás: Cannes Film Festival

A Safdie testvérek intenzíven pörgő, kőkemény és meghökkentő akciófilmjében azonban Pattinson játéka az igazi reveláció. A Londonban született, a huszas évei közepén már multimilliomos színész kifogástalan New York-i akcentussal és tökéletes hitelességgel hozza a karizmatikus, piti bűnöző főhőst, akinek egy balul elsült bankrablást követően csak néhány órája van, hogy megszerezze a szellemi fogyatékos öccse (és tettestársa) kiszabadításához szükséges összeget. Pattinson energikus alakításában minden pillanatban érdekfeszítő nézni ezt a gyors észjárású, manipulatív figurát, aki egy elszabadult tornádóhoz hasonlóan teszi tönkre az összes ember életét, akivel csak kapcsolatba kerül.

Jupiter holdja


Mi leesett állal néztük még a fesztivál elején Mundruczó Kornél észbontóan látványos alkotását, amiben egy szuperhősös hollywoodi akciófilm lendületességével dolgozta fel ezt az európai menekültválság idején játszódó megváltástörténetet. Kitörő lelkesedésünket sajnos sem a külföldi kritikusok (A Screen International kritikai szemléjén a harmadik legalacsonyabb pontszámot kapta), sem pedig a zsűri tagjai nem osztották, de ha a Jupiter holdja nem is fog egy Saul fiá-hoz hasonló szenzációs nemzetközi kört befutni, szégyenkezni miatta semmi okunk.



Merab Ninidze és Jéger Zsombor a Jupiter holdja című filmben

Forrás: InterCom

Szédületesen ambiciózus, szertelenül túlburjánzó film ez, amelyben minden kevésbé eltalált momentumra jut tíz másik emlékezetes pillanat. Mundruczó egy picit sem tartotta kordában a fantáziáját, a stábja pedig emberfeletti teljesítményt nyújtott (Rév Marcell operatőr lélegzetelállító felvételeit külön ki kell emelni), ünnepeljük inkább a merészségüket. (Kritikánk a filmről: Olyat mutattak a magyarok Cannes-ban, amitől megdöbben a világ)

The Florida Project


Az iPhine-nal forgatott, két éve nagy szenzációt kiváltó Tangerine rendezőjének új filmje egy lepukkant floridai motelben játszódik, amelynek lakói nem turisták, hanem olyan családok, amiket egy hajszál választ el a hajléktalanságtól. A szénné tetovált testű, húsz év körüli Halley (Bria Vinaite) a napok nagy részében látszólag egy gondtalan tinédzser életét éli: pizsamában szörfözget a neten, bámulja a tévét, szívja a füvet és döglik a medence partján. De közben van egy hatéves lánya, és amikor vészesen közelíteni kezd a heti lakbér befizetésének határideje, az alkalmi prostitúciótól sem riad vissza, hogy beszerezze a szükséges pénzt.



Willem Dafoe a The Florida Project című filmben

Forrás: Quinzaine des réalisateurs

Adná magát, hogy Sean Baker rendező egy mélységesen lehangoló szociodrámában mutassa be ezeknek a teljes lecsúszás határán táncoló figuráknak az életét, de azzal, hogy ő egy relatíve könnyed hangvétel mellett döntött (ebben sokat segít a motel mindenesét játszó Willem Dafoe szimpatikus alakítása), még jobban megérinti a nézőt a sorsuk.

A Ciambra


Nehéz megfogalmazni, mi fűthette Jonas Carpignano rendezőt (a tavalyi fesztiválon bemutatott Mediterranea című menekültdráma alkotóját), mert a bátorság vagy a merészség nem fejezi ki eléggé azt, ami ezt az iszonyú hatásos filmet kiemeli a hiperrealista mezőnyből. Az A Ciambra egy pár lepukkant házból álló romatelep Calabriában, ahol népes családok élnek a társadalom peremére szorulva, sőt, inkább azon teljesen kívül. Carpignano a dokumentarista filmkészítést tökéletesre fejlesztve éveken át élt együtt az egyik családdal, a kész film pedig a valóság pontos mása. Egy olyan valóságé, amelyet ilyen őszintén és kendőzetlenül nemigen mutattak még be.



A Ciambra

Forrás: Cannes Film Festival

A film azért megrázó, mert semmit nem szépít meg és semmit nem titkol el, senkit nem vádol és nem is ment fel. A minden értelemben a senkiföldjén létező családok vállalják, miből élnek (bűnözésből), hogyan tengetik napjaikat (tragikus érzelmi sivárságban), mi az életük egyetlen irányítója (a sehova nem vezető szolidaritás a klánnal). A főszereplő, a kiskamasz Pio néhány hónapját követjük, amely alatt gyerekből felnőtté válik, felnövése azonban nem felemelő. A romatelep szabályai közé beszorulva nincs lehetősége kitörni, és amikor a férfivá válás szimbolikus lépéseként éppen az emberségét kell megtagadnia, csak elkeseredetten és tehetetlenül ülünk a moziban.

Loveless


A brutálisan nyomasztó Leviatán után az orosz rendezőtől, Andrej Zvjagincevtől nem vártunk jópofa lazáskodást, de a válófélben lévő, egymást kiengesztelhetetlenül gyűlölő szülei elől világgá menő kisfiú története minden várakozást felülmúlóan szomorúra sikerült. A szülők nem elég, hogy egymást nem szeretik már, de a gyereküket sem. Ezt így leírni is iszonyú, hát még két órán át nézni: a kis Aljosa nyomtalan eltűnése nem fájdalomtól tátongó űrt okoz, hanem egyszerűen csak ürességet.



Loveless

Forrás: Cannes Film Festival

Minimális eszközökkel dolgozik a film, bámuljuk a jellegtelen szobabelsőket, a kopár tájat, az ellenszenves főszereplőket, akiket csak utálni, de legfeljebb szánni tudunk, nincs izgalom, se feloldozás, csak az a kongó érzés, hogy milyen szörnyű lehet szeretet nélkül élni, és mennyi ember élhet mégis így.

Okja


Az idei versenyprogram egyik furcsa hibridje, amiről nehéz megállapítani, vajon kinek készült, hiszen gyerekeknek picit bonyolult, társadalomkritikája (a húsipar horrorisztikus bugyrainak bemutatása) sem könnyed téma, alapsztorija azonban mégiscsak ifjúsági filmes hangulatú. Egy élelmiszergyártó cég kissé pszichopata vezérigazgatójának (a szerepben Tilda Swinton ripacskodik rettentő szórakoztatóan) ötlete nyomán kitenyésztett, rinocérosz méretű, de ártalmatlan szuperdisznó idilli környezetben bolondozik kis gazdájával, egy koreai kislánnyal, mielőtt a vágóhídi megbízottak érte nem jönnek, hogy felvonultassák a disznóparádén, a bátor gazdi azonban szembeszáll velük.



Okja

Forrás: Cannes Film Festival

Tényleg bizarr elegy, de az tagadhatatlan, hogy a bamba szuperdisznó kalandjai egy percre sem unalmasak: ámulunk a tökéletesnél tökéletesebben kivitelezett trükkökön, ahogy a lomha jószág a húsipari cég dolgozóitól menekülve végigszáguld Szöulon, végül láncra verve a vágóhídra kerül, és az utolsó percig izgulunk, jóra fordul-e sorsa.

Let's block ads! (Why?)

Forrás...