Az 1930-as évek végére Hitler már igen bátran feszegette a határokat, német nemzeti érdekekre hivatkozva sorra törte meg a Versailles-i béke rendelkezéseit. Ausztria bekebelezése után Csehszlovákiára felé indult, ebben pedig kulcsszerepet szánt Magyarországnak. Háborúért a Felvidéket A Führer augusztus 21-én gyakorlatilag alkut ajánlott a Berlinben tárgyaló Horthynak és Kánya Kálmán külügyminiszternek. Magyarország indítson támadást Csehszlovákia ellen. Segítségnyújtás céljából beavatkozik Németország is, ami ugye azonnal eldönti a harc végkimenetelét. Hitler ezzel megszállhatta volna a németek lakta cseh területet, a Szudéta vidéket, az agresszor jelzőt pedig a magyarok nyakába akaszthatta volna. Nem kicsinyeskedett, cserébe a Trianonban Csehszlovákiához csatolt teljes területet, a mai Szlovákia és Kárpátalja visszacsatolását ajánlotta fel. Horthyék viszont nemet mondtak. A magyar vezetés nem merte vállalni a felelősséget egy minden bizonnyal általános háborúvá szélesedő konfliktus kirobbantásáért. A kormányzó a honvédséget sem érezte elég felkészültnek, és nem hitt abban sem, hogy Németország megnyerhetne egy újabb világháborút. Hitlert rettentően felháborította a visszautasítás, de nem volt más választása, célja elérése érdekében a tárgyalóasztalhoz kellett ülnie. Hitler dirigált Nagy-Britannia és Franciaország ekkor még úgy gondolta, a nácik követelései véget érnek azzal, ha minden németet sikerült egyetlen államban egyesíteniük. Ezért nézték tétlenül a Rajna-vidék remilitarizálását, az Anschlusst, és voltak hajlandók Münchenben tárgyalni a szudétanémetek elcsatolásáról. Ez nyilván Csehszlovákia állami létét veszélyeztette, de a nyugatnak ennyit megért a béke. Ráadásul 3,5 millió, egy tömbben élő németről volt szó, egyesülésük Németországgal a wilsoni elvek alapján is jogosnak volt mondható. Megszületett hát 1938. szeptember 30-ának hajnalán a Müncheni egyezmény. Hitler, Mussolini, Daladier francia és Chamberlain brit miniszterelnök október 10-ig adott időt Csehszlovákiának a Szudéta-vidék kiürítésére. Etnikai revízió A szöveg kitért a magyar és a lengyel területi követelésekre is, kétoldalú tárgyalások során kellett megtalálni a békés megoldást. A magyar-csehszlovák tárgyalások október 9-én kezdődtek Komáromban, és négy nap után eredménytelenül zárultak. A magyar kormány Pozsonyt, és minden, az 1910-es népszámlálás alapján magyar többségű dél-szlovákiai település átadását kérte. Ez 12 490 négyzetkilométert és több mint egymillió lakost jelentett. A csehszlovákok ennek körülbelül a tizedét lettek volna hajlandók átadni, így a továbbiakban nem volt miről tárgyalni. A döntés a nagyhatalmak kezébe került, de Nagy-Britannia és Franciaország nem akart benne részt venni. Így Olaszország és Németország mondta ki a döntő szót 1938. november 2-án, amit I. bécsi döntésként ismerünk. Visszatért a Felvidék déli sávja, 11 927 négyzetkilométer 1,6 millió lakossal, amelynek 84 százaléka vallotta magát magyar nemzetiségűnek. A nyugat gyakorlatilag hagyta leomlani azt a védelmi rendszert, amit az első világháború után hozott létre Németország “féken tartására”. Neville Chamberlain ezekkel a szavakkal tért haza Münchenből: “Barátaim, ez a második alkalom, amikor egy brit miniszterelnök azzal a büszkeséggel tér haza Németországból, hogy békét hozott. Hiszem, hogy ez korunk békéje”. Óriásit tévedett.
