Huszárploitation – Hadik A Hadik minden katonásdit játszó kisfiú álma, valamiért mégis csupa középkorú férfi gyepálja egymást benne. A főnök kiadja a parancsot: meg kell leckéztetni egy nyugati nagyvárost, a deresedő hajú, hűséges férfiak pedig gondolkodás nélkül csatába indulnak. Ez véletlenül sem napi politikai hír, hiszen nem Brüsszelnek üzenünk, hanem Berlinnek. A főnök Mária Terézia (Horváth Lili), a bátor harcosokat pedig Hadik András (Trill Zsolt) vezeti. Mialatt azon töprengünk, hogy vajon miért vették elő ennek a remek fricskának a történetét, Hadikék másfél órán keresztül lovagolnak, hogy aztán gyorsan megsarcolják Berlint. A huszárcsíny sikerül, bár különösebb jelentősége nincs és aztán a háborút is elveszítjük. De erről már senki nem beszél, tehát mindegy is. A Hadik az elmúlt évek potentátja, Kis-Szabó Márk (Pesti balhé és a leendő Pesti balhé 2., avagy a Petőfi-film, a Most vagy soha!) forgatókönyvéből született, érezhetően a magyar kosztümös kalandok és hőseposzok utáni, vélt vagy valós igény kielégítésének vágyával. Ez az első mozifilmes képviselője az új irányvonalnak: a menthetetlen Aranybulla-sorozat vagy a félresikerült A helység kalapácsa-tévéfilm után beindul az úthenger, a Hadik után érkezik többek közt a Semmelweis-film (A láthatatlan gyilkos), a Tündérkert, a Hunyadi és az 1242 – A nyugat kapujában. Ezúttal rendezőnek meglepő módon Szikora Jánost kérték fel: a színházigazgatóként és színházi rendezőként ismert, hetvenes éveiben járó szakember korábban egyáltalán nem dolgozott hasonló kaliberű filmben, így a milliárdos gigaprodukció kapott egy technikai rendezőt is Dyga Zsombor személyében. Kár, hogy a Hadikban se a családi-drámai epizódok, se az akciójelenetek nem működnek, így ami marad, az nem sok. Az alkotók, megrendelők feltehetően egy olyan történetet kerestek, amelyik a magyar történelem egy tisztán pozitív, dicsőséges pillanata, amelyre joggal lehetünk büszkék és szép példát állíthat a mai nézők és a nemzet elé. Hadik András hadjáratának története remek sztori, de tele van ellentmondással, amelyeket képtelen feloldani a film, így végeredményben nem tudja betölteni azt a szerepet se, amit szántak neki. 1757-ben tényleg meglepte a berlinieket, kigúnyolta a poroszokat, a pár nap alatt lebonyolított manőver pedig joggal váltott ki elismerést nemcsak a kortársakból, hanem a történészekből is. A nyúlfarknyi epizódból könnyen lehetett volna egy könnyed, vagány, mégis rétegzett kalandfilmet készíteni, amely felmutatja a huszárhadviselés nagyszerűségét, az akció merészségét és Hadik kiemelkedő alakját. Neadjisten felvillantja a világpolitikai összefüggésrendszert, amelyben elhelyezkedik hazánk és meghatározza a főhőseink mozgásterét. A Hadik azonban avítt, nehézkes, humortalan, sematikus és reklámízű produkció lett, amely akár hatvan évvel ezelőtt is készülhetett volna és épp az erőltetettségével gáncsolja ki önmagát. A film nem is állhatna távolabb a mindössze hat évvel ezelőtti Kincsemtől, amely mégis mintha egy másik életben készült volna. Pedig a kedvező fogadtatás mellett a számok is igazolták a koncepciót: a Kincsemet több, mint 450 000-en látták. Herendi Gábor darabja romantikus, kalandos, vérbő szórakozás volt az aktuális igényekre szabva, de a hősállítás követelményének is tökéletesen megfelelve. Hadik azonban nem eszményi hős, aki a saját céljaiért és egy nagyobb jóért küzd, ezek kedvéért hibákat vét, felülmúlja önmagát és áthágja a szabályokat, hanem katonatiszt, aki parancsot teljesít. A film nem is igazán tud személyiséget adni neki: a legfontosabb tulajdonságainak a királynő feltétlen tisztelete, a huszár életmód istenítése és a családja szeretete mutatkozik. (Felesége joggal féltékeny Mária Teréziára, akinek életnagyságú festménye ott lóg a kúriájukban.) Makulátlan jellem az első perctől az utolsóig, nincsenek hibái vagy kétségei, így jellemfejlődésre sincs szüksége, hiszen tudjuk: a leghuszárabb huszár. Egy ilyen figura viszont nem izgalmas, nem késztet azonosulásra és nem érdekel a sorsa sem. Hadik András valóban nagyformátumú és tehetséges hadvezér és politikus volt, ez azonban nem derül ki a filmből. Ahogyan az sem, hogy Hadik milyen ember lehetett. Azzal sem tud mit kezdeni az alkotás – és ezzel belecsúszik a történelmi filmek klasszikus hibájába –, hogy Mária Terézia Habsburg uralkodó volt, Hadik pedig birodalmi hős. Hadik elhozott egy csomó pénzt Berlinből és odaadta a királynőnek. A nemzetállamok kora előtt meglehetősen nyakatekert motivációkkal lehet csak megindokolni a Habsburg parancsot teljesítő tábornok példás magyarságát és a tett nemzeti jelentőségét (bár az újabban erősödő monarchista hangok felől nézve talán nem is ez volt a cél). Hadik nem szabadságharcos és nem tipikus nemzeti hős, hanem a Habsburg Birodalom érdekeit szolgáló, császárhű magyar tiszt, ami persze nem kisebbíti az érdemeit. A helyzetet napjaink ideológiája felől nézve nehéz feloldani, a film pedig rendesen küzd is azzal, hogy milyen alapon emelje piedesztálra a hőseit. A huszárvirtust minduntalan a nemzeti büszkeséghez próbálják kötni, Hadikból pedig valamiféle kurucos vitézt gyártani, ám ennek világos korlátai vannak még úgy is, hogy Hadik huszárai kapnak maguk mellé egy szász légiót (Szabó Győző vezetésével, akiről egy pillanatig sem lehet elhinni, hogy a 18. században él). A két vezető és csapat között szabadon mehet a nemzeti előítéletek mentén a kakaskodás, hogy aztán békülés legyen a vége. (Egyébként mindenki magyarul beszél, Mária Terézia is, kivéve a poroszok, akik németül, de néha ők is magyarul.) Így „egy huszárvágással” a Hadik a legproblémamentesebb utat választja, és árnyalt történelmi elemzés, hiteles portréfilm vagy izgalmas akció-kalandfilm helyett huszárpropaganda lesz: egyszerű, elfogult, látványos. A huszár egybeolvad a lovával, huszárnak lenni a világ legnagyszerűbb dolga, csakhogy ki vágyik egy két órás reklámfilmre erről – ők sem szorulnak rá a vállveregetésre. Persze minderre lehet legyinteni – kosztümös film, kikapcsolódás, senki nem gondolkodni akar rajta. Arra ott a 80 huszár. Nem is ez a legszomorúbb a Hadikban, hanem a technikai amatőrizmusa, a forgatókönyv felszínessége és az ízléstelensége. A Hadik kétmilliárd forintból készült, de kiváló példa arra, hogy önmagában a pénz nem hoz stílusérzéket, tehetséget és technikai tudást. Szikora János filmje olyan, mintha tizenkét évesek készítették volna akciófigurákkal tizenkét éveseknek: vannak a jók és a rosszak, megy a csihi-puhi, az egész nagyon hosszú, eltúlzott és megmosolyogtatóan naiv. Végig a levegőben lebeg, hogy hol, mikor, miért történnek a dolgok, mi a jelentőségük. Mi volt az az osztrák örökösödési háború vagy a hétéves háború? Nem számít. Dyga Zsombor akciórendezőként mindent akar, de az akciójelenetek szinte a nézhetetlenségig vágottak, nem kötik le a figyelmet. A rossz ritmus és a kivehetetlen események miatt ráadásul gyakran utólag derül ki a jelenetek értelme – egyenesen tragikomikus, amikor azt hisszük, hogy a csapat egyetlen 50 év alatti tagja, a nőcsábász Gvadányi József (Molnár Áron) a haldokló barátjáért aggódik, majd kiderül, hogy a lováért. Mert igen, a Hadikban mindenki minimum középkorú, s mintha csak ebből csinálna viccet a film (noha az önirónia távol áll tőle), van benne egy jelenet, ahol egyenesen aggastyán tisztek (Tordy Géza, Kovács Lajos, Körtvélyessy Zsolt) cameóznak. Parókás, egyenruhás, idősödő férfiak lovagolnak vagy bunyóznak, erről szól a Hadik. A Hadik két akciójelenet között sem tud érdemben filmmé válni. Szövődik valami összeesküvés a címszereplő ellen, aminek aztán nem lesz következménye, egy (természetesen sebhelyes arcú) porosz tiszt miatt személyes üggyé válik a berlini kaland… A lusta forgatókönyv pár vonallal felskiccelt, komolyan vehetetlen karakterekkel tölti ki a filmet: Nagy Frigyes porosz király, a korszak egyik legjelentősebb uralkodója puhány mitugrász, élveteg felesége minden huszártisztre rámozdul. Az ellenség befeketítése épp a tett merészségét és Hadik nagyságát csökkenti, ilyen ellenfelekkel szemben bárki győzedelmeskedhetett volna. Ráadásul (bizonyára költségvetési okokból) végig olyan, mintha Hadik serege pár tucat huszárból és gyalogosból állt volna, holott 5000-en indultak útnak – pont azért tartják hadászati bravúrnak a huszárcselt, mert ennyi embert élelmezett és mozgatott sikeresen. De a film még az olyan valós történelmi poénokat sem tudja vagy próbálja kijátszani, mint hogy Hadik épp a saját születésnapján vette be a várost vagy az anekdota szerint kéttucat balkezes kesztyűt zsákmányolt onnan. A Hadikot esztétikailag is nehéz komolyan venni. Bizonyára kevesen gondolták volna, hogy ez lesz az a magyar film, amelyik húsz év késéssel megpróbálja lemásolni A Gyűrűk Urát nemcsak az epikus(nak szánt) tájképekkel, de egyes helyszínekkel, beállításokkal, motívumokkal, ötletekkel is. Csakhogy az ügyes másoláshoz is kell érzék. A Hadik rengetegszer giccsbe fullad (a hadvezér otthoni jelenetei menthetetlenek), de néhány vérlázítóan hatásvadász megoldás is akad, élén a repülő ágyúgolyóval vagy a szuperlassításban, lóról kihajolva, premier plánban pisszegő Hadikkal. Bár még a sor elején járunk, várhatóan a Hadik a NER-filmek állatorvosi lova lesz: a tehetségtelenség ül tort egy áthallásosnak és instant klasszikusnak szánt, de erre alkalmatlan filmben. Jókat lehet nevetni és bosszankodni rajta, de már másnapra elfelejtjük. Mindegy, legalább jó drága volt. A Hadik március 9-től látható a mozikban. 2023. március 9. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/hadik-kritika
