2015. 02. 09. 11:56 ,ORIGO Két fergetes óra a jazz örvényében, amely alatt egy brutálisan kegyetlen zenetanár és egy megszállott dobos srác párbajába feledkezve saját álmainkat is mérlegre tesszük, míg végül vissza nem szédülünk a jazzbe. Sokféle okból járunk moziba. Néha csak annyi kell, hogy két órára megfeledkezzünk a mindennapokról valami iszonyatos hülyeséget bámulva, máskor jó izgulni, jó ismeretlen dolgokra rácsodálkozni, jó sírni és még jobb nevetni. Én azonban titokban mindig valami zsigeri élményt, érzékekre ható varázslatot, gyomorig ható élvezetet keresek a moziterem sötétjében. Az a film, amely ilyen élményt képest adni, ritka, mint a fehér holló. A Whiplash ilyen film. Halvány fogalmam nincs a jazzről, mégis tűkön ültem végig a 19 éves Andrew (Miles Teller) küzdelmét, amint New York legjobb zenesulijában vérre, izzadságra és könnyekre folyó küzdelmet folytat Terence Fletcherrel (J. K. Simmons), az öntörvényű, kegyetlen zenetanárral. Miles Teller a Whiplash című filmben Forrás: Mozinet Andrew-nak, mint minden művészpalántának, van egy álma: nagyon nagy jazz-zenész szeretne lenni, minimum az évszázad Charlie Parkere. Miután Fletcher füle megakad Andrew játékán, beválogatja az iskola elitzenekarába, ahol a megalázástól a valódi pofonokig terjedő módszerekkel próbálja meg kihozni belőle a maximumot, és még annál is többet. Fletcher meggyőződése ugyanis, hogy az igazán kivételes zenészek csak így érhetik el azt a szintet, amiről még saját maguk sem tudják, hogy elérhető. Vajon hányunknak volt, ha nem is Fletcherhez mérhetően brutális, de kicsit hasonlóan kegyetlen tanára? Ó, hogy mennyire gyűlöltük őket, és felnőttként is emlékszünk a gyerekkori megszégyenítésekre. Azt hittem, Fletchert is gyűlölni fogom. J. K. Simmons, ez a gumiarcú zseni mindent meg is tesz ezért, és mégsem lehet gyűlölni. Most akkor hogy is van ez? J. K. Simmons a Whiplash című filmben Forrás: Mozinet Azért nem tudtam gyűlölni, mert - bár mint mondtam, halvány fogalmam nincs a jazzről -, Damien Chazelle rendező, aki a film forgatásakor még harmincéves sem volt, friss, magabiztos és vérprofi módon, pár perc alatt húzott be a film világába, és hamarosan én is biztos voltam benne, ahogyan Fletcher is, hogy egyszerűen nincs fontosabb dolog a világon, mint az, hogy egy jazz-szám tökéletesen szólaljon meg. Bár nem hallottam azt az ütemek közti, a másodperc alig törtrészét kitevő különbséget, amit Fletcher hall, és amin áll vagy bukik az egész, és nem hallottam, ahogyan ő, azt, hogy a húsz fúvós közül van egy, aki hajszálnyira hamis. Nem hallottam, de elhittem neki. És igen, az őrült, irracionális, manipulatív tanár mellé álltam, mert azt akartam, Andrew-ból legyen nagy zenész. Aztán egyszer csak ott volt előttem a rommá alázott srác arca, és már meg elszégyelltem magam. Miles Tellerről túlzás nélkül állíthatjuk, hogy generációjának legjobbja: nincs egy kiszámítható reakciója, egyetlen rezdülését is kár elszalasztani és még arcának utolsó sebhelye is érdekes. Fletcher emberfeletti erőfeszítést követel Andrew-tól, és a brutális módszereket nézve elkezd motoszkálni bennünk, nekünk van-e ekkora álmunk, mi vajon vagyunk-e jók annyira valamiben, hogy azért képesek lennénk a vérünket - jó, csak a tenyerünk felhorzsolt bőrének vérét, de akkor is a vérünket - adni. Melissa Benoist és Miles Teller a Whiplash című filmben Forrás: Mozinet A Whiplash ezért képes drogként hatni, ugyanis a válasz józanon az, hogy persze, hogy nem, jobb egy átlagos, de boldog és kellemes élet, a film közben azonban a világon semmit sem akartam jobban, mint Andrew helyében lenni. A Whiplash biztosan nem tökéletes film. Nem nagy film. Inkább olyan, mint valami mellékhatás nélküli drog. Vagy mint egy önfeledt dodzsemezés. Ahogy vége, máris fizetnék be egy újabb körre. Forrás:Így lehet betépni drog nélkül
