Leszbikus szerelemnek rend a vége. Kezeket a paplan fölé, skandináv Matiné. Clara Clara az a nő volt, aki nehezen esett szerelembe, ám amikor végül elragadta a szerelem, érzései olyan erővel törtek fel, hogy kitartottak egy életen át. Végsőkig ragaszkodott ahhoz, akit kiválasztott, nem engedte el, akár egy borz, amely belemélyeszti fogát az ember bokájába, és állítólag addig nem ereszti, míg a csont el nem roppan (noha a borzszakértők szerint, akikkel a szerkesztőség konzultált, ez a roppanásügy vitatható). Clara rendíthetetlenül kitartott, annak ellenére, vagy talán éppen amiatt, hogy soha egyetlen jel sem utalt arra, hogy megkaphatja őt, akiért első pillantásra elepedt, választottja soha nem kacsintott rá, suttogott a fülébe vagy nyomott csókot legalább az arcára. S a szerkesztőség kénytelen csodálattal adózni Clarának tántoríthatatlansága miatt, ami egyfelől gyengeelméjűségről, már-már vakságról tesz tanúságot, másfelől viszont nagyon szép és állhatatosságában igenis megható. Irina zenész volt és Oroszországban élt. Clara, aki a Grieg Akadémián végzett zongoristaként, Bergenben, egy koncert után ismerkedett meg vele. Elkezdtek összedolgozni, s megalapították alternatív együttesüket, a Star Symphonyt. Az orosz és a norvég elektropop sajátos keverékét játszották, s a két nő céltudatos munkával úgy finomított a zenén, hogy minden lemezzel közelebb kerüljenek a szemük előtt lebegő cél, a nemzetközi áttörés felé. Minden évben feljátszottak egy újabb albumot. De a siker váratott magára. Irina a Moszkvai Zeneakadémiára járt. Noha a szülei úgy képzelték, hogy szólócsellistaként fog karriert építeni Szentpéterváron, Moszkvában, Párizsban és Stockholmban, Irina, szülei legnagyobb bánatára, abbahagyta a csellózást, és a popzenét választotta, na meg egy ismeretlen norvég zongoristát. Rengeteget próbáltak, és Clara hamarosan felfedezte, hogy Irinának van egy különös, rossz szokása: nem vágta le a körmét, hogy eljátssza a basszus szólamot, hanem lerágta, majd szanaszét hagyta a stúdióban. Clara, aki határozottan romantikus alkat volt, összegyűjtötte és betette a lerágott körömdarabkákat egy kicsi, szív alakú dobozkába, amelyet mindig magánál hordott. Ez vigasztalta, amikor hazautazott Bergenbe, a dobozkát mindig a zsebében vagy a táskájában tartotta, és gyakran megsimította, miközben barátainak mesélt a pillantásokról, hosszú ölelésekről és a zenéjükről, melyet valamiféle ösztönös egymásra hangolódás, a lelkek összeolvadása ihletett (noha számos megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka van annak, hogy a lelkek nem olvadnak össze). Clara barátai néha megkérdezték: „de hát nincsen Irinának egy kedvese?”, ám azt nem firtatták, hogy: „biztos vagy benne, hogy Irina a lányokat szereti?”, mert amikor egyetlenegy alkalommal szóba hozták, Clara dühös lett, és azt felelte, hogy ő már csak tudja, elég régóta leszbikus ahhoz, hogy felismerje, valaki ide húz-e vagy amoda. Igen, Irina talán tartózkodó, de egy olyan országban, mint Oroszország, nem fogadják jól a leszbikusokat, elvégre még Nyugat-Norvégiában sem könnyű egyszerre kereszténynek és leszbikusnak lenni, mutatott rá Clara, s különben is, mit tudnak ők az egészről. Amint összejön a nagy áttörés a Star Symphonyval, egyszerűbb lesz a helyzet, akkor majd maguk hozzák a szabályokat, jelentette ki Clara, és megsimította bal zsebében az Irina körmével teli dobozkát, ahogy ez már szokásává vált. Körülbelül öt éve dolgoztak együtt, amikor Clara kapott egy díszes borítékot orosz bélyeggel. Első gondolata az volt, hogy meg jött a szerelmes levél, Irina nem bírta tovább elfojtani az érzéseit, a vágy arra késztette, hogy írja meg, mit érez, mert képtelen kivárni, míg Clara megint Oroszországba utazik. Clara kinyitotta a borítékot, és jéggé dermedt. Ujjai megmerevedtek, leejtette a levelet, s abban a pillanatban mintha dörrenést hallott volna. Lehetett volna a valóság hangja is, amely éppen nyomvonalat váltott, hogy a tények helyükre kerüljenek, de nem az volt. Clara mellékveséi bocsátották ki a hangot, amint nagy lendülettel kilövellték a gyászos vágy vízeséseit. A borítékban egy esküvői meghívó volt. Clara először úgy gondolta, hogy nem megy el a szentpétervári esküvőre, ez egész egyszerűen lehetetlennek tűnt. Ám amikor végül mégis az utazás mellett döntött, volt egy titkos terve. Irina a Moszkvai Zeneakadémiáról ismerte leendő férjét (az esküvőn akarták nyilvánosságra hozni, hogy még akkoriban el is jegyezték egymást). A jövendőbeli egy fiatal üstökös volt, aki az utóbbi években számos európai hangversenyteremben és operaházban szerepelt vendég karmesterként. Most kinevezték a városi filharmónia vezető karmesterévé, és az esküvőre hivatalos volt Szentpétervár jóformán teljes kulturális elitje. Irina szülei kibéreltek egy fejedelmi vidéki dácsát, mert szégyentelenül gazdagok voltak, orosz és norvég mérce szerint egyaránt. Az esküvőről még sokáig beszéltek a városban. A hatalmas szentpétervári katedrális dugig volt vendéggel, aki csak számított vagy számítani akart, mind meg jelent. A templombelsőt rózsaszín liliommal és fehér szegfűvel díszítették, fehér galambok szálltak fel, s a ceremónia végén bevezettek egy viszonylag kezelhetetlen és nyilvánvalóan elégedetlen őzet, amely azt volt hivatva jelképezni, hogy az ifjú pár foglyul ejtette az örök boldogságot (és amely megszórta a padok közti folyosót a boldogság apró, kerek bizonyítékaival, melyek a vendégek tűsarkaiba tapadtak). Az ifjú pár zenész barátai zenekarrá szerveződve Händelt játszottak, amikor a menyasszony és a vőlegény kivonult a zsúfolt padsorok között (és próbált nem belelépni az őzszarba). A fogadáson Clara magányosan állt, idegesen tördelte az ujjait, és nagyokat kortyolt a Bollinger pezsgőből, mert ezen az esküvőn csak a legjobb lehetett elég jó. Senki mást nem ismert, csak Irinát, és boldogtalanul bámulta a vőlegényt. Fontos volt, hogy ne sírja el magát, s amikor megölelte Irinát, hogy boldogságot kívánjon, furcsa grimasz ült ki az arcára, amelyről azt állította, hogy meghatott mosoly. Amit azonban Clarának nem sikerült az öleléssel elárulnia Irinának, az volt, hogy minden éjszaka arról álmodik, hogy bal kezének mutató- és középső ujját mélyen beledugja, mire Irina nagyokat nyögdécsel, hogy magához húzza, és megcsókolja a nyakát, kezét Irina formás mellére teszi, lassan végignyalja a selyempuha bőrt, orrát belefúrja hosszú hajába, és magába szívja az illatát, a fülcimpáját szopogatja, nevet, együtt nevetnek, s ő óvatosan megcsókolja Irina puha ajkát. A turnékon és lemezbemutató körutakon gyakran aludtak egy ágyban, mert a lemezkiadó cég nem volt valami bőkezű, s Clara ilyenkor igyekezett mozdulatlanul feküdni Irina mellett. Néha csöndben maszturbált, s amikor elment, beleharapott a paplanba. Egyszer az egyik koncert után elszívtak egy füves cigit, majd Clara hosszan üldögélt a fürdőszobában, várta a megfelelő pillanatot, amikor kimegy, és azt mondja Irinának: „szeretlek, amióta először megláttalak Bergenben, azóta tudom, hogy szeretlek”. Addig ismételgette magában ezt a mondatot, míg végül szinte értelmetlennek hangzott, de amikor összeszedte magát és benyitott a szobába, azzal a szilárd elhatározással, hogy szerelmet valljon, Irina hason feküdt az ágyon, keresztben, ruhában. Elaludt. Mint kiderült, Irina nem az a nő volt, aki fogja magát és észrevétlenül férjhez megy, a hír olyan hullámokat vert, melyek messze túlcsaptak ezen a szerény, boldogtalan zenészlelken. Ugyanis nem Clara volt az egyetlen, akinek volt egy titkos terve arra a tiszta, májusi napra, amikor Irina igent szándékozott mondani a vezető karmesternek a szentpétervári katedrálisban. Férfiak és nők, fiatalok és öregek, szőkék és barnák, magasak és alacsonyak (a többségük valaha együtt játszott Irinával) sereglettek össze közelről s távolról ugyanazon céllal: azt tervezték, hogy félrevonják a menyasszonyt a sekrestyében, lóra ültetik, néhány órával az esküvő előtt bekopognak a szobája ajtaján, meglepik egy üveg pezsgővel, és leitatják, rózsaszirmot szórnak az ágyára, és megvallják neki múlhatatlan szerelmüket, ő pedig erre nyilván lerántja a jegygyűrűt bal kezének gyűrűsujjáról (bal kezéről, melynek ujjbegyei megkeményedtek, miután élete java részében vonós hangszereken játszott), hogy azután az új kérő nyakába vesse magát és elfusson/elmenjen/ellovagoljon/elkerékpározzon/elbotorkáljon vele a naplementébe és örök boldogságba, vonószenekar belép, vége főcím indul. Clara erre az esküvő előtti este jött rá Irina szobájában. „Tudod, mi történt? Nem fogod elhinni!” – mondta Irina, és megdöbbenve Clarára nézett, aki éppen becsukta maga mögött az ajtót. Egy pillanatra megfordult benne, hogy Irina azt mondja, rájött, hogy mégsem akar hozzámenni a karmesterhez. „Itt van ez a fickó, egy barátom, legalábbis így gondoltam, azt hittem, hogy a barátom, aki az imént küldött egy üveg pezsgőt, és megkérte a kezem! Azt hittem, a barátom! Nyolcéves koromban csellóztunk együtt! És az előbb felhívott egy barátnőm, még az esküvőre is hivatalos, s megkérdezte, hogy nem akarom-e meggondolni magam! Meggondolni magam! Azt mondta, hogy beszéljük meg, és vegyem fontolóra a lehetőségeket! Ráadásul a futár most hozott egy rózsacsokrot, odanézz!” – Irina felháborodva, hevesen mutatott a húsz hosszú szárú rózsából álló csokorra. „A lány, aki odakint áll a folyosón, kürtös a zenekarban, amellyel tavaly együtt játszottam – és ma estére romantikus vacsorára hívott.” Megrázta hosszú, szőke haját. „Mit képzelnek ezek? Hogy én nem szeretem a vőlegényemet?” Clara a bézs padlószőnyeget bámulta. „De valójában akartam mondani neked valamit” – folytatta Irina, és rámosolygott Clarára. „Azt hiszem, te vagy az egyetlen igazi barátom. Tudom, hogy a javamat akarod. A javamat akarod, ugye?” Irina hangja meghatott lett, talán kicsit kapatos volt, az éjjeliszekrényen egy nyitott pezsgősüveg állt. „Olyan hálás vagyok, hogy a barátom vagy! Nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de bizonyára megérted: az együttesnek, ennek az egésznek vége. Öt éven át próbálkoztunk, de a nagy áttörés nem jött össze. Ezentúl az a dolgom, hogy a férjemet támogassam” – mondta Irina most már higgadtabban. „Kérsz egy korty pezsgőt?” Clara csöndesen bólintott, a padlót bámulta, s közben a lerágott körmökkel teli, szív formájú dobozkát szorongatta a kezében. „Megértelek – mondta végül, amikor már biztos volt benne, hogy a hangja nem csuklik el –, nekem is eszembe jutott már.” Az esküvő a tervek szerint, őzzel, galambokkal és Händellel, lezajlott. De Clara nem azzal a tudattal utazott haza Norvégiába, hogy Irina elveszett, mindössze úgy vélte, hogy a küzdelem kicsit tovább tart, mint azt korábban hitte. „El fog válni, természetesen elválik” – mondta minden ismerősének, amikor megkérdezték, milyen volt az orosz esküvő, mit érez most és nem adja-e fel. „Isten elvezeti őt hozzám”, felelte ilyenkor Clara mosolyogva. Clara akkor még nem tudta, de egy rövid és szintén sikertelen szólókarrier után novíciának jelentkezik egy szentpétervári ortodox kolostorba, és a kolostor hideg falai között töltött néhány évnyi csöndes maszturbálás után belép a rendbe. A kolostor nem volt messze Irina új házától, ahol férjével s később két gyerekével, egy lánnyal és egy fiúval élt. Clara rendszeresen meglátogatta, mert miután Irina feladta zenészi pályafutását, sokat volt otthon egyedül. A karmester gyakran turnézott, és egyre fiatalabb hegedű- és zongoraszólista hölgyekkel vette körül magát, akiket a két nő soha nem hozott szóba, amikor esténként együtt üldögéltek – Clara egy csésze gyógynövényteával, Irina egy nagy pohár borral – és a zenéről beszélgettek. Ötven-egynéhány évesen Clara írt egy forradalmi kézikönyvet arról, hogyan lehet maszturbációval eljutni a vallási eksztázishoz; a könyv a keresztény világban mindenütt sikert aratott, ötmillió példányban kelt el. Ekkoriban kezdett bele átfogó tanulmányába, melynek megírása egy évtizedbe tellett. A tanulmány, melyet elég erősen Bingeni Hildegárd ihletett, Istent nőnek tekinti; Clara a középkori apátnő művének modernizált változatával szerette volna megreformálni az orosz ortodox egyház bizonyos elemeit, egy hosszan tartó, de produktív vitát akart kirobbantani a konzervatív keleti egyházban, hogy végül, jóval a halála után, szentté avassák. Száz év múlva azok a keresztények és művészet iránt érdeklődők, akik Szentpétervárra utaznak, nagy valószínűséggel beléphetnek majd egy hatalmas katedrálisba, amelyet a modern idők egyik legjelentősebb japán építésze tervezett, s miközben a hatalmas épületben minden léptük visszhangzik, lassan odasétálnak a templom névadó szentjének oltárához: ő Santa Clara, akit egy fekete-szürke absztrakt műalkotás ábrázol, és ott, ahol általában a szívet találjuk, egy nagy, félhold formájú, sárga jel van, amely leginkább egy lerágott körömre emlékeztet. Hilde Ostby: A vágyakozás enciklopédiája Park Kiadó, 2015
