Anamorfikusnak számít minden forma, amely csak egy bizonyos irányból és szögből nézve mutatkozik meg, minden más pontból nézve pont olyan, mint gyermekeink szobája meccs után. Ha megnézzük az alábbi kaotikus alkotást, érteni fogjuk: egy bizonyos pontból nézve hirtelen Marilyn Monroe arca rajzolódik ki előttünk. Vagy, ha ezek sem győztek meg minket, akkor jöjjenek az asztali változatok: (Ha megtetszett az ötlet, itt egy ötletadó tutorial, amelyből kiderül, hogy mi kell az ilyen trükkök otthoni legyártáshoz: Photoshop és biztos kezű olló- vagy sniccerhasználat egészen biztosan. ) Ez azonban korántsem elég Tim Murray-Browne számára, aki gyakorlatilag egy ilyen elven működő zenei kompozíciót mutatott be: attól függően, hogy fejünket az erre kijelölt területen belül hova mozgatjuk, illetve hogy hova nézünk, a zene attól függően változik: bizonyos elemeit egyáltalán nem vagy csak sokkal kevésbé halljuk. (Ha a technikai részletekre van szükségünk: a harangok összharmóniáján alapuló additív szintézisről van szó – a hangok generálását a SuperCollider nevű szoftver végzi, a 3D fejtrackelésre pedig a Kinect One-t, illetve a Cindert használják.) Mindez azért is érdekes igazán, mert eléggé előrevetíti azt, hogy a VR-alapú szórakoztató megoldások, játékok ill. művészeti projektek milyen megoldásokkal dolgozhatnak majd a későbbiekben. Horrorjátékok terén maga az ötlet nem számít annyira újnak, az elmúlt években több olyan „csak füllel” játszható vagy AR-alapú játék is kijött (például a Meltdown), ahol nem látni, hanem hallani kell ellenfeleinket, sokszor nem is küzdenünk kell velük, csak ki kell kerülnünk őket. A lokalizált hangterek izgalmasnak számítanak tehát – kérdéses, hogy mit lehet velük csinálni a vak kardforgatókról szóló mobiljátékokon, illetve a mérhetetlen pszcihedéliát havi előfizetésre kvantáló VR-tripeken kívül.
