Esterházy Péter író tavaly októberben, a göteborgi könyvvásárra írt levelében jelentette be, hogy hasnyálmirigyrákja van. Arató Zsolt Facebook-felhasználó december tizennegyedikén imádkozni kezdett a közösségi oldalon. Az az igazság, hogy engem Esterházy Péter vezetett be a szépirodalomba, mélyen megérintett szinte minden kötete. Nagyon megrázott a hír, hogy beteg, de mivel nem vagyok templomjáró, viszont hiszek az ima erejében, kellett valami, amivel kifejezhetem a tiszteletet, és amivel tehetek a gyógyulásáért. Természetesen az 1986-ban megjelent Esterházy-műből, a Bevezetés a szépirodalomba című kötetből idéz napról napra Arató Zsolt. A végéről kezdem és az eleje felé haladok, azzal a szándékkal, hogy így az újjászületés felé terelem. És ha majd az imafüzér végére (elejére) érek, a teljes mű olvasható lesz az oldalamon, addig nem is posztolok mást. Hol a könyvből másolok, hol a digitális akadémiáról, attól függ, merre járok éppen. Az idea előképe Esterházytól származik, ő Ottlik Géza hetvenedik születésnapjára, ezerkilencszáznyolcvanegy december tizedikétől nyolcvankettő március tizenötödikéig, kb. 250 óra alatt, egy 57×77-es rajzlapra lemásolta az Iskola a határon-t. „Ahogy Esterházy Ottlik regényét, én az ő szövegét kezdtem másolni. Valójában azt szeretném, amit ő tett az Ottlik-szöveggel, csak, ugye, ő papírra és kézzel, én meg netre és géppel. A hatvanötödik születésnapján és Ottlik halálának évfordulóján posztoltam az Ottlik-másolatának fotóját, mert amikor csak nézem, lenyűgöz ez az alázat.” Az imádkozó, Arató Zsolt és az imádság tárgya, Esterházy Péter egyszer találkozott. „Réges-régen jelen voltam egy egyetemi felolvasó estjén, amiről interjút adott a 168 Órának, és ebben megemlített egy farmeros, csumázós, vagyis rágózó fiatalembert, aki ugyanolyan átszellemülten hallgatta őt, mint a jól öltözött többiek. Én voltam az a fiatalember.” Fotó: Berecz ValterArató azóta is, bő húsz éve küzd, hogy bejelentkezzen az íróhoz. „Nem is tudom, miért nem mertem alkalmat keresni. Soha nem beszéltem vele, mindig, amikor elképzeltem, megnémultam már magamban is. Ő az imáról feltehetően nem tud, de nem is azért csinálom, hogy tudja, have to, ahogy az angol mondja.” Arató legkedvesebb fejezete a kötetből az Idő van, abból is ez a szakasz: A WC-hez érve zokogást hall, kinyitja az ajtót. A szűk, fekete odú szinte ráborul a bent ülőre. Aki nem más, mint az apa. Leplezetlenül sír a gyerek előtt. – Hidd el, apa, én felnézek rád. – Jól van, Marci, de most csukd be az ajtót, mert kimegy a büdös. „De itt még nem tartok a másolásban.” Az első, a december tizennegyedikei poszt ez volt: Az utolsó poszt, amire tán decemberben kerül sor, maga a kötet címe, ekképpen mutatja majd magát: Most már tényleg a Jóistenen a sor.
