A zenehallgatás jövőjének ugyan nem mernénk nevezni az IndieGogon elhíresült, Vinci névre keresztelt új fejhallgatót, az azonban biztos, hogy jól példázza a jelenlegi szórakoztatóipari és wearable trendeket. Ugyanakkor azt is remekül mutatja, hogy milyen ráfeszülni coolnessre a józan ész helyett és azt is, hogy miért nem szabad egyszerre túl sok mindent belezsúfolni egy önmagában niche-alapozó piaci termékbe: az intelligens fejhallgatóba. Füleinken ülő, képernyőkkel felszerelt fejhallgatóként hirdeti a fent látható koncepciót a TheNextWeb: szerintük ezzel hirdethetjük a körülöttünk lévőknek vagy utazóknak, hogy mit hallgatunk vagy hogy éppen megzavarhatnak-e minket zeneajánlásaikkal. A termékoldal mindezek mellé véletlenszerű randioldal profiljaként funkcionáló wordcloudot is mutat, jelezve ezzel, hogy egy képernyővel és némi kulturális passzív-agresszívvel még akár ismerkedni is lehet. A cyberpunk sci-fi rajongói itt némileg értetlenül fognak nézni, náluk a téma ugyanis már jócskán túlhaladott, a kérdésük pedig inkább az, hogy miből NEM lehet képernyőt csinálni, a reklámokkal villódzó póló, sapka, táska, fogkefe és óvszer ugyanis legutoljára a kilencvenes években volt menő és akkor is csak legfeljebb 15 másodpercre, azóta inkább unott evidencia. A fejhallgatóképernyőkön villódzó reklámok havidíjából viszont fizethetnénk a Spotify havidíját vagy a villanyszámlát, úgyhogy ez önmagában még nem lenne probléma, sőt. Viszont bárki, aki utazott vagy sportolt már fej- vagy fülhallgatóval, pontosan tudja és érzi: nemcsak azért szól a zene a fülünkben, mert jó rá mozogni (vagy létezni), hanem mert nem akarunk mással kommunikálni. Egyáltalán. (Főként, hogy aktív zajszűrő is rejlik a Vinciben.) A Vinci ráadásul folyamatosan követi szívverésünket, tempónkat, hollétünket, zenehallgatási preferenciáinkat és mintáinkat és ennek következtében folyamatosan adagolja nekünk a zenéket, amiket szerinte a legnagyobb eséllyel választanánk – ehhez természetesen valamennyi időt kell adnunk a tanulóalgoritmusnak, hogy kiismerjen minket. A fejhallgatót ráadásul hanggal is irányíthatjuk, a példák szerint kérhetünk specifikus számot, véletlenszerű számokat egy előadótól, bizonyos kifejezéssel tagelt zenéket vagy kérhetünk egy playlistet is. Vagy, kérhetjük tőle azt, hogy kalauzoljon el minket hangüzenetekkel a legközelebb kínai gyorsétterembe. Vagy hívjon fel valakit nekünk. Vagy rendeljen egy taxit az irodánk elé. Mindezt mobil nélkül. A képernyő maga pedig érintőképernyőként is funkcionál – mindehhez az alapmodelben 16GB memória jár (ez a Pro változatban 32GB-re bővül) és egy 1500mAh-s akku, amivel 15 órán át lehet folyamatosan zenét hallgatni. A Vinci képes akár 3G-vel, akár WiFin csatlakozni – a Vinci OS-ben pedig beépített Spotify-, SoundCloud- és Amazon Prime Music támogatás van, úgyhogy az említett 16 gigára sem lesz feltétlenül szükségünk. A Vinci azonban egymás után dobálja a feszegető kérdéseket: mennyire kapcsolható ki a rendszer lelkét biztosító folyamatos figyelés? Miért nem bővíthető SD-kártyákkal? Mennyire lendíti előre az intelligens fejhallgató az IoT-és a wearable piacot, illetve segít-e közelebb jutni ahhoz a ponthoz, amikor már megéri a szórakoztatóiparnak brain-to-computer interfészeken keresztül közvetlenül agyi kapcsolattal beszerezni zenei preferenciánkat? És a zenelejátszóval kombinált fejhallgató mennyire sürgetheti a jackaljzat tényleges eltűnését?