Istenítélet és digitális megégetés – Hellbound A Netflix legújabb, dél-koreai importcikke a Hellbound egy természetfölötti thriller álcája mögött mutat egy sötét, nyomasztó portrét a modern társadalomról. Ami minden technológiai fejlődés ellenére, még mindig riasztó gyorsasággal képes a kizsákmányolható csordaszellem, a vallási fanatizmus és a “hitetlenek” üldözésének szintjére zülleni. Csak ezúttal a közösségi média is könnyebbé teszi a megbélyegzést. A kritika a teljes sorozat alapján készült. Egyáltalán nem meglepő az, ahogyan többi kortársához hasonlóan Yeon Sang-ho (Vonat Busanba, Peninsula – Holtak szigete) is arra használja az átlagos műfaji kereteket, hogy azokon belül reflektáljon a dél-koreai társadalom másik oldalára. Arra, amit sokkal kevesebbszer lát az ember a csillogó felszín, a vattacukros popklipek és az extravagáns történelmi sorozatok mögött. A megszégyenítés hierarchikus kultúrája, az emberi gyengeséget kihasználó, vallási fanatizmus és az esztelen erőszak markánsan visszatérő elem korai munkásságában. A Hellbound tulajdonképpen felfogható korai animációs filmjeinek (A disznók királya, The Fake) tematikai folytatásaként is, már csak azért is, mert a sorozat egy 2002-es rövidfilmjén alapszik. Célja, hogy kemény kérdéseket szegezzen nekünk: mit jelent jónak vagy bűnösnek lenni egy kifordult világban? És vajon lehet-e emberségesnek megmaradni benne? A válaszok nem éppen pozitívak. De milyen világ is ez? Hát, képzelj el egy világot, amiben az emberek váratlanul próféciaszerű jövendölést kapnak haláluk napjáról. Legyen az egy nap, egy hét, egy év múlva, de az adott időben borzalmas emberfeletti lények jelennek meg, amik előbb szétszaggatják a tested, majd a pokol mélyére hurcolják a lelkedet. De miért? Kell lennie valami oknak, vagy múltbéli bűnnek, amiért rád vagy másra esett a választás. Isten közös büntetése az emberiség felé? Ezt gondolja Jeong Jin-soo (Yoo Ah-in), aki az “Új Igazság” nevű szervezet karizmatikus vezetőjeként hamar meglovagolja a pánikot, hatalomra tesz szert és mindenkit megtérésre, bűnbocsánatra és egy jobb világra való törekedésre szólít fel. De ez szinte törvényszerűen hozza magával a fanatizmust, az erőszakot. Az új idők inkvizícióját, akik a “bűnösök” boszorkányper-szerű mutogatásával építik befolyásukat. A félelem és a “bűnösség” szégyene, amit a twitteres megosztások és netes videók ezerszeres gyorsasággal felnagyítanak, új rabigába hajtja az emberiséget. Sosem lehetsz teljesen szabad. A Hellbound egyik erénye, hogy Sang-ho és a forgatókönyvért felelős Choi Kyu-sok nem rontanak ajtóstul a házba az “Emberiség hiszékeny és rossz!” kritikával. Az első epizódokban még azt hihetnénk, hogy egy elszálltabb horror-krimi keveréket fogunk látni, amiben egy veterán rendőr, Jin Kyeong-hoon (Yang Ik-june) és egy fiatal ügyvédnő, Min Hye-jin (Kim Hyun-joo) kezd nyomozni a titokzatos halálesetek és a démoni teremtmények után. Hogy vajon van-e igazságalapja Jeong Jin-soo szavainak vagy hazugság az egész? Aztán az alkotók elkezdik a karakterek múltján és cselekedetein keresztül csepegtetni a keserű pirulákat az emberi moralitásról. Amikor a törvény triviális dolgokon elbukik, a bűnösök szabadon járnak-kelnek, azt érzi az ember nincs igazság és arra vágyik, bárcsak valaki-valami végre helyretenné a dolgokat. A hat epizód által kitágított játékidőt használja fel a Hellbound arra, hogy egy ijesztően releváns és hihető társadalmi disztópiát építsen ki. Amiben a modern kor mindenkit összekapcsoló mivolta találkozik a csordaszellem mindent elsöprő erejével. A halálfélelem, a bigottság és a “mindenkit-csak-engem-ne” gondolkodás pusztító keverékével. Egy világ, amiben őrült videovloggerek uszítják megbabonázott közönségüket a “hitetlenek” megtámadására, amiben nem tudod, hogy a melletted ülő ember mikor ismer föl és ugrik a torkodnak. Létezik egy ilyen világban normális élet vagy megváltás? Mi történik, ha olyan ember is kiválasztásra kerül, aki sosem követett el bűnt? A Hellbound a megszokott műfaji elemeket használja arra, hogy egy átfogóbb képet adjon társadalmunkról. Nem éppen a legjobbat. A gyarlóság, a hitbuzgóság, a bosszúvágy, a kicsinyes hatalmaskodás, a hamis próféták és életvezetők, a média mind kikövezik az utat a földi pokol felé. Ez a provokatív hangnem és témafelvetés nem rossz egy olyan sorozattól, amiben tulajdonképpen szürke CGI monstrumok dobálnak embereket jobbra-balra, mint a gumilabdát. A vizuális effektek nem a legjobbak és eleinte meg is nehezítik azt, hogy komolyan vegyük, de a hihetően megírt karakterek, a pattanásig feszült csúcspontok ütemes adagolása és a brutális fordulatok hamar a mérleg pozitív oldalára viszik Sang-ho szériáját. Egyedül a dél-koreai filmekre/sorozatokra jellemző, kimértebb tempó és a rendületlenül nyomasztó hangulat az, amibe egyes nézők bicskája beletörhet. Mert itt tényleg azt érezheti az ember, hogy egyetlen szereplő sincs biztonságban, és ami rossz megtörténhet, meg is történik. Sang-ho még azt is meglépi, hogy a sorozat felénél konkrétan főszereplőt vált és korábban jellegtelennek gondolt mellékalakok válnak kulcsfigurává. Ha van még valami, amit fel lehet hozni a Hellbound ellenében (a szürkés-barnás képi világon kívül), hogy jónak jó, de nem kiemelkedő. Izgalmas, hátborzongató, időnként még el is gondolkodtató, mégse katartikus. Epizódjainak színvonala egyenletes, a színészek teljesítménye szintúgy (talán a izzó szemű szektavezért játszó Yoo Ah-in, aki a leginkább maradandó). Cselekményvezetése követhető, egyes szálai azonban a levegőben maradnak, és persze erősen utalgat a sorozat egy lehetséges folytatás felé. Ami már szinte követelmény egy netes szériában. A hat órára, amíg nézi az ember, a Hellbound tökéletesen kikapcsolja, mégis az az érzése marad, hogy egy idő után ez a széria is eltűnik napjaink nagy sorozattengerében. Lehet, hogy ezt csak az én személyes kiégésem mondatja velem, de az is lehet, hogy korunk átka, hogy minden csőből ömlik a tartalom. Persze addig se látjuk a világ mocskát. 2021. november 22. https://www.filmtekercs.hu/sorozat/istenitelet-es-digitalis-megegetes-hellbound
