2024 Május Jön a Tré, jön a Tré… – Amikor leszáll az éj

Jön a Tré, jön a Tré… – Amikor leszáll az éj



A világnak már megint vége, Nicolas Cage-nek pedig herótja van az egésztől – az Amikor leszáll az éj (Arcadian) egy szédítő, de amúgy ártalmatlan ostobaság arról, hogy miért is van komoly szarban az apokalipszis ifjúsága.


Benjamin Brewer rendez, ír és VFX mágusként is tevékenykedik. Fontos azonban megjegyezni, hogy eddig leginkább az utóbbival ért el komolyabb sikereket – ő volt ugyanis a Minden, mindenhol, mindenkor vizuálgóréja. Az Amikor leszáll az éj a harmadik nagyjátékfilmje, bár azt érdemes hozzátenni, hogy a Beneath Contempt című alkotásának mindössze 35 értékelése van IMDb-n, míg az azt követő, szintén Nicolas Cage főszereplésével készült (és Elijah Wooddal megtámogatott) Bizalom 2016-ból sem túl jó film (és akkor most szolidan fejeztem ki magam).

Na, de mi van akkor, ha Leszáll az éj?
Hát az, hogy szegény Paul (Nicolas Cage – neki egyébként a legjobb és a legrosszabb alakításairól pont mostanában emlékeztünk meg) és két kamasz fia, Thomas (Maxwell Jenkins, aki például a Lost in Space sorozatból lehet ismerős) és Joseph (Jaeden Martell, aki pedig a Metal Lords és Az igazság áldozatai című filmekben játszott korábban) gondosan elbarikádozzák magukat a házukban, mert egyébként jönnek a valamik és valami lesz. Nappal nincs gáz – a valamik valamiért a fényt nem csipázzák –, de ha lemegy a Nap, taka van.


A film főképp a tinédzserekre fókuszál, akik egy ponton kiegészülnek a szomszéd farmon megismert Charlotte-tal (Sadie Soverall, például a Saltburnből), Cage papa ugyanis kb a 40. percben úgy dönt, hogy egy kicsit – SPOILER – felrobban, és nem is mászik elő az utolsó nagyobb mészárlásig. Ez azonban azzal is indokolható, hogy az Amikor leszáll az éj központi témája (talán?) az a szerencsétlen helyzet, amelyet a múlt-jelen-jövő háromszög a fiatalok számára nyújtani képes.




Noha a film mellőzi a flashbackek használatát, ahogy a cselekmény zárlata sem ad érdemi választ a társaság jövőjét illetően, a történet mégis ezen a síkon próbál valamilyen üzenetet megfogalmazni, különböző szimbólumkarakterek és motívumok segítségével. A film lesújtó képet fest a múltról és annak fáradt-elvadult gólemeiről, a felnőttek – beleértve az egyébként jó szándékúnak nevezhető szülőkaraktereket is – mindannyian kizárólag negatív következményekkel járó döntéseket hoznak. Közülük is kiemelendő Paul, aki

az egész film során mást sem csinál, csak meg akar halni.
Hősünk kétszer robban fel, másodjára gyakorlatilag teljesen értelmetlenül, de nagyon heroikusan.

A gyermekmúlt hősei tehát nem igazán tudnak a „mi lesz?” kérdésre válaszolni,
helyette viszont sorban ki is csekkolnak mind.


Határozottan kijelenthető, hogy a legnagyobb probléma a filmmel az, hogy egyszerűen nem artikulálja a mondanivalóját. Helyette buta tőmondatokkal és kliséhalmokkal próbál valamiképp megágyazni ennek az egyébként korrekt gondolatnak. Így viszont nemcsak a történet válik nyeglévé, de a főszereplőinkkel történő azonosulás is jelentősen gyengébbé válik – hiába a sejtetés, érzelmi síkon egyszerűen nem jön át ez a jellegű elárvultság.


A felégett múlt a valamiszörnyekkel való viaskodásban is megnyilvánul, azok ugyanis egyszer csak úgy döntenek, hogy mostantól képesek alagutat ásni, a hőseinknek menedéket nyújtó épületeknek meg valamiért nem szigetelték le a padlóját, miközben ezek nem összetákolt bunkerek, hanem rendes, szinte biztosan az apokalipszis előtt készült családi házak. Így aztán kész a baj, az otthon melegének végleg lőttek.

Ez pedig már nemcsak a szimbolikus múltat, hanem a jelen biztonságát és a jövő bizonyosságát is veszélybe sodorja.
Bár a film zárlatában hőseink nekivágnak a vakvilágnak, mert „hinni kell benne”, hogy jobb lesz, de hát hogy miért meg hogyan lesz ez az egész, azt a fene sem tudja pontosan.

A probléma mindezzel az, hogy ez az egész „hinni kell” zagyvaság előzetesen egyedül a fiúk apja, Paul szájából hangzik el, aki amúgy minden adandó alkalmat megragad arra, hogy izomból rátenyereljen az ALT+F4 billentyűkombinációra és maga mögött hagyja ezt a létsíkot.

Emellett pedig több komoly filmnyelvi betegsége is van az Amikor leszáll az éjnek.

Az egyik a kameramunka: a filmet elejétől a végéig remegő kézikamerával rögzítették. Ez gyakorlatilag élvezhetetlenné teszi a látottak nagy részét, nekem konkrétan hányingerem volt kb. a 15. perctől, ugyanis dramaturgiai szerepétől függetlenül szinte mindegyik jelenetet megtámogatták egy-egy ilyen csodával.


Mindemellett sajnos túl sötétek a képek – persze érthető, mert az eksön éjszaka van –, a kritikához többször újra kellett néznem jeleneteket, mert a túltolt stilizálás hatására a filmből rendszeresen érdemi információ veszett el. Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor a Trónok harca hírhedt epizódját, A hosszú éjszakát néztem, amelyben egy óriási csatát volt szerencséjük nemlátni a nézőknek, közel másfél órán keresztül.

Amikor az akció beindul, akkor a film is összekapja magát –

a probléma csak az, hogy kis túlzással erre az Amikor leszáll az éj kétharmadáig várnunk kell.

Amennyire működik a film a horror műfajisága mentén, annyira gyatra az ezt megtámasztó lélektaniság. Mondok két példát: amikor Paul fiai a film legelején összekapnak a családi asztalnál, hősünk azzal inti csendre őket, hogy ne viselkedjenek állatként, majd előkapja a bicskáját és belevágja az asztalba, miközben az „Elvégre férfiak vagyunk, nem?” felkiáltás hagyja el a száját. A két kölök követi, nekem pedig drága jó Sajt barátom jut eszembe, aki erre csak azt mondaná, hogy „Nocsak, ott repül a krinegemadár!”.

A másik dramaturgiai szépség akkor valósul meg, miután az Amikor leszáll az éj egy pontján Thomas úgy dönt, inkább Charlotte-ék farmján marad.
A két fiú ugyanis eredetileg hozzájuk viszi a sérült Pault, miután az air fryert csinált egy barlangból. Charlotte családja azonban nem segít rajtuk, még gyógyszert sem adnak nekik, azt viszont megengedik, hogy Thomas náluk töltse az éjszakát. A fiú elsőre elutasítja az ajánlatot, ám mivel a forgatókönyv szerint ők nincsenek jóban a testvérével, ezért egy rövid „nem maradok” után inkább kicsit megfojtogatja Josephet, majd mégis a Rose-farm vendégszeretete mellett dönt. Ez után nem sokkal közte és Charlotte közt végre összeér, ami összetartozik – no, nem úgy –, és meg is indul szépen a tinismárolás. Ekkor Thomas azt találja mondani a lánynak – miközben az apja, aki egész életében gondját viselte az apokalipszis kellős közepén épp élet-halál közt lebeg mindenfajta orvosi ellátás nélkül –, hogy „csak az tesz boldoggá, ha veled lehetek”.

Mi tagadás, korrekt muffzsonglőrködés,
de nem hiszem, hogy ilyet élő ember ebben a helyzetben mondana, főleg, miután rá 3 percre már a gyógyszereket igyekszik kiénekelni a lánytól, hogy aztán egy gyors hazasprintet követen aszpirinnel támassza fel odakozmált jóapját.

A filmnek tagadhatatlanul van néhány jól sikerült képe – például a vízesés tövében szivarozgató Nic Cage vagy a film zárlatában történő „elszakadás”. Az utóbbi talán a film egyetlen jól felépített szimbóluma is egyben, ekkor ugyanis a Thomas-Joseph-Charlotte trió egy olyan szalagot köt a kocsijukhoz, amelynek másik vége egy fához van rögzítve. Ez a szalag jelképezte Charlotte számára kiskorában azt a távolságot, amennyire még elhagyhatta a farm határát. Ahogy elhajtanak, a szalag is elszakad, ezzel is kifejezve a szülőktől/gyermekkortól/korlátoktól való búcsút és az így megcélzott bizonytalan, de legalább szabad jövőt.

Mindemellett hiába idéz fel érzetében vagy megoldásaival olyan klasszikusokat, mint a 28 nappal később vagy a Cloverfield, Benjamin Brewernek még sokat kell érnie ahhoz, hogy legalább a középső csoportosok közt megállja a helyét. Tény, hogy nehéz utat választott – egyszerre akar kicsit filózni és zsánerileg is letenni valamit az asztalra –, de ez így sajnos még harmatgyenge. Első körben egy rendes operatőr és egy nem teljesen kretén forgatókönyvíró biztos sokat segítene a helyzetén.

Az Amikor leszáll az éj május 30-tól látható a hazai mozikban.

2024. május 10.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/amikor-leszall-az-ej-kritika