2025 Július Jófiúnak lenni rock ’n’ roll – Superman

Jófiúnak lenni rock ’n’ roll – Superman



James Gunn-nak még úgy is sikerült összehozni a valaha készült legjobb Superman-mozifilmet, hogy alkotása „csupán” egy tisztességes adaptáció pár érdekes gondolattal. A DC univerzum újraindulásának kezdő darabja nem az első hívásnál teríti kártyáit, de ez is elég ahhoz, hogy érezzük, nem lesz itt szó semmiféle blöffről.

Kicsoda Superman? Egy kartonból kivágott, erős állkapocsszerkezetű, csavart frufrujú, kockafejű hős, aki elbánik a gonosszal és védi a jót? Egy legyőzhetetlen istenség, aki egy pillanat alatt elpusztíthatja a földlakókat, és pusztán a jószándéka és emberi neveltetése miatt nem teszi? Egy übermensch, aki világítótoronyként mutatja az utat az emberiségnek, és öklének erejénél már csak az optimizmusa erősebb? Az egyik legrégebbi képregénykaraktert már rengetegen feldolgozták, és próbálták különböző megvilágításokból megvizsgálni.

Keresték a választ, hogy mitől működhet valaki, akin nem fog a golyó, se semmilyen földi pusztító erő – miért is lenne érdekes, ha nem esendő.

A nagyvásznon Christopher Reeve a ’70-es és ’80-as években négy filmben keltette életre a Krypton bolygóról származó ikont. A klasszikusként is tisztelt eredeti, majd annak egyre rosszabb színvonalat képviselő folytatásai nem tudtak ártani a színésznek, valamint a karakterábrázolásnak, amely konzisztens maradt végig. Superman az emberiség szebbik oldalát, az udvariasságot, a figyelmességet, a jószándékot képviselte. Az álcaként hordott személyisége, Clark Kent pedig egyfajta paródiája volt a kisembernek: egy olyan álca, ami annyira szánalmas, hogy senki se gondolhatja mindenhatónak a szemüveget viselő nyámnyila riportert. A 2006-os Superman visszatérrel Brandon Routh már egy morózus, távolságtartó, egyre érzelemmentesebb és ufószerűbb hőst testesített meg, aki nem találja az otthonát ezen a bolygón.

Majd minden eddiginél radikálisabb volt Zack Snyder feldolgozásában, Henry Cavill alakításában Az acélember, aki pedig egy abszolút létező volt, a maga legyőzhetetlenségében drámáját az szolgáltatta, hogy a közvélemény sosem fogadja el őt igazán segítőnek, félnek tőle. Snyder egyfajta Jézus-parafrázisként hangsúlyozta ki az alaptörténet bibliai áthallásait, és tette minden eddiginél szomorúbbá és sötétebbé a hősét, emiatt viszont az azonosulás is nehezebben ment vele.




Volt tehát miből építkeznie James Gunn-nak mikor megkapta a megbízást: a befuccsolt DC univerzumot kezdje el tiszta lappal. Ahogy kollégája és a Holtak hajnalában egykori alkotótársa, Snyder is tette, itt is az acélemberrel bikázta be a filmsorozatot, csupán ő inkább

a klasszikus, Christopher Reeve-féle szellemiséghez nyúlt vissza, miközben Supermanjét átfazonírozta annyira, hogy a sajátja legyen.

Az új Superman (David Corenswet) ugyanis nem az az elpusztíthatatlan totemoszlop, ahogy eddig megismertük. Rögtön a film első percében egy vesztes helyzetben fúj visszavonulót, és igyekszik meggyógyítani tucatnyi törött csontját. Ez a Superman nemcsak Clark Kentként meg riporterként meggondolatlan vagy hirtelen haragú: szívből cselekszik, ez pedig nemzetközi konfliktushoz vezet és kérdőjelet is helyez Lois Lane-nel (Rachel Brosnahan) való kapcsolata fölé is. Hisz miért is lenne együtt a sztárriporter egy ilyen fickóval?! Mármint nem a gyógyegér újságíróval (akit amúgy a filmben meglepően keveset látunk), hanem Supermannel – nemcsak faji szempontból tér el tőle, de szellemiségük szinte összeegyeztethetetlen. Ahogy a szereplők ki is mondják: az állandóan szkeptikus, mindig a színfalak mögött kutakodó Loishoz hogyan illene egy filantróp, szüntelenül optimista Clark? Egy klasszikus jófiú mennyire lehet punkrock?


James Gunn úgy döntött, az első filmjében rögtön megméri a hőst a világlátása és jelleme mentén. Ehhez pedig nem volt rest átírni a karakter eredettörténetét. Lesz, akiket ez majd felzaklat, hiszen alaposan egymásnak feszíti a figura vér szerinti és földi szüleinek szemléletét, amelyben az eleve elrendeltséget és a választott küldetéstudatot ütközteti. Kal-El és Clark így két eltérő világot képvisel, a Superman-jelmez felöltése pedig nem ezek összeforrasztását jelképezi, mint korábban: a szereplő itt dönt a „vagy-vagy” kérdésben, és személyisége az emberi oldalára billen. Ez a karakter minden megszólalásából és mozzanatából lejön: ez a Superman még ingerlékeny, hibákat követ el, kiforratlan, de legalább meg lehet inni vele egy sört, laza és barátságos.

Klasszikus értékeket képvisel, amelyek egy bonyolult és hazugságokkal teli világban már ódivatúnak, de emiatt rendhagyónak számítanak.
Ez a gondolat is marad a film középpontján: mikor már minden közszereplő nemes szándékát érdemes megkérdőjelezni, hogy felvillantsuk, milyen érdekek húzódnak mögötte; mikor már az álhírek borítják be a valóság szövetét, akkor bedob egy igaz embert, aki szüntelenül jóhiszeműen bánik a társaival, és ezáltal őket is jobbá, emberségesebbé neveli. És párhuzamosan, amennyiben ez a film sikeres lesz, ezt a műveletet James Gunn meg tudja tenni az elmúlt másfél évtizedben teljesen kifárasztott szuperhősfilmes alműfajjal is. A visszatérés az eltúlzott, néhol karikaturisztikus szereplőkhöz (például az állandóan szivarozó főszerkesztőhöz, a nárcisztikus rivális hőshöz, a zsenialitását buta libáskodással álcázó barátnőhöz), valamint a bátran felvállalt, mások által cikinek gondolt elvekhez és erényekhez, amik a humanizmuson, a mások megsegítésén és támogatásán alapszanak, talán utat mutathatnak más történeteknek is.


Mert Superman nem egy unalmas figura, aki felett már eljárt az idő. 2025-ben felhúzza a kínosnak mondott piros gatyót a ruháján kívülre, megpödri azt a frufrut, ellátja a gonoszok baját – de nem végzetesen –, majd kiosztja az ármánykodó Lex Luthort egy nagymonológgal. És ezt már sokadjára láthatjuk mozgóképen, Gunn mégis elérte, hogy friss és lendületes legyen egy újabb alkalommal, mert a film tétjét nem az szolgáltatja, hogy Superman legyőzi-e az ellenfeleit, hanem hogy képes lesz-e a külsőleg rátestált küldetéstudatot belsővé formálni, az identitásválságát feloldani, az úgynevezett kiscserkész attitűdje mellett kiállni és büszkén viselni. Ez ad inspirációt majd a nézőknek, és velük együtt egy új nemzedéknek is, akik Henry Cavill ideje alatt nem kaptak semmit ebből a fajta pozitivitást sugárzó kryptoniból. Akinek most már szuperkutyája is van, mert James Gunn imádja a Happy Meal menühöz csapható CGI-állatokat.

De hogy ne legyen minden fenékig tejfel: a Superman inkább egy tisztes alapkőletétel, mintsem a nagy durranás, amire sokan számítottak.
Látszik, hogy nem itt akarták a nagy megfejtést, a komoly drámát előadni, de ahhoz képest, hogy egy új univerzum első darabja, úgy startol a sztori, mintha már követnénk egy ideje. A képregényrajongók egy testhossz előnnyel indulhatnak, de a laikus nézők az első félórában jogosan kapkodhatják a fejüket, milyen sosem látott/hallott karaktereket dobálnak be folyamatosan a készítők.

Ilyen szempontból sem szégyenlős Gunn, bátran viszi el fura koncepciók és különös karakterek irányába a cselekményt,
miközben fókuszál arra is, hogy a középpontban mindig a címszereplő legyen. A partvonalon viszont bevonja a nagyon klassz, szarkasztikus jelenléttel rendelkező Mr. Tökéletest (Edi Gathegi), az arrogáns Guy Gardnert, a legutáltabb Zöld Lámpást (Nathan Fillion), valamint a Daily Planet szerkesztőségét is, akik egyszerre egy klasszikus print magazint és egy meghatározó online lapot is működtetnek már. Még a Kent szülők is csupán sima öreg farmerek a kisléptékű életükkel, nem jóvágású Kevin Costnerek és Diane Lane-ek – ez is rengeteget hozzáad az egyszerű, de nagyszerű összképhez.


A legjobb performansz közülük viszont Corenswet ellenpólusaként Nicholas Houlté mint Lex Luthor, aki ritka jó választás volt a szerepre, igazán elemében van a rettentő rosszindulatú, de a fedél alatt egy komoly kognitív disszonanciáról tanúbizonyságot tevő főgonoszként. Már az is telitalálat, hogy a két színész szinte azonos magasságú (Corenswet 193, míg Hoult 190 cm), tehát még az a minimális különbség is Superman javára írható, amely Luthor egész karakterének legnagyobb konfliktusa. Amit emberként el lehet érni, azt ő eléri, és mégsem tud elegendő lenni Hektórként, ahol megérkezik egy égből pottyant Akhilleusz – aki ráadásul még jobb fej is nála. A kicsinyesség persze a kisebbségi komplexusából is fakad, amit egyedül a kryptoni hős mellett érez, így az aljas figurája különös szánalmat is kelt. A Superman-hatás tehát működik, még a film leggonoszabb figurája iránt is érezhet valami empátiát a néző.

A krónikusan online James Gunn esetében, aki mindent a nyilvánosságban kommunikál amióta megkapta a DC Studios vezetését,

nem meglepő, hogy az aktuálpolitika és a közélet kritikája is helyet kapott a néhol jócskán csapongó cselekményben.
Egy különösen jó poén volt, mikor megmutatja, Luthor hány különböző hadszíntéren kívánja megverni Supermant. Nemcsak péppé vereti metahumán katonáival, de a közösségi médiában is igyekszik erodálni hírnevét, internetes trolljainak megmutatása nagy húzás. Egy fokkal komolyabb vállalás viszont, hogy áthallásosan, de két lábbal áll bele a film az Izrael és Palesztina közt húzódó konfliktus jelenkori alakulásába – másképp ugyanis nehezen értelmezhető a sztoriban megjelenő képzeletbeli szomszédnépek állóháborúja. A Superman ezzel a vonulattal végül nem kezd annyit, mint amennyit elsőre hihetnénk, mivel központi konfliktusa nem ennek a geopolitikai problémának a feloldása, és talán itt lehet rájönni a film legnagyobb gyengeségeire is. Egy kicsit kevesebb vállalás is elég lett volna, hogy fókuszáltabb és nagyobb drámai erővel rendelkező történet legyen belőle.

Mindenesetre Gunn „vagy így, vagy sehogy” attitűdje lefegyverző, és igazi fordulatot jelenthet a szuperhősök ábrázolásának, amennyiben követik példáját, vagy ha a DCU az ő vezetése alatt folytatja ezt az irányvonalat. Egy kerek történetet prezentáltak jellegzetes és szerethető karakterekkel, ami kellemes kikapcsolódást nyújt, és valamennyire túlmutat önmagán is. Sok hasonszőrű alkotás ennyit se tud összehozni, és amennyire pozitív Superman, ugyanannyira örömteli jövőképet vetít előre a róla készült film is.

A Superman július 10-től látható a magyar mozikban.

2025. július 10.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/superman-2025-kritika