Woody Allen le sem tagadhatná, hogy ő írta és rendezte ezt a filmet. Egyszerűen tipikus. A humor, a téma, a színészi játék, a karakterek, a párbeszédek. Valakinek bejönnek a filmjei, másoknak viszont nem. Így éppen ezért könnyű szívvel ajánlom az első kategóriába tartozóknak, a többieket viszont inkább eltanácsolnám tőle az előbb említettek miatt. Én csípem őt, úgyhogy nem volt kérdés, hogy megnézem-e, ahogy a végén az sem, hogy tipikussága révén imádom. A művész most a ’20-as évekbe, a dzsessz korszakba kalauzol minket. A film témája pedig nem más, mint a józan ész és a mágia, a nihilizmus és életszeretet, illetve a cinizmus és a romantika ütköztetése. Stanley Crawford (Colin Firth) egy világhírű mágus, de talán pont ezért egyáltalán nem hisz semmiben. Úgy gondolja, hogy észérvek uralják a világot, és hogy mindössze az van, amit látunk. De amit lát, úgy tűnik, nem igazán teszi boldoggá. Bunkó, cinikus és kegyetlenül őszinte. Nem csinál mást, csak éles – ám nagyon is találó – megjegyzéseket tesz a környezetében lévő emberekre. Az egyik előadása után beállít hozzá legjobb barátja és bűvész cimborája, Howard Burkan (Simon McBurney), aki meggyőzi, hogy tartson vele a Catledge famíliához. Ugyanis, véleménye szerint egy igazi médium (Emma Stone) szőtte körül hálóival a családot azért, hogy anyagi támogatást csikarjon ki tőlük. Stanleynek egyszerűen muszáj lebuktatni őt, ha már Howard csúfos kudarcot vallott. Woody pimasz egyszerűséggel elmélkedik az élet alapvető kérdéseiről. Olyan pofátlan beszólásokat ad Colin Firth szájába, hogy hatalmas felüdülés ilyen karakterként látni a világhírű színészt. Emma Stone pedig hm. Azt hiszem, nagy út áll előtte. Remekül adja elő az agyatlan, ám annál édesebb naivát, aki teljesen átszellemül a túlvilággal való társalgásai során. A Howardot alakító Simon McBurney igencsak emlékeztet magára Woodyra. Biztos vagyok benne, hogy azért tette bele és azért ruházta fel ezzel a szereppel, “funkcióval” és jelentőséggel, illetve kosztümmel, szemüveggel, miegymással, hogy önmagát juttassa a nézők eszébe. Elvégre régen a legtöbb filmjében színészként is megjelent, mostanság viszont elég kevés példát látunk erre. Sajnos. De vajon sikerül a nagy leleplezés? Vagy olyasmire bukkan a Stanley, amire még ő sem számított? A csípős, fanyar humor, a boldogságra képtelen észérvekre alapuló világkép meg tud nyílni a mágia, a természetfeletti és a romantika felé? Woody választ ad, de a maga vicces módján. Imádom azt az öniróniát, amivel önmagához és önmaga világképéhez közelít. Ahelyett, hogy mások állítanák pellengérre, ő maga teszi meg helyettük. Veszi a gyengeségeit, a hülyeségeit, gyakorlatilag mindent, amit utál magában, és olyan filmeket készít belőlük, hogy az emberek a hasukat fogva röhögnek rajta. Woodyt valahogy Stanley és Howard keverékének képzelem el. Tuti, hogy pont olyan romantikus szövegekkel csajozik, ahogy Stanley, és a világhoz való hozzáállása is épp olyan, mint a filmbeli karakteré. Ő sem hisz semmi isteniben, semmi megfoghatatlan, utálja és féli az életet, és épp olyan boldogtalan. De hogy mi van benne a másik mágusból, Howardból? A trükkössége és az agyafúrtsága. Ebből is láthatjátok, hogy a Káprázatos holdvilág egy darabka Woody Allent ajándékoz nekünk, a nagy író-rendező minden egyes személyiségjegyével együtt. A Káprázatos holdvilág 8 pontot ért el a Cinemani skálán. Káprázatos holdvilág – Értelem és érzelem | Cinemani
