Oroszország nincs többé, Európa belerokkant az iszlám elleni háborúba, Franciaország és Németország testén több tucat köztársaság osztozik, az istenadta nép pedig szöget veret a fejébe, hogy eljusson az időn kívülre. A hét könyve a Tellúria, melyben Vlagyimir Szorokin visszavett a jövőnek álcázott aktuálpolitikából, és törpékkel, zoomorf elnökszeretőkkel és robottestben támadó keresztes lovagokkal ágyazott meg a szürreálnak. Megijedni azért nem szükséges, az orosz irodalom minden időben aktuális ezüst utazója nem törölte el a föld színéről az ihletadó múzsát, de jelentősen átalakította. Oroszország szuverén államok sokaságára bomlott, melyek közt találunk sztálinista turistaparadicsomot, tehetős polgárokat keblére ölelő oligarchiát, vagy épp pénzért elhagyható, középkorba révedő Moszkva-pótlékot, lovakkal, és feudális gyökerekkel. A szorokini antiutópia ezúttal messze túlmutat Oroszország anyácska idomain - Európa államait sem kíméli, és a Tökéletes Állam illúzióját kergető iszlamistákkal szórja tele, kiknek szándékai legalább annyira békések, mint a zöld trutyivá robbanó marsiak Tim Burton ’96-os űropuszában. A Tellúriában a néhai nagyhatalmak átrajzolt határait járjuk körbe, idegenvezetőül pedig maga Szorokin csapódik mellénk. A vaktérképet ötven változó terjedelmű és stílusú történettel varázsolja élővé, ám ha egybefüggő történet nyomaira vadászunk bennük, csalódni fogunk. Bár néhány szereplő neve több jelenetben is felbukkan, sőt három egymást követő fejezet egyetlen család tagjainak monológja, a teljes könyvön átívelő cselekmény a Tellúriába nem jutott. Jutott viszont némi erőszak és csöppnyi perverzió, vagyis minden, amit Szorokintól korábban megszokhattunk. Vlagyimir Szorokin: Tellúria Fordította: Gábor Sámuel, Gondolat, 2014, 346 oldal, 3500 HUF Az egyetlen közös pont, ami összekapcsolja a népmeseként, nagymonológként, elkapott levélként, békés tüntetésre hívó röpiratként, mininovellaként, vagy épp drámafejezetként olvasandó szövegeket, az „a periódusos rendszer 5. periódusának 16. csoportjában 52-es rendszám alatt található elem”, közelebbről félfém, még közelebbről ritkaföldfém, egészen közelről pedig könnyen porítható, ezüstszürke tellúr. Illetve az abból készült szögek, amiket különböző korú, társadalmi státuszú és intelligenciahányadosú figurák üttetnek borotvált koponyájukba az ácsnak hívott mesteremberekkel. Jégcsákány helyett ezúttal aranykalapáccsal. Jézus Krisztust az ősi Uroborosra (245.o.), hogy egy pillanatig még az is eszembe jutott, hogy felállok tapsolni. Szorokint akár önismétléssel is vádolhatnánk, de rengeteg ötletet vonultat fel, és prózája életművének legjobb, legfrissebb pillanatait idézi. A Tellúria úgy illeszkedik univerzumába, mint mondjuk az Egy nő Esterházyéba. Ujjgyakorlat, jutalomjáték, de bevezetésnek a Szorokiniádába tökéletesen megfelel. Korábbi munkáihoz képest akevésbé politikus, de annál szürreálisabb. Ha műfaji keretek közé kellene szorítani, akkor a legtöbb fejezethez talán a sci-fi szatíra passzolna leginkább- szamárfülű fejőnőkkel, csekélyértelmű beszélő lovakkal, hologramszex helyett igazi érintésre vágyó tinikkel, és kisemberekkel, akik utolsó fillérükből kergetik koponyalékeléssel elérhető álmaikat. De az is lehet, hogy egész könyv nem több, mint egy kaleidoszkópszerű trip a szorokini univerzum legmélyére, melynek első pillanataiban a szerző úgy veri a fejünkben a csillogó tellúrszöget, hogy közben fel sem szisszenünk. A KönyvesMagazin téli számában a felelősség mellett az almafestésről és a történelemhez való viszonyról faggattuk Szorokint, aki azt is elárulta, milyen ízű az orosz lélek. Keleti koponyanyitás - KönyvesBlog
