2024 November Kenyeret és cirkuszt – Gladiátor II

Kenyeret és cirkuszt – Gladiátor II



„Mit életünkben teszünk, az az örökkévalóban visszhangzik…” Ridley Scott nyolcvan felett is tartja az iramot: érez magában annyi erőt, hogy leköszönőfélben levő, ünnepelt harcosként még egyszer megmérettesse magát a szórakozásra kiéhezett, kegyetlenül ítélő nép előtt a mozitermek Colosseumában. A Gladiátor II divatos „legacyquelként” folytatja az ikonikussá nemesedett római opuszt, építi az öt évtizede gyarapodó életművet, gondozza a hagyatékot.

Mint a római Colosseum porában vívott küzdelmek, a hatalom megszerzése gyakran az öncélú szórakoztatáson keresztül történik – a tömegek vágyainak kielégítése mindenek felett. Az aréna a tökéletes moziterem, és a látványfilm benne a küzdelem, ahol a siker mércéje a pénztáraknál szerzett számokban és a közönség reakciójában rejlik. A filmstúdiók, akár a császárok a mindent bekebelező játékok bábjaiként, a nép kegyeiért küzdő színészekként a közönség szórakoztatásának rabszolgái lettek. A modern filmipar mindent magába szippant: a kreativitást, az ipart, de a nézőket is, akik részesei a cirkusznak, kíméletlen követeléseikkel és tömeges felhördüléseikkel formálják azt, de egyúttal rabjai is a számukra felkínált látványosságnak. Mindegy, csak szórakoztasson. Mindegy, csak ismerős legyen.

Ahogy történetmesélésünk forrását már a kezdetektől fogva egyfajta közös alapélmény és az ebből kifejlődő, ismerős archetípusok alkották, úgy vált ennek az ismerősségnek alapjává a műfaj – típusfigurák, ahogy típuscselekményelemeken átbukdácsolva, útjuk során további típusfigurákkal találkozva megküzdenek az antagonista típusfigurájával, majd dolguk végeztével hazatérnek megpihenni egy újabb típuskalandra indulás előtt. A filmművészet hajnalától a 2010-es évektől egyre súlyosabb mértéket öltő önismétlő metamodernség elharapódzásáig ez volt az alapja a szórakoztató filmnek is. Ám mára maga a popkultúra vált az ismerősség sémájává. Folytatások és újragondolások, előzmények és spin-offok – ha értő és gondos kezekbe kerülnek, gondolhatunk korunk blockbustereire újrahasznosított hulladékok helyett bármikor újramesélhető mítoszokként is. Történetek kedvelhető hősökről, akiket szívesen elkísérünk még egy utolsó közös útra. Meg mégegyre. És mégegyre.

Ridley Scott legújabb értő és gondos kézzel megmunkált „legacyquelje”, a Gladiátor II szerencsére inkább ezutóbbi, mítoszként is olvasható örökérvényű mese lett.


Elkészültében nem is pusztán a trendkövetésről van szó, a Gladiátor folytatása már rögtön az első rész sikereit látva felmerült a készítőkben (még Nick Cave is szívesen segített volna azt nyélbe ütni a reinkarnálódott Maximus időutazó kalandjait taglaló bizarr filmtervének papírra vetésével). Az ezredfordulón újjáéledő kardos-szandálos peplum-hullám nyitódarabjának közel huszonöt évvel későbbi folytatása így illeszkedik a scotti életműbe, mind a saját műfajában meghatározóvá vált művekhez évtizedek elteltével való visszakanyarodás tendenciájába (Prometheus és Alien: Covenant), mind a rendező által kedvelt történelmi kalandfilm-eposzok sorába is (Párbajhősök, Mennyei királyság, Exodus, Robin Hood, Az utolsó párbaj, vagy épp a tavalyi Napóleon).




A „történelmit” Scott híresen-hirhedten tág értelemben veszi. A történelmi hitelesség mellett kardoskodók gyakran támadják is emiatt, de ha a nyers véleményeiről híres, önfejű Scott eddig sem zavartatta magát, és mert elrugaszkodni a porosodó történelemkönyvek lapjain olvasható tényektől és igazságoktól, nem a pályán eltöltött közel ötvenedik évében fogja látványos eposzi díszletnél komolyabban venni a történelmi korokat, melyekbe évről évre elkalauzol minket. Bizony, évről évre – közel a kilencvenhez, Ridley Scott még mindig az egyik legtermékenyebb kortárs rendezőnk. Ha a tizedik, és egyben állítólag utolsó filmjét tervezgető Tarantinóhoz hasonlóan hatvanegynéhány évesen abbahagyja a rendezést, már magát az eredeti Gladiátort se készítette volna el. De elkészítette, és

több mint húsz év elteltével is azzal a lendülettel folytatja, ahogy 2000-ben (sem) hagyta abba
– még ha túl sok újdonságot nem is tartogat már magában a Marcus Aurelius után romlásba sodródó Római Birodalom gladiátorainak története.


Tizenhat évvel az első rész után járunk, Rómában Joaquin Phoenix elvetemült Commodusának szellemi örököseként két eszelős zsarnok (Joseph Quinn és Fred Hechinger) uralkodik. Kenyér ugyan nem kerülhet minden asztalra, de cirkuszból nincs hiány – az érdemi politikai tevékenység helyett hedonizmusban dagonyázó császárok az Acacius tábornok (Pedro Pascal) vezette sikeres hadjáratokkal és minél látványosabb, minél brutálisabb gladiátorküzdelmekkel igyekeznek lankasztani népük figyelmét a birodalom gondjait illetően.

A Gladiátor II első fele szinte receptszerű előírásként követi az első rész narratív pontjait:
a kiváló numidiai harcos, Hanno (Paul Mescal) élete gyökeresen felbolydul, amikor előbb az otthonát lerohanó, hódító rómaiak fogságába esik, majd megbillogzott haszonállatként a gladiátorokat futtató Macrinus (Denzel Washington) kiképzőtáborába kerül. Leigázott hazája és imádott felesége elvesztése miatt érzett gyásza vadul felcsapó küzdőszellemmé és fortyogó bosszúvággyá transzformálódik az ifjú harcosban; összeszorított foggal veszi az elé gördülő akadályokat, egyetlen cél mozgatja gladiátori előmenetelében: a Numidia elleni hadjáratot vezető Acacius fejére fáj a foga.


Az eddig főleg érzékeny melodrámákból (Volt egyszer egy nyár, Mind idegenek vagyunk, Normális emberek) ismerős Mescal első blockbuster-megmérettetésében rögtön a mélyvízbe kerül: harcban edzett, zömök testalkatával faltörő kosként küzd, nemcsak az arénában felsorakozó ellenségekkel – legyen az majom, cápa vagy rinocérosz –, de Russell Crowe Maximusának szellemével is. Hiába kényszeríti a film a Maximus által kitaposott út bejárására,

ókori márványból faragott profiljával és homlokán göndörödő hajtincseivel Mescal annál meggyőzőbb, minél messzebbre távolodik elkerülhetetlenül fölémagasodó elődjétől.
Mégis, Crowe „már minden mindegy” melankóliája sokkal megrázóbb, hiszen sokkoló az is, amit családjával tettek – Hanno csatában szerzett vesztesége is fájdalmas ugyan, de sehol nincs az ártatlanok cél és értelem nélküli, erőfitogtatásból elkövetett, könyörtelen lemészárlásától.


Hanno helyzete azonban tovább bonyolódik, amikor Acacius felesége, a dicső Marcus Aurelius lánya (az első részből ismerős szerepében visszatérő Connie Nielsen) mintha a régmúltra ismerne az ifjú bosszútól izzó tekintetében…

Ármány, árulás, hősies nagy szavak és szövevényes családi viszonyok – a Gladiátor II, akárcsak elődje, Shakespeare-drámák cselekményszövésével érkezik a multiplexek vetítővásznaira.
Ridley Scottot a történelmi hűségnél sokkal jobban foglalkoztatja a drámai hűség, az angol drámaírás koronázatlan királyának tragédia-hagyománya. A színészek közül is azok teljesítenek a legjobban, akiknek sikerült elkapniuk az ezzel járó teatralitást. Pedro Pascal földhözragadtabb alakítását maga alá temeti a film felfokozott drámaisága; bár a parancsokat megbízhatóan teljesíti, alacsony hőfokon lángol ahhoz, hogy valódi lázadást szítson. Míg a két császár szándékolt ripacskodása üde színfolt, az első rész kosztümös drámákban jártas, a shakespeare-i hagyományokat már az anyatejjel magukba szívó brit színészikonjainak (Oliver Reed, Richard Harris, Derek Jacobi) kijáró jutalomjáték ezúttal Denzel Washingtoné. Macrinus a film mozgatórugója – nemcsak, mert ügyes bábjátékosként minden szál az ő kezében összpontosul, hanem mert

Washington olyannyira lubickol szerepében, olyan élvezetes drámaisággal ejt ki minden neki szánt mondatot, szinte felragyog a vászon és a néző arca is, akárhányszor megjelenik
és taktikus szemekkel figyel, elégedetten hátradőlve kacag, forgatja díszes köpönyegét vagy igazgatja díszes gyűrűkollekcióját. Nem függetlenül Washington befolyásos gladiátorkufárjától, ahogy a film egyre inkább elmerészkedik az első rész kötelező köreinek ismételgetésétől, és egyre mélyebbre mártózik az udvari intrikák és családi bonyodalmak tengerében, úgy lesz egyre izgalmasabb – még ha néhány nem várt fordulat kissé légből kapottnak is tűnhet.

Hiába látványosabb azonban a látvány, és véresebb a vér, a hangsúlyos számítógépes utómunkáltság kifejezetten elvesz a gladiátorküzdelmek feszültségéből. Míg az első részben a Russell Crowe után kapó tigrisek még valódi fenyegetésnek hatottak, addig a gonoszan vicsorgó CGI-majmok már-már elidegenítőek, semmint izgalomfokozó tényezők lennének.

Mégis, kellően szórakoztatva vagyunk. Szórakoztatnak az összecsapások az arénán belül és kívül is, szórakoztatnak a színészek. Hősöket látunk, drámát, összefogást, bajtársiasságot, igazságszolgáltatást. Az első rész újrahasznált dallamai megemelik lelkünket, meghatódunk, majd elégedetten távozunk a moziterem arénájából. Ma nem ítéltetett senki kegyetlen kivégzésre.


A Gladiátor II november 14-től látható a mozikban.

2024. november 14.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/gladiator-ii-kritika