Keserédes újrakezdés – Notting Hill-i cukrászda Eliza Schroeder filmje hozza mindazt, amit a jól sikerült édesbús romantikus gasztrofilmekben szeretünk. Nagy meglepetésekre ne számítsunk, de ha egy emészthető mértékben drámai, érzelmes filmre vágyunk bájos atmoszférával meghintve, akkor a Notting Hill-i cukrászdával (Love Sarah) határozottan jó nyomon vagyunk. Sarah élete nagy pillanata előtt áll, végre megnyithatja saját cukrászdáját – ám ezen a napon tragikus hirtelenséggel meghal. A sors fintora, hogy éppen ez az esemény hozza össze a három különböző korú nőt, akikben csupán Sarah iránti szeretetük a közös: Sarah lányát, Clarissát (Shannon Tarbet), legjobb barátnőjét, Isabellát (Shelley Conn) és anyját, Mimit (Celia Imrie). Utóbbi ráadásul nyolc éve nem beszélt lányával, a kibékülésre a cukrászda megnyitójának apropóján szánta rá magát – de erre már nem kerülhetett sor. Félretéve a sérelmeket, a fájdalmat és a kétségeket a három nő úgy dönt, beteljesítik Sarah álmát, és megnyitják a Love Sarah nevű cukrászdát. Eleinte nem is sejtik, de amellett, hogy ezzel emléket állítanak Sarah előtt, gyászuk feldolgozási folyamata is kezdetét veszi, hogy a kilátástalanságtól szép lassan eljussanak az elfogadásig, majd a továbblépésig. A gasztrofilmek az elmúlt tíz-húsz évben hatalmas népszerűségnek örvendtek, közülük jócskán akadnak olyan alkotások, melyek teljes joggal. Ilyenek például a svéd Lasse Hallström, a gasztro(kult)filmek nagymesterének műalkotásai, a Csokoládé és Az élet ízei. A rendező ezzel a két filmmel lényegében megalkotta a tökéletes, mégis egyedi és egyfajta misztikummal megfűszerezett receptet a romantikus gasztrofilmek terén. Nem véletlen, hogy mindkettőben egy festői, csendes francia kisváros az alaphelyszín, ahová behatol a külvilág, a helyiek szokásait, hagyományait fenyegető úri huncutságaival együtt. A Notting Hill-i cukrászda nem követ ehhez hasonlóan határozott, jól felismerhető, sajátos ízt, inkább helyezhető a szokványosabb, de szerethető gasztrotörténetek közé. Az olyan kellemes felüdülések között érdemes tehát említeni, mint az Ízlések és pofonok, a Love and Lemons vagy a Bor, mámor, Provence, amelyek könnyedén belophatják magukat a szívünkbe, de igazából nem akarnak többnek tűnni annál, mint amik: hangulatos, semmiképpen sem túl bonyolult történetek romantikával, esetleg egy kis drámával, megszokott fordulatokkal és sütés-főzéssel (vagy éppen borokkal). Ugyanakkor a habos-babos sütemények dacára a Notting Hill-i cukrászda nem megy el túl szirupos és mézesmázos irányba – sokkal inkább lett keserédes a tálalás. Értem ez alatt azt, hogy a rendező remek arányérzékkel és jó ritmusban adagolja a drámai és könnyebben emészthető elemeket. Így a történet felütéseként szolgáló tragédia nem torkollik egy irreálisan cukormázas happy endbe, mégis egy pozitív kicsengésű, szívmelengető filmet kapunk, magával ragadó atmoszférával megfűszerezve, amihez nagyban hozzájárul a hangulatorientált képi világ. A Notting Hill-i cukrászda egyfajta „realista bájjal” tárja elénk a megbocsátás és továbblépés fontosságának üzenetét, ahogyan a három nő, ki-ki a maga módján, segíti egymást a gyász feldolgozásában. Mindezt belehelyezték egy idilli, színes-szagos közegbe, megfűszerezve az ajtón kopogtató potenciális lovagokkal. Ez persze – főleg a romantikus felhozatalban – nem éppen újkeletű recept. A film erénye tehát, hogy amit várunk tőle, azt remekül hozza, ugyanakkor ez a gyengesége is: annál nem sokkal többet. A karakterekre is ez vonatkozik, akik bár megkedvelhetőek, és megható nézni összekovácsolódásuk folyamatát, ugyanakkor önmagukban – az idősebb korosztály képviselőin kívül – nem túl érdekesek vagy kidolgozottak. Itt jön a képbe Celia Imrie szerepe, aki a szépkorú románcok és újrakezdés ábrázolásának brit királynője, ezt pedig a Keleti nyugalom – Marigold Hotel és a Táncterápia után itt is bizonyítja. 70+ ide vagy oda, Imrie karaktere és nyugdíjas, csodabogár feltaláló udvarlója, Felix (Bill Paterson) azok, akik frissességet kölcsönöznek a filmnek, és akik igazán szerethetővé teszik azt. Ezzel szemben Isabelle és a múltjából váratlanul felbukkanó Michelin-csillagos séf, Matthew (Rupert Penry-Jones) feléledő szerelme már inkább íztelen és sablonos, amelyet bármely más romkom-románccal behelyettesíthetnénk. Mégis kifejezetten jól áll a filmnek, hogy a főszerepbe helyezett három női karakter mind-mind más generációba tartozik, akik így a kezdeti súrlódások és a cukrászda megnyitása után fokozatosan egy családdá csiszolódnak. És a Love Sarah-t is éppen ez a (mozaikos) családiasság fogja jellemezni és megkülönböztetni London többi cukrászdájától. A világ egyik legmultikulturálisabb városában mindenféle nemzetiségű ember él, akik mégsem érezhetik otthon magukat, mivel távol vannak a gyökereiktől vagy bármitől, ami szülőföldjükre emlékeztetné őket. Éppen ezért a három nő úgy dönt, a trendin csengő fraisierek és macaronok helyett inkább a Londonban élő bevándorlók hagyományos, nemzeti édességeit tűzi étlapra. Ezzel pedig olyan helyet teremtenek, ahol néhány falat erejéig egy kicsit mindenki otthon érezheti magát, akárhonnan is fújta őket oda a szél. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/notting-hill-i-cukraszda-kritika
