Ketten a sarkvidéken – A jég ellen Magány, veszély, éhezés, és lassú elmebaj: Nikolaj Coster-Waldau főszereplésével A jég ellen hiteles film egy sarkvidéki kutatóexpedíció megpróbáltatásairól, de a résztvevők kitartásáról is. Két férfi kutyaszánja száguld a jégmezőn: a csillogó napsütésben szikrázik a táj, a kutyák versenyeznek a széllel; ez a pillanat a legszebb, amit az 1909-es év tavaszának sarkvidéke nyújthat, és a férfiak gyermekként élvezik. De a sarkkutatás a 20. század elejének legkockázatosabb vállalkozása, a kor űrrepülése. És a férfiak tudják, mire vállalkoztak. A jég ellen a magány, a veszély, a nélkülözés és éhezés, és a lassú elmebaj filmje, a csillogó kis pillanatok elolvadnak hamar. A Netflix produkciója Ejnar Mikkelsen dán sarkkutató híres 1909-10-es expedíciójáról szól. A kapitány és társa, a zöldfülű mérnök Iver Iversen azért indultak el kutyaszánon Grönland északi csúcsa felé, hogy bebizonyítsák, Gröndland egységes szárazföld és így Dánia igényt tarthat az egészre. A küldetés kockázatos volt: egy hiba is tönkreteheti még a jól tervezett expedíciót is, a terep egy része ismeretlen, a visszajutás ideje bizonytalan. Ha pedig a késedelem miatt a jég bezárul a bázist jelentő hajó körül, akkor senki se tér haza, se a felfedezők, se a rájuk váró legénység. A film Mikkelsen könyve alapján készült (Two Against the Ice); a rendező a leginkább hazájában ismert, dán Peter Flinth. A producerek között felvillan Baltasar Kormákur neve – a nagyszerű Everest és a kevésbé sikerült Sodródás alkotója most is kedvenc témáját, az ember vs. természet témakörét kutatja. A film hűségesen követi a valódi eseményeket – noha nem tökéletesen, némi dramatizációt megenged magának. A kicsivel több, mint másfél óra így hosszú történetet ölel át: a filmnek kapkodva kell bemutatnia a kalandokat, de ezt felismerve időt hagy a megállásra is, egy-egy jelenet kibontására. Innentől ízlés kérdése, mennyire tartod vontatottnak A jég ellent. Aki minél több jéghasadásos, szakadékba zuhanós és jegesmedvés sarkvidéki akciót szeretne, az alkalmasint feszeng az alapvetően lassú, a lélekre koncentráló kifejtés miatt; aki viszont elmerengene a sarki táj szépsége fölött, azt bosszanthatja az eseményről eseményre szükségszerűen ugráló szerkesztés. Mert a film középpontjában nem a táj és az akció áll, hanem a két nagyon eltérő személyiségű férfi lélektani fejlődése. Szerencsére kiváló játék alapozza meg ezt a szándékot. A főszereplő (és forgatókönyvíró) Nikolaj Coster-Waldau visszafogott eszközökkel – leginkább zárkózottságával – alakítja a tapasztalt, de túl türelmetlen kapitányt. Joe Cole pedig ennek éppen az ellentéte: az önként jelentkező, fiatal mérnök, Iversen hiába vesz részt élete első útján, Cole játékában mégis sokkal derűsebb és életvidámabb, mint morcos parancsnoka. A két személyiséget eltérő irányokba fejleszti majd a sok veszély, még inkább a sok magány – nem is biztos, hogy az együttműködés felé. Egy film, ami történelmi sarkkutató expedícióról szól, sok-sok kérdést ébreszt a nézőben. Hiszen annyira idegen környezetet ábrázol, mint egy reciprok sci-fi. Hogyan képes két ember éveken át ugyanabban a hideg kunyhóban meghúzni magát, egyetlen gramofonnal és képeslappal? Én e cikk írásakor hétnapos karanténban vagyok a pompásan felszerelt modern lakásomban, és sokallom. Tudjuk, hogy az ember roppant alkalmazkodóképes – ellentétben a modern ember elpuhulásáról szóló közkeletű sopánkodással, a mai férfiak és nők is helytállnának háborúban, sarkvidéki magányban és más szenvedések közepette is. De akkor is nehéz belegondolni; olyan idegen létállapot, csaknem fikció. A film egyetlen valódi hibája, hogy nem fejti ki ezeket a kérdéseket. A jég ellen csak felvillantja a magány és a megpróbáltatások óráit, de – kurta játékideje és sok-sok bemutatnivalója miatt – hamar ott is hagyja őket. Meghívja a nézőt a kíváncsiságra, de nem elégíti ki. „Attól, hogy a sarkkutatás hőskorában egy felfedező élete jórészt az unalomról szólt (…) a filmnek még nem kellene átadnia ezt az unalmat” – írtuk nemrég az Amundsenről szóló, norvég nemzeti eposz kapcsán, ami még sokkal hosszabb sztorit zsúfolt be a csekély játékidőbe. A jég ellen határozottan jobban szerkesztett film, és ezért maradandóbb benyomást is hagy. De azért még mindig nem olyan meggyőző (és így nem olyan emlékezetes), mint az utóbbi idők néhány fiktív, és ezért több történetmesélési szabadsággal bíró filmje. A Mads Mikkelsen főszereplésével készült Sarkvidék például feszes túlélőfilm volt; Liam Neesonnal a Fehér pokol pedig egy őrült, végül saját magán is túlmutató fikciós eposz bosszúszomjas farkasokkal és az ember beleolvadásával a kíméletlen természetbe. De a legjobb sarkvidéki mozifilm, amit az utóbbi években láttam, mégis egy dokumentumfilm volt: az Ég és jég között. Talán a témája miatt is: a modern éghajlattudomány sürgető figyelmeztetését könnyebb átéreznünk, mint a 20. század eleji patriotizmus hajtóerejét. De még inkább azért, mert világos központi szál húzódik keresztül rajta, alaposan kifejtve – míg a történelmi film A jég ellen csak felveti a maga kérdéseit, és magára hagyja vele a nézőt. Biztos vagyok benne, hogy sokan töprengenek majd el utána a hozzájuk közel álló dilemmákon. Mit tennél a haszontalanná vált, hűséges kutyáddal, ha hús lehet a többi éhező számára? Megbocsátanál-e társadnak egy életveszélyes hiba után? Elmennél-e Grönland csúcsáig a hazád dicsőségéért? De a felvetéshez akár egy könnyebben kezelhető fiktív történet is elég lett volna; a történelem valóságának bemutatásához mélyebben kifejtett filmre lett volna szükségünk. Noha hozzá kell tennem: minden olyan hőstett, mint Mikkelsené és Iversené – a kitartás és erő minden ilyen példája – egyéb megfontolásoktól függetlenül megérdemli a megfilmesítést. 2022. március 4. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/a-jeg-ellen-kritika
