Kilúgozott Shakespeare – Macbeth tragédiája A nagy érdeklődéssel várt Macbeth tragédiája (The Tragedy of Macbeth) bebizonyította, hogy sem Joel Coen, sem Denzel Washington, sem Frances McDormand nem érzi igazán Shakespeare erejét. Joel Coen most először készített filmet fivére, Ethan nélkül, így a Macbeth tragédiája előzetes ígérete akár az is lehetett, hogy végre megtudhatjuk, a Coen-filmek mely jellegzetessége melyik testvér érdeme. Ugyanakkor nehéz is hova kötni az új művet a testvérpár életművében. Bár a világképekben minimális hasonlóságot felfedezhetünk (az eredeti Macbethet értelmezhetjük a jóslat beteljesülésének és a végzetes véletlenek egymásrahatásának egyaránt), illetve a vér is adott, Shakespeare hősei nagyformátumú, tragikus figurák, akiknek felemelkedése és bukása is világraszóló jelentőségű – miközben az egyik legjellegzetesebb coeni vonás épp a kisemberek bemocskolódása, gyarlósága és bukása a sors szeszélyeinek és saját rossz döntéseiknek következtében. Joel Coen dönthetett volna úgy, hogy a saját nézőpontján változtatva felvállalja Macbeth és Lady Macbeth nagyságának reprezentációját, ám ehelyett a drámát idomította a saját hagyományához, aminek végzetes következményei lettek. William Shakespeare a színháztörténet egyik, ha nem a leghíresebb szerzője, tragédiáit senkinek nem kell bemutatni, jellegzetesen barokk szerzőként nem áll tőle távol a szélsőséges, felfokozott, túlzó jellemek, helyzetek bemutatása, de emellett – nem csak udvariaskodásként – örökérvényű szerző, hiszen örökérvényű érzelmeket, dilemmákat mutat be, ráadásul magával ragadó, plasztikus képekben fogalmaz. A szintén háromdimenziós figurákat mozgató Macbeth elsősorban a hatalomvágyról beszél, miközben a banyák jóslata kapcsán lebegteti, hogy a természetfeletti elrendelés vagy az emberi döntések miatt alakult Macbeth sorsa úgy, ahogy. Az önbeteljesítő jóslat kibontakozása mellett izgalmas, hogy az ambiciózus Macbeth mögött a még ambiciózusabb Lady Macbeth áll, aki látszólag a királlyá váló férjénél is hidegvérűbb és elszántabb – egészen az összeomlásáig. Az A24-nél készült, szikáran fekete-fehér Macbeth tragédiája a felszínen roppant átgondolt és kimódolt film, a felszín alatt viszont nem sok mindent találunk. Joel Coen maga írta filmre a Macbethet, a saját értelmezést pedig az új cím is aláhúzza. A cselekmény látszólag követi az eredetit, a szöveg viszont nem, a shakespeare-i kinyilatkoztatásokat az író-rendező súlytalan mondatokra cserélte – ezáltal annyira kiüresítette a történet drámai töltetét, hogy nem marad belőle semmi. A részben Fritz Langot, részben a mű egy leghíresebb feldolgozását, a Kuroszava-féle Véres trónt idéző monumentális Bauhaus díszletek parányivá zsugorítják a szereplőket, akik fahangon beszélgetnek egymással vagy magukban motyognak. Így hogyan érezzük át a drámát? Kuroszava a Véres trónban megtartotta az elemi erőt, a pusztító szenvedélyeket, Coen viszont kilúgozza ezt. A deklamáció a főszereplőknek is gondot okoz, a játékuk pedig tovább csökkenti a tragédia intenzitását: mintha sem Denzel Washington, sem Frances McDormand nem érezné ezt a fajta drámát. Itt emberfelettinek kellett volna lenni, kiállni, rombolni, nem elég az önironikus, eszköztelen, szenvtelen játék. Persze lehet, hogy mindez a rendezői utasítás eredménye – de ha nincs átütő erő, egy rakás ember halála is lehet érdektelen. A társulatból főleg a tapasztalt Shakespeare-színészek játéka működik, Harry Melling például ismét bebizonyítja, hogy a Harry Potter egykori gyerekszereplői közül ő az egyik legtehetségesebb. A Macbeth tragédiája mögött van vízió, csak nem működik, így pedig a film hamar egyhangúvá válik és unalomba fullad. Jó ellenpélda a történet legutóbbi híres feldolgozása, Justin Kurzel 2015-ös Macbethje, egy poétikusan erőszakos, kíméletlenül szenvedélyes interpretáció. Érdekes, hogy míg Kurzel szinte végig külsőket használt, addig Coen kizárólag díszletet, szinte csak belsőket – a feltűnően mesterséges, színpadias értelmezés maximálisan elidegenítő, viszont a Macbeth tragédiája sem metaszinten, sem látványban nem ad annyit, hogy ellensúlyozza ezt a dermedtséget. Ó, igen, ez az a rész, amikor Lady Macbeth megőrül – értékelhetjük a háttértudásunk mozgósításával a látottakat. Joel Coent látványosan nem érdekli Shakespeare pszichológiája – de hogy ehelyett mi az, ami igen, az nem derül ki. A Macbeth tragédiája kudarcos vállalkozás, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen nézhetetlen és minden ízében érdektelen lenne. A már említett nem túl eredeti, de hatásos díszletek gyakran meghökkentenek, a gyilkosságok felpörgetik a cselekményt, a csöpögés motívuma szépen elmossa a valóság és a rémálmok, képzelgések közti határt, egymásra rímelteti a kiontott vért, a halált, és a vizet, az életet. Az utolsó 15 perc sűrűbbé válik és felvillan a történet tétje, a bekúszik a feszültség, a legkreatívabb és legemlékezetesebb viszont bizonyára a boszorkányok ábrázolása: a három rémalakot a szintén Shakespeare-színész Kathryn Hunter kelti életre egymaga. Hidegrázós játéka és a figurák mozgatása, helyzetbe hozása a térben messze túlmutat a többi karakter jelentéktelenségén – talán ez a film a banyá(k)ról szól. Macbeth tragédiája ezúttal az, hogy Macbeth tragédiája elmarad. A Macbeth tragédiája az Apple TV+-on látható. 2022. január 16. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/macbeth-tragediaja-kritika