2021 December Kire bíznád a gyerekedet, ha egy heted lenne hátra? – Az örökbeadás

Kire bíznád a gyerekedet, ha egy heted lenne hátra? – Az örökbeadás



Az örökbeadás megmutatja, hogy minden szülő égetően alapvető kérdése, mi marad belőle az utódnak. De mi van akkor, ha az utód egy magáról épphogy tudó 3 éves fiú? Vajon megmagyarázható a halál? Fel lehet készíteni egy teljesen új életre? Belfasti téglaházak között keressük a választ.

Itthon szinte teljesen ismeretlen gárdával tette le egy olasz-brit stáb az idei mozipremierek egyik legjobb szerzői filmjét. Az a típusú alkotás ez, amiben nincsen semmi különleges, de mégis minden a helyén. Nincsenek benne sztárok, akik elvinnék a mozi kasszához az embereket, pedig jól tennék. Micsoda ellentmondás!

Elég komor, főleg karácsony előtti hazai bemutatóval, mégis megfelelően kidolgozható alapötlet, ami viszont könnyen elcsúszhat egy banánhéjon. Ablakmosó alpinistaként dolgozó, 3 éves fiát egyedül nevelő férfit halálos betegséggel diagnosztizálnak. Nem sok ideje marad, hogy a hatóságok segítségével új családot találjon. A történet, ami egy pillanat alatt giccsbe fordulhat, megfelelő szereplők és jó arányérzék mellett elkerülheti az aknákat. Az örökbeadás ezeket a feltételeket teljesíti is, a végén mintha a pátoszból egy kicsit direkt többet visszahúzna a kelleténél. Erről majd később.

Egy ilyen apa-fia történetben nyilvánvalóan nagy hangsúly van a színészválasztáson, és a kettő közötti kémián. Az észak-angliai James Norton távol áll az elit londoni brit akcentustól, fizimiskája is a felföldiek népét juttatja inkább eszünkbe, ha meglátjuk Johnt. A belfasti történethez illő módon alakítja az egyszerű, de józan eszű, melegszívű férfit. Akinek egy dolga van már csak az életben: jó helyre helyezni fiát. A Michaelt játszó Daniel Lamont helyi, belfasti fiú. Kettőjük jobb összecsiszolódása érdekében Norton hónapokon át járt Belfastba, befeküdt a fiú ágyába, mesét olvasok nekik, együtt játszottak. Ez kicsit meg is ismétlődik a filmben, amikor az egyik örökbefogadó-jelölt anya spontán leül a földre a fiú mellé, játszani vele.

A két főszereplő olyan sokat szerepel együtt a filmben, olyan jelenetek sorában, amelyekben csak ők ketten vannak, hogy kulcskérdés volt kettőjük harmóniája.
Ez jól sikerült, és ez alapja Az örökbeadás sikerének.

Ezt veszik körbe epizodikusan azon családok jelenetei, akik potenciális örökbefogadók. Ahogy Michael mondja: ma is megyünk új barátokhoz? Az új barátokban persze kirajzolódik egy társadalmi parabola, itt van a jól menő felső középosztály eltartott kisujjal, de ugyanúgy a bumfordi postás csodásan, persze 10 éves lányuk számára ciki módon harmonikus párkapcsolatban, vagy a nő, aki tökéletes lenne, de egyedül él, a fene egye meg. Valahol patikamérlegen ki vannak mérve ezek a szituációk, mindegyik egy kicsit jó, egy kicsit rossz, mint valami szituációs gyakorlatban. Ezek hordozzák a kételyt Johnban, kire bízza fiát.


De jó volna megkérdezni, vajon mi volna neki a legjobb! Morfondírozunk magunkban gyakran a film közben, ahogy a főszereplő apa is. A három éves fiútól azonban gyakran kétértelmű válaszok érkeznek, nem vagyunk benne biztosak, érti-e egyáltalán, mi van körülötte. Erre jól játszik rá a forgatókönyv, és jó ütemben, arányban vannak vágva a jelenetek, egyszerre kétségben tartva minket, de mégis mutatva, minden el lesz itt rendezve.

A dilemma mégis óriási, de sokkal fontosabb: vajon milyen képet hagyok magamról a fiamra?
Ez foglalkoztatja leginkább a főszereplőt, hiszen senkinek sem egyértelmű, mi marad meg egy ilyen kicsi gyerekben felnőtt korára. Egyáltalán baj-e, ha nem marad meg annyi, amennyit mi szeretnénk? Egyáltalán megmondhatja-e John, vagy csak bízza rá az egészet az új családra? Marcangoló kérdések.

Uberto Pasolini rendező (Pier Paolo Pasolini távoli rokona, Luchino Visconti unokaöccse) 12 évet dolgozott Angliában bankárként, felesége is brit. Nem csoda hát, hogy előző filmjei is ebben a kultúrkörben játszódnak. A film 100%-ban Belfastban készült, utcák, házak, parkok a főszereplői a férfi és fia mellett. Harmadik nagyjátékfilmje ez, ami a 2020-as Velencei Filmfesztivál kísérőprogramjában debütált. Előző filmje, a 2013-as Still Life is nagyon hasonló utat jár be. Egy hivatali dolgozó, aki a temetésekkel foglalkozik, elkezdi felkeresni azok rokonait, akik egyedül halnak meg. A mozgatórugó hasonló: mi az, ami a halottakból az élőknek megmarad? Amíg az előbbi hős egyáltalán nem, addig John is csak korlátozottan tudja befolyásolni azt, milyen kép éljen róla a jövőben hozzátartozójában. De vajon miért olyan fontos kérdés ez nekünk?

Tehát egy idehaza ismeretlen rendező hoz nekünk a moziba durván mellbevágó élményeket nagyjából ismeretlen színészekkel. James Norton leginkább brit sorozatokban játszott, de ő alakítja a 2019-es Kisasszonyokban John Brooke szerepét. A film gyámügyi munkatársát, aki végigjárja a főszereplőkkel a családokat Eileen O’Higgins játssza, aki pedig a Brooklyn című filmből lehet ismerős, ő volt a Saoirse Ronan alakította főszereplő barátnője.

Megható, de visszafogott történetet kapunk. Létet érintő egzisztenciális történet gyermek és szülő között, ahol egymásra vannak utalva? Ez volt néhány évvel ezelőtt A szoba, amelyben már 10 perc után látszott, hogy a film nagy részét végig fogja bőgni mindenki. Ebben a filmben is meglett volna erre a potenciál, de az alkotók nem éltek ezzel. Hogy nem tudtak vagy nem akartak, nem derül ki. Lehet, hogy egyszerű kulturális különbség. Viszont az biztos, hogy egy érzelemdús befejezés sokkal tovább az emlékezetünkben maradna. Hogy ez baj vagy nem? Már az olvasó döntse el!

2021. december 22.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/az-orokbeadas-kritika