Az M/S stabil színészi alakításokkal, vad élő zenével és újszerű színházi formanyelvével nem könnyen emészthető előadás. Feszegeti a nézők és a színház határait, ami nagyon ráfér a hazai színházi életre. Fotó: Dömölky Dániel / Katona József Színház Peter Weiss Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, a charentoni elmegyógyintézet színjátszó csoportjának előadásában, De Sade úr irányítása alatt (a Katona Kamrában csak M/S) című darabja rendkívül jó anyag, ha megfelelő időben veszik elő, megfelelő szereposztással. Amellett, hogy jó anyag, legalább annyira nehéz is, hiszen a szereplők csak filozofálnak és moralizálnak (miközben őrültek is), Weiss még az osztályharcot is beletuszkolta, teszi mindezt egy történelmi esemény bemutatásának keretében (Jean-Paul Marat francia forradalmár meggyilkolása). A Kamrában minden együtt van ahhoz, hogy jó előadás születhessen: remek szereposztás, jó időzítés. Perczel Enikő dramaturg rendkívül nagy precizitással nyúlt a szöveghez, lecsupaszítva, csak a fontos részeket bennhagyva, megkönnyítve ezzel a nézők dolgát (a mű nyelvezete elég nyakatekert), és az eredetileg két felvonásos darabot úgy tömörítette, hogy a két óra egyáltalán nem tűnik hosszúnak. Kardinális pont a zene. Ahogy Weiss darabjában, itt is végig jelen van egy zenekar, ami végigkíséri az előadást, a Kikiáltók szerepében Jordán Adél és Tasnádi Bence csap a hangok és húrok közé. Kákonyi Árpád és Matkó Tamás zenéje sötét, keserű, vad. Mintha egy rockkoncerten volnánk, Jordán Adél gyönyörűen rekeszt, Tasnádi Bence gitározik, a többiek pedig hol bekapcsolódnak amolyan görög karként, hol pedig inkább háttérbe vonulnak. A jól eltalált zene sajátos atmoszférát teremt, ami nagyon működik és nagyon hat, ritkán látni színházi berkeken belül ilyet. Kár, hogy zavaros a koncepció. Ugyanis Dömötör András rendezése a hatásos (néha sok) színházi formanyelvre koncentrál, de tartalmilag a felét sem aknázza ki annak, ami ebben a darabban benne van. Erős felütéssel indul: Mészáros Béla (Roux) harsányan kérdezi: „Vannak jogaitok? Munkátok van még?” Brutálisan aktuális. Viszont ezt az erős, pofátlanul szókimondó szöveget nem sikerült két órán keresztül úgy felfokozni, hogy az előadás végére forrjon a nézőkben a düh – ennél még aktuálisabb szöveg is elhangzik, azonban sokszor érdektelenségbe fullad. Fontos megemlíteni a Kálmán Eszter kreatív jelmezeit: a Kikiáltókat egyforma nadrág és zsabós blúz teszi nemtelenné, De Sade felsője nem sok ízlésre vall, Corday hófehérben, tüllszoknyában tipeg, akárcsak az ártatlan fehér hattyú. Roux kapucniban, és prolimelegítőben lázít, Simonne férfiasan nőies egy kardigánban, szűk nadrágban, magas sarkúban. Annál hervasztóbb a szintén Kálmán Eszter tervezte díszlet: egy metrószerelvény. A metró az utóbbi években a rendezőknél gyakori (lerágott csont) metaforája az istenadta szegény népnek és sorsának: aki elbukik, ide kerül, itt ragad, ez az a hely, ahonnan nincs menekvés. A jelenkor Charentonja. Fotó: Dömölky Dániel / Katona József Színház Az M/S erőssége kétségtelenül a színészi játék: Jordán Adél és Tasnádi Bence (Kikiáltók) egyszerre kívülállók és résztvevők is, ügyesen vegyülnek a nép közé. Nagyon pontos duót alkotnak, prózában és énekben egyaránt. Kovács Lehel Marat-ja önmagát felemésztő forradalmár, kétkedő, lázverejtékben tocsogó roncs. Pálos Hanna Charlotte Corday-ként hatalmas, ártatlan szemekkel szorongatja a tőrt, hogy végezhessen Marat-val. Dankó Istvánnal (Duperret) való közös jeleneteikben túl sok komikum nincs (pedig nagyon kellene), felesleges időhúzásnak tűnnek. Duperret figurája nem ennyire egydimenziós. Takátsy Péternek (Simonne) meg sem kell szólalnia, testtartásáról, mimikájáról egyből leolvasható a közönyös társ tipikus mintapéldánya. Mészáros Bélának (Roux) szép kitörései vannak, ennél több feladatot nem kap. Szacsvay László(Főápoló) rezignáltan körbehordja a gyógyszert az ápoltaknak, Rajkai Zoltánleegyszerűsített Coulmier intézetigazgató, akinek fentről dirigálnak. Fekete Ernő ízig-vérig De Sade márki, nem is lehet más, szinte kiált utána a szerep. Teljesen kiábrándult mindenből és mindenkiből. Közönyösen győzködi Marat-t, hogy nincs értelme a forradalomnak. Fekete Ernő Sade márkijából minden tipikus „sademárkis jegy” hiányzik. Nem túl fennkölt, nem túl perverz, mégis iszonyúan szuggesztív, az ostorozásos jelenet a színészet magasiskolája. Fekete Ernő mindenféle sallang és túlzás nélkül közvetíti tűpontosan Sade állásfoglalását, érti, érzi, mit mond, a szereplők közül a legjobban van jelen az előadásban, a sokszor hangos káoszban ő tudja leghatásosabban „átnyomni” Weiss fontos mondatait, bár a többiek is jók, olykor elvesznek az előadás furcsa hullámvasútszerű sodrásában. A darab fricskája, hogy Weiss a végén nem ad egyértelmű választ a közben felmerülő kérdésekre: szükség van forradalomra? Minden forradalmat kiábrándító restauráció követ? Kinek van igaza: Sade-nak vagy Marat-nak? Weiss viszont egyértelműen elítéli a Coulmier-féle talpnyalókat, Dömötör András erre csak homályos utalást tesz. Sőt, az előadásban Coulmier is csak a rezsim egyik bábja. Értjük, persze, mindenki érti az áthallást a mai helyzetre. De hiába őrül meg a végletekig Kovács Lehel, és hiába süllyed teljes apátiába Fekete Ernő, a végére csak egy fura katyvaszt látunk. Érezni a szándékot, hogy erős gondolatokat szeretne közvetíteni, de egyszerre sokféle hangnem és színházi nyelv találkozik, ezért elveszti a fókuszt. Fotó: Dömölky Dániel / Katona József Színház A Marat/Sade a Katona Kamrájában valóban egy megkurtított M/S, ahogy a címe is mutatja. A végén százszor elskandálják, hogy „éljen a császár a nemzeti hatalom”, Kovács Lehel kárörvendve Napóleonként mindenki feje fölé emelkedik, a rendezői zűrzavarban azonban elvész az üzenet. Egy letisztultabb koncepcióval remek előadás lehetne, így marad inkább izgalmas kísérletező színház, ami minden tökéletlensége ellenére alaposan megmozgatja a néző fantáziáját. .Kísérleti forradalom - Ványa bácsi
