Volt egyszer egy mosolygós lány egy messzi-messzi galaxisban, aki egy robottal küldött el egy igen fontos üzenetet. Leiának hívták, polgári nevén Carrie Fishernek. Sokan azt mondják, hogy példaképeinket, idoljainkat soha ne ismerjük meg, soha ne kerüljünk a közelükbe, mert a legtöbb esetben csalódás a részünk. Ez a megállapítás pedig a legtöbb esetben igaz is, hiszen a kapott behatásoktól kialakul bennünk egy kép, felépítünk magunkban egy elképzelt személyiséget, amit a szerepekből/megnyilvánulásokból/írásokból ollózunk össze, ha pedig belátunk a színfalak mögé, sok esetben teljesen mást kapunk, mint amit a képzeletünk szült. Mindenki magából indul ki, mondják okosan, ez pedig a probléma alapja, elvégre saját értékrendünk és ítéletünk alapján kategorizálunk mindenkit, ha pedig megismerjük az illetőt, kiderül az is, milyen a valódi ember, aki a tömegeknek szóló álarc mögött rejtőzik – mert mindenki ember, megvannak a hibái és gyengéi. Éppen ezért veszélyes önéletrajzi regényeket, naplókat elolvasni, pláne akkor, ha egész generációk nőttek fel egy-egy alkotó munkásságán. Ilyen a Leia hercegnőként elhíresült Carrie Fisher könyve is, ami bevallom, számomra egy kisebb csalódás lett, pedig nagyon kíváncsivá váltam az ismertető elolvasásakor, amely szerint a napló szellemes, őszinte, intelligens és szókimondó, épp olyan, mint a bejegyzések megszületésekor 19 éves színésznő. Egy szerelem mind fölött… Nos, aki komolyabb kulisszatitkokra vágyna a Star Wars forgatásáról, magáról a showbizniszről, az nem ennél a naplónál találja meg a számításait. Carrie sztárok között, közismert emberek gyermekeként látta meg a napvilágot, így sok meglepetés már nem érte a filmek világában. Persze akkora sikerre nem számított, mint amit a Csillagok háborúja zsebelt be, de ez már részletkérdés. Vagyis dehogy, pont ez a könyv egyik mozgatórugója, hiszen az idősebb színésznő, avagy szerzője már pár évtizedes tapasztalattal tekint vissza régi személyiségére, idéz vissza régi énjétől, de teszi ezt úgy, hogy állandóan megjegyzi: senki nem készítette fel arra, ami következik. Sem a rengeteg rajongóra, akik erotikus vágyaik kiélésekor is maguk elé képzelték bikinis mását; akik a Star Wars után már csak Leia hercegnőt látták benne; akik meghökkentek, csak mert az évtizedek hatása láthatóan nem kerülte el őt sem – sem pedig a szerelemre, ami egy nős férfival szemben lángolt fel szívében. Mert bizony a visszaemlékezés nagyobb hányada, illetve a régről kiragadott bejegyzések teljes egésze arról szól, hogy Carrie Fisher és az akkor éppen házas Harrison Ford hogyan gabalyodott egymásba. Hogy Carries Fisher (és nem, nem Leia hercegnő) hogyan érzett a férfi iránt, aki a látszólag teljesen közönyös viselkedés ellenére meglátott valamit a fiatal és tapasztalatlan lányban – vagy éppen félreértette őt, és próbálta kihasználni belelátott rutinosságát. Semmi mást nem tud meg az olvasó a nagyjából kétszáz oldalnyi, sokszor csapongó leírásból, mint azt, hogy egy magára hagyott (apja lelépett), a sztárság szomszédságában felnőtt tini hogyan szomorkodik egy nős férfi miatt és élvezi annak társaságát, majd hogyan nem tudja feldolgozni azt a helyzetet, hogy mindenki egy bizonyos szereppel azonosítja be, amitől élete végéig nem szabadulhatott (úgy, hogy ráadásul soha nem volt elégedett önmagával). Eközben maga is beismeri, hogy memóriája szinte tropa lett a sok fűtől, és egyetlen ponton tulajdonképpen azt is belátja egy vers képében, hogy hol siklott ki az a bizonyos vonat… „A férfi ül egyedül, erős, de néma. És mi van, ha téged csak a hibák vonzanak? Mi van, ha hibás a séma? Nevezd gőgjét műveltségnek, hívd titoknak közönyét, csak a szíved kell feladnod, és egy kis önbecsülést. Ha egyszer közönyös és gőgös leszel, megfizetsz nekik. A szerelem piacán ma ez nagyon keresett árucikk.” Nem ezt a hercegnőt keresed Mielőtt bárki félreértene, semmi bajom Carrie Fisherrel. Bár szerelmes talán már gyermekként sem voltam a karakterbe, tényleg nagyon szerettem őt. A Szörnyecskékért és Üvöltésért felelős Joe Dante ’89-es fekete komédiáját (The Burbs – Ami sok, az sokk) is nagyon szeretem vele. Sőt tulajdonképpen mindig örültem, mikor feltűnt a filmvásznon, bár az látszódott (főleg kései éveiben), hogy valóban nem nagyon tud kitörni abból a ketrecből, amit Lucas klasszikusa épített köré. És emiatt kicsit talán megkeseredett. Ez nem ront számomra a megítélésén, de tény. Ettől még azonban decemberben ugyanúgy megkönnyeztem a hírt, miszerint Carrie már nem része az életünknek, ettől még valóban kicsordult egy könnycseppem, amikor előkerül a kép a kislányról, aki éppen szerepelő anyukáját lesi és várja a háttérből. Semmit nem változtatott bennem a napló sem, csak… úgy érzem, a kapcsolatunk nem lett volna sem több, sem kevesebb, ha mindezt nem tudom meg róla. Ha a nemiség szókimondó megnyilvánulásai és a tinis (19 évesen még senki sem felnőtt) depizés helyett inkább olyan információk érnek, amik átlagos polgárként nem jutnak osztályrészemül, nos, azt inkább fogadtam volna hálásan. Tehát maga a könyv a naplóbejegyzésekkel kicsit csapongó, átlagban nem kifejezetten izgalmas, és leginkább három témára épít (magára hagyott kislány-be nem teljesedő szerelem-beskatulyázás egy szerepbe). Emiatt csak akkor merem nyugodt szívvel ajánlani, ha tényleg hatalmas rajongója vagy a színésznőnek, és ismerni akarod minden gondolatát. Ha azonban szimplán „csak” kedveled, szereted Carrie Fishert, engedd el a Találkozás önmagammal alcímű könyvet. Emlékezz rá legszebb időszakából, emlékezz rá a mosolygós lányként, emlékezz rá törődő családanyaként Tom Hanks mellett, és őrizd meg örökké ezt a képet magadban. Én is így teszek. Let's block ads! (Why?) Forrás...
