Ókovács szerint az opera – 2/4. levélária. Drága Tatjána Néném! Megrótt engem, mert a múltkori levélben a „brrr" alakú nem is tudom, micsodát, mondjuk, hogy fonémát használtam. Szerintem hangulatos, amikor az embernek már nincs türelme leírni (meg nagyon is jól tudja, hogy az olvasásához ugyanúgy türelem kellene) azt: „irtózom tőle, egy porcikám se kívánja". Na most, azt nem tudom, hogy múlt pénteken mit érzett Olga testvérével együtt, „brrr"-t-e vagy sem, mindenesetre láttam ám, hogy nagyon tanakodnak, hazamenjenek-e az '56-os kortárs premierjeink szünetében... Erre megjött a levél, innen tudom, hogy hál' Isten, mégis maradtak, csakhát... „Minek kell efféle macskazenéket játszani?", „A régi szerzőktől legalább hazavihettünk egy dallamot, most meg...", „Szegény énekesek is belerokkannak ebbe", „Jól megnézném, mennyi pénzt pocsékoltak el erre a borzalomra", és ki ne hagyjuk a nyugalomba vonult főkönyvelők és belső ellenőrök kedvenc morgását: „kíváncsi vagyok, behozza-e az árát!". Fried Péter (b) a pap és Tommi Hakala (j) Simon szerepében Einojuhani Rautavaara A bánya című operájának próbáján a Magyar Állami Operaházban Forrás: MTI/Máthé Zoltán Jelzem, tuti nem hozza be. Sőt, még a nézők tömegeit se. Akkor meg minek játszani, mikor a Rigoletto is mehetne? Brrr. Az Opera Magyarországon kvázi monopólium, a statutumába foglaltak szerint köteles az opera- és balettpaletta összes színét a nemzet elé tárni, személy- és stílusválogatás nélkül. Egyébként pedig valaha, bő másfélszáz éve a Rigoletto is kortárs opera volt, és nem mindenkinek jött be. (Emlékszik, Néném? Az ütemről ütemre sláger és mestermű Carmen is meg tudott bukni! Ennyit a mindenkori jelenkorokról...) De álljon meg a menet: ha kortársakat nem adunk, nem (csak) a kortárs operák tűnnek el, hanem az opera maga is – ugyan pár évtizeddel később, ám menthetetlenül. Néném hogy viselné, ha a könyvtár polcain csak Puskin volna? Anyegin tíz kiadásban, semmi más? A hosszú XIX. század operáiba bezárkózni annyit tesz, mintha a különben kiváló Jókai Mórral azonosítanánk a magyar irodalmat. Jó, jó – de mégsem minden! Kedves Néném, a finn Einojuhani Rautavaara műve, a Bánya elképesztő darab. Dodekafon zene, Schönberg kétélű találmánya, amelynek szikár, matematikai permutációs hidegét csak zsenik képesek átforrósítani – és Rautavaara ilyen! Micsoda beszédszerű zene ez, mennyire a finn nyelvhez igazodó, természetes énekszólamok! Mily sötét színek a vonóskarban, mekkora szakrális tablók a rivaldába szorított énekkar számára! S a torok nem feltétlen sínyli meg: még a fülemben Patricia Petibon Luluja, vagy régebbről Pászthy Juli Tisztességtudó utcalánya – ha már a konzumlányoknál tartunk –, ők előtte és utána is képesek voltak méltó színvonalon „klasszikus" darabokat énekelni, mert ez énektechnika kérdése. Sőt, némelyeket fel is szabadít a közeg, amely nem feltétlen a belcanto hangszépségét igényli, és sokszor kifejezetten számít a vokális színészetre, amikor a hangot festeni, akár torzítani is kell vagy lehet, s amelyben akár a hangi delelő is mutatósnak bizonyulhat. Varga Judit pályázat-győztes operáját bemutatni ugyanúgy kötelesség. Ha nem így tennénk, nemcsak egy különleges zenei világú, mindenfelé táguló eszközkészletű női opusszal lennénk szegényebbek, no meg egy debütáns operaszerzővel, de véget érne az intézmény 132 éves frissülése, amely akár a közelmúltban is érlelt olyan remekeket, mint a Vérnász, a C'est la guerre vagy a Mario – ezek még relatíve népszerűek is tudtak lenni. Ha anno Bánffy Miklós nem mutatja be – saját pénzen fizetve vonakodó zenészeit – a Kékszakállút, ma mit játszanának magyar nyelven szerte a világban? (Semmit.) Kiss B. Atilla Marko szerepében Einojuhani Rautavaara A bánya című operájának próbáján a Magyar Állami Operaházban Forrás: MTI/Máthé Zoltán A romantika kora óta nehéz az opera helyzete. A barokkban, rokokóban pezsgett, még a klasszikában is, pedig Haydn nem találta benne a maga opus magnumát, és Beethovennek is csak egyetlen operája született. De már érdemes a nagy kései szerzőket megfigyelni: Schubert és Schumann vagy Mendelssohn bár nagyon akarta, mégsem ért el átütő operasikert, Brahms és Mahler neki sem futott, Liszt, minden idők nagy operakarmestere és szupportőre egy gyermekkori próbálkozásnál többet nem áldozott rá. Tehát már száz éve bőven tartott az utánpótlás, tehát a jövő válsága, de még volt jelen, a verizmus, a wagnerizmus, a straussizmus és egy csomó más kísérleti izmus is. A két világháború, a II. bécsi iskola és a posztmodern aztán kivégezte a műfajt, vagy legalábbis komoly irtást vitt véghez, és a mi jó öreg operánk a szeriális szerkesztést elhagyva most, pár évtizede újra éledezik. És képtelenség valamiféle megtérülés elvét kapcsolni hozzá – örök kérdésünk: miként mutat a könyvekben hasznot egy köztéri szobor? Itt is mélyebb hatást, más dimenziójú megtérülést kell keresni, a finanszírozást pedig a nagy blockbusterek, Verdi, Puccini, Mozart és a Csajkovszkij-balettek biztosítják. A Billy Elliot az Operaházban. Forrás: Operaház / Rákossy Péter És drága Néném, még valami, a szemtelenség szándéka nélkül: ahogy a klasszikus balettnek vagy a barokk festészetnek, úgy a kortárs operának is van nyelvezete. Lépések, hangzatok, szabadságfokok. Lehet, sokaknak még idegen e nyelv – ha nem gyakorolják, sosem fogják érteni. De ugye, egyetlen nem értett nyelvre sem merjük azt mondani, hogy az értelmetlen volna pusztán azért, mert nem érünk fel/le hozzá? Kedves Tatjána néném, a Bánya és a Szerelem összeillő, sötét és férfias, pasztellvilágos és nőies, keserű és elégikus darabpár. Szurkolok nekik és ezzel magunknak is, hogy legyen mindig éltető oxigén, friss, illatos levegő operajátszásunk mégoly patinás, de néha áporodott szimatú tárlójában. És le ne merjék csukni azt az üveget! Ha bármi más máskor is bántja, várom levelét, kák szálávej léto! Ókovács Szilveszter Let's block ads! (Why?) Forrás...
