2025 Október Lehet-e szeretni egy torzszülöttet? – Alien: Föld

Lehet-e szeretni egy torzszülöttet? – Alien: Föld



Noah Hawley sorozata, az Alien: Föld furcsa mozgóképes szerzet. Legacy sequelként viselkedik, de tabutörésekkel felül is írja a franchise hagyományt. Humanoid robotok és idegen létformák kerülnek középpontba a xenomorph helyett. A nagy kérdés pedig az, hogy mit kezdjen a rajongó egy egyszerre dörgölőző, mégis renitens torzszülöttel?


Az Alien: Föld (Alien: Earth) című sorozat 2120-ban játszódik, két évvel A nyolcadik utas: a Halál (1979) cselekménye előtt. A nemzetállamok megszűntek, bolygónkat tulajdonképpen öt nagyvállalat irányítja: a régi ismerős Weyland-Yutani, a Prodigy, a Threshold, a Lynch és a Dynamic. A pilot egy katasztrófával nyit: a USCSS Maginot kényszerleszállást hajt végre a Földön, és egy felhőkarcolónak ütközik. A becsapódás kettős konfliktust hordoz magában: a mélyűri kutatóhajó a Weyland-Yutani tulajdonában áll, de a Prodigy területén zuhan le, ráadásul öt idegen életformát szállított, köztük a xenomorphot. Az alapszituáció alapján azt gondolnánk, hogy a széria attrakciója az lesz, hogy a klasszikus űrfogócska helyett a xenomorph a kék bolygó zöld felszínén fog elszabadulni, a Légió és a Fargo című sorozatok atyjaként ismert Noah Hawley azonban meglepetést meglepetésre halmoz. Őt igazából az evolúciós túlélés érdekli.

Az Alien-univerzum bővülését ugyanis egyfajta evolúciós folyamat jellemzi. Nem véletlen, hogy az új évezred Alien-filmjeiben mind dominánsabbá vált a franchise genetika felőli megközelítése: a szereplők a tökéletes lény génjeivel kísérletezve teremtenének egy tökéletes fegyvert, az alkotók pedig az eredeti filmek cselekmény- és hangulatelemeit mozgóképes génekre bontva próbálták meg létrehozni a XXI. században is élet- és piacképes Alien-mozit.


Noah Hawley ezt az evolúciós túlélést biztosító kísérletezést folytatja, csak éppen fókuszt váltva.
Semmisnek tekinti Ridley Scott két előzményfilmjét, a meg nem értett Prometheust és a valóban borzalmas Covenantot, de szemléletében a Z-generációs Romulustól is eltávolodik. Komoly tabut törve úgy szervezi át a sztorit, hogy a humanoid robotok és a kiborgok kerüljenek a középpontba a Földön elszabaduló xenomorph helyett, a túlélés evolúciós aktusának techtudományos vetülete pedig a túlélés slasherszintű motivációja helyett. Úgy is mondhatnám, hogy a showrunner az eredeti filmek génállományát – vagy ha úgy tetszik, programkódját – felülírva tudományos-fantasztikus környezetben játszódó horrorból horrorelemekkel is operáló sci-fivé faragta az Alien: Földet.


A sorozat főhőse Wendy (Sydney Chandler), egy humanoid robot, akibe (vagy amibe) egy rákbeteg kislány, Mary tudatát ültették. Hasonhuzalú társaival alkotja az Elveszett Fiúk közösségét, akik prototípusként egy titkos laboratóriumban élnek egy rejtélyes szigeten, amit Sohaországnak neveznek.

A felnőtt testbe zárt gyerekeknek három nevelője van:
a vezető technikus Arthur (David Rysdahl), a pszichológus Dame (Essie Davis), illetve a Kirsh nevű tudományos tiszt (Timothy Olyphant), aki egy mesterséges intelligenciával felvértezett, szintetikus robot. Teremtőjük, Boy Kavalier (Samuel Blenkin), egy nárcisztikus zseni, a Prodigy cég multimilliomos tulajdonosa, akit egyszerre mozgat a halhatatlanság- és a hatalomvágy, ezért is orozza el a kutatóhajóról az űrlényekből álló szállítmányt. Az idegen létformákat pedig Morrow (Babou Ceesay) próbálja visszaszerezni a Weyland-Yutani vállalat számára, a férfi egy mesterséges testrészekkel rendelkező ember, tehát kiborg.

Az Alien: Föld gondolati vezérszála jellegzetes tudományos-fantasztikus dilemmára épül: az Elveszett Fiúk közösségének tagjai vajon gépek vagy emberek, és ha utóbbiak, vajon felnőttek vagy gyerekek.
És a sorozat legellentmondásosabb vonása, hogy identitáskrízisük kapcsán gondosan keresteti is velünk a jól azonosulható emberi személyiségjegyeket, de közben kevésbé dominánsan emlékeztet gépi mivoltukból fakadó, emberfeletti erejükre, hogy aztán didaktikusan megállapítsa, nincs vagy-vagy állapot, a hibridek az emberi fejlődés következő szintje. Egy új faj, aki hatalomra született.



Wendy tulajdonképpen egy önismereti folyamatot él át, aminek keretében feltérképezi képességeit. Teste nem öregszik, nem lehet beteg, maximum roncsolódhat. Az örök élet küszöbén áll. Tengerparti sziklafalak oldaláról ugrik a mélybe, majd szélsebesen fut a homokban. Rá tud kapcsolódni bármilyen számítógépes hálózatra, és irányítása alá vonja azt. Sőt egy „xenomorph-suttogóvá” válik, aki képes kommunikálni és együttműködni a lénnyel.

Mindeközben fokozatosan döbben rá arra, hogy őt és az Elveszett Fiúkat környezetük szinte minden tagja kihasználja, irányítani és birtokolni próbálja.
Boy számára ők saját zsenialitásának és féktelen hatalmának bizonyítékai, egyben vagyontárgyak, akikből meggazdagodhat. Morrow a Slightly nevű Elveszett Fiút zsarolja meg, hogy csempésszen ki egy parazitát a szigetről. Joe Hermit pedig – aki a rákbeteg Marcy vér szerinti testvére, ezért egyszerre féli Wendy géptestét, és szereti a benne élő kishúgot – a főhősnő megkérdezése nélkül döntene a sorsáról, és szöktetné meg a szigetről. A sorozat az eredendő birtoklásvágyat vizuálisan is rendre kifejezi azáltal, hogy kollázsszerűen összemossa birtokló és birtokolt képmásait. Összességében tehát nem csoda, ha a sorozat arra a pontra fut ki, hogy Wendy miképpen találja meg a kontrollt saját identitáskrízise és környezete birtokvágya felett, és válik Sohaország királynőjévé.

Noah Hawley ráadásul nemcsak azt mondatja ki főhősnőjével, hogy ő se nem ember, se nem gép, de azon a téren is elmossa a határokat, hogy most Marcy felnőtté válásának, vagy egy robot öntudatra ébredésének lehettünk szemtanúi.
Bárhogy is legyen, már az érdekes gondolat, hogy emberségünk magját a kontroll- és birtoklásvágy adja.


Merthogy a szigeten egyfajta pozícióharc zajlik a különböző fajok között, amit Hawley természeti képekkel is aláhúz: a nyitóepizódban Wendy azon morfondíroz, hogy elpusztítson-e egy nála gyengébb, de nagyon is veszélyes skorpiót, a zárórészben pedig egy rák védi ollóival a tengerparti hullát a xenomorphtól. Hasonlóképp az emberi szereplők saját nagyságukat fejeznék ki azzal, hogy kontroll alatt tartják a gépembereket és az űrlényeket. Morrow és Kirsh erő- és tudáspróbája lényegében arról szól, hogy kiborgoké vagy a humanoid robotoké a jövő. De a xenomorph melletti többi űrlény is minimum ösztönvezéreltséget (kullancs, légy, húsevő növény), de akár öntudatot (T. Ocellus, a szem) is kap, és beszáll a túlélésért vívott versenybe. Mint ahogy A nyolcadik utas: a Halál óta minden egyes Alien-mozgókép küzd a nézők kegyeiért, egyúttal a létjogosultságért.


És bár az Alien: Föld úgy pozícionálja magát, hogy a xenomorph háttérbe szorításával és az Elveszett Fiúk előtérbe emelésével egy új, minden eddiginél életképesebb alkotás született, az igazság az, hogy a sorozat első évada egyelőre csak egy újabb torzszülött az Alien-franchise egyedfejlődésében.
Merthogy a számos érdekfeszítő szereplőt mozgató, de nyolc részbe sűrített Alien: Föld egyszerűen nem találja a helyes arányokat a gondolatgazdagság és az élményszerűség között.


A sorozat például erősen küzd azzal, hogy mit kezdjen a ténnyel, hogy horrorgyökerekkel rendelkezik, és hogy mégiscsak egy előzményfilm. Ezért aztán Noah Hawley három, szereplők közti fogócskába is belevág, de közülük csak egy működik igazán. Az évad elején a felhőkarcolón belüli játszma például érdektelenségbe fullad, mert a rendezés elveszi a bezártságélményt: egyszerűen képtelenség a még alig ismert szereplők túléléséért szorítani, ha közben átláthatatlan, hogy melyik rivalizáló karakter és prédára leső űrlény melyik szinten tartózkodik a 100 emeletes épületben. És bár a showrunner beilleszt a hajszába izgalmas epizódokat – Morrow ekkor válik rettegett vadásszá; a barokk szerepjátékba bocsátkozó, vagyonos elit groteszk lemészárlása; egy halhatatlanná vált sportoló baseball ereklyéjének megtalálása –, ezek nem mentik meg az első részeket a horror- és akcióélmény silányságától.

Hasonlóképp az Alien: Föld fináléjának szigeten zajló őskáosza sem működik, mert a harmadik résztől komótos tempóban, gondosan felépített konfliktusok sokaságát az alkotók másfél epizódban igyekszenek feloldani, a ritmustalan kapkodás pedig nemcsak a klausztrofóbiát öli meg, de érdemben kiforrni sem engedi a cselekményszálakat.
Morrow és Kirsh bombasztikusnak ígérkező párbajára egy rövidke összecsapás jut, és az a cselekményszál sem ér el katartikus kifutást, miszerint Boy legtitkosabb vágya, hogy egyszer beszélgethessen egy nála okosabb lénnyel. Wendy pedig gyakorlatilag tömeggyilkossá válik az évad végére, de határátlépő tetteinek következménye egyszerűen elmismásolódik.



Ugyancsak aránytévesztés jellemzi az Elveszett Fiúk közösségét. Az igazság az, hogy Marcy felnőtté válásánál, egyúttal Wendy öntudatra ébredésénél sokkal izgalmasabb a többi gyermek emberségével való birkózása. Curly/Jane vágya a figyelemre, irigysége a főhősnő kivételezettségével szemben. Nibs/Rose szorongása a felhőkarcolóban átélt halálközeli élmény kapcsán, középszerűségének kompenzálása a terhesség tévképzetével. Tootles/Isaac ambíciója a tudóssá válás terén.

Valamint Slightly/Aarush és Smee/Christopher nagyszerű párosa, akik egy zsarolás miatt közösségük árulóivá, egyúttal gyilkossá válnak. Kettejük elválaszthatatlan barátsága a sorozat legszimpatikusabb pontja,
amihez nagyban hozzájárul Adarsh Gourav és Jonathan Ajayi önfeledt, humort sem nélkülöző játéka, viselkedésükkel tényleg elhitetik, hogy felelőtlen gyerekeket látunk felnőttek testében. S mivel az egész széria motívumkészlete felett ott lebeg Pán Péter világa, a felsorolt mellékszereplők révén tudja csak magát kiforrni a halálos beteg gyerekektől elrabolt halandóság, a soha fel nem növés tragédiája.

Hasonló a helyzet a szörnyek frontján. Azáltal, hogy Wendy egy atipikus final girllé válik, aki lényegében átveszi az irányítást a xenomorph felett, lényegében egy megvezethető gyilkológéppé degradálja a franchise rettegett rémalakját. Első látásra ez legalább akkora bűnnek tűnik, mint amikor a Covenant tucattermékké silányította a xenomorphot. Az Alien: Föld ugyanakkor ajándékokat is ad a háttérbe szorításért cserébe.

Az új lények árnyaltságuk okán például egy önálló cikket, egy kisebb zoológiai kutatást is megérnének.
Kiváltképp T. Ocellus, a polipszerű parazita létforma, aki áldozatainak szemgolyóját kivájva veszi át az irányítást áldozatainak agya felett. Sokakat meglephet, de az egyszerre vonzó és undorító szerzet mind félelemkeltés, mind felfedezésélmény terén lényegében ellopja a show-t a xenomorph elől.


A másik ajándék, amit a sorozat a rajongóknak ad, hogy a xenomorph megszelídítése előtt Noah Hawley még biztosít egy ámokfutást számára a USCSS Maginot fedélzetén. „Az űrben senki…” címre keresztelt, ötödik rész egy flashback-epizód, ami azt mutatja meg, hogy miként szabadulnak el a lények egy szabotázsakció miatt a kutatóhajó fedélzetén, és zuhan a Földre a Maginot.

Megkockáztatom, hogy ez az epizód nemcsak az első évad, hanem az ezredforduló után készült valamennyi Alien-mozi legjobbja.
Megőrzi azt a slasher rémületet, amiért A nyolcadik utas: a Halált szerettük, és megadja a legacy sequel-szerű tisztelgést a mintaadó elsőfilm előtt. A Maginot és a Nostromo ebédlőjének vagy kriokamrájának hátborzongató hasonlósága, a legénység karakterkészletének párhuzamai, az Anyának nevezett mesterséges intelligencia mind-mind képesek lázba hozni a rajongói szívemet. Mindeközben viszont a suspence magasiskoláját nyújtja az epizód a kullancslárvákkal teli termosszal, a szabotőr kilétének rejtélyével a whodunit krimik izgalmát is biztosítja, tiszteletet parancsol az új lények irányába, és egy olyan összecsapást kínál T. Ocellus és a xenomorph között, amire csak csettinteni lehet. Kár, hogy az Alien: Föld közepén helyezkedik el a széria igazi tetőpontja.

Az ötödik epizód éppolyan hibrid létforma, mint Wendy a sorozatban. Hagyományt és modernizációt ötvöz magában, és csúcsra tör. És bár ez a rész az Alien: Föld első évadának csupán egy szegmense a sok közül, mégis csak azt mondatja velem cikkem címadó kérdésére, hogy mindennemű aránytalanság, zsúfoltság, ritmustalanság és tabutörés ellenére nagyon is lehet szeretni ezt a torzszülöttet. Sőt talán Noah Hawley a négy új lény megismerésével és megszerettetésével arra is tanítja a pocskondiázásra hajlamos rajongót, hogy bár az ezredfordulót követő négy Alien-átirat csupán egy-egy torzszülött, de tudatosságot és szeretnivalót ugyanúgy lehet találni bennük.

2025. október 23.

https://www.filmtekercs.hu/sorozat/alien-fold-kritika