2021 November Londonból is megárt a sok – Utolsó éjszaka a Sohóban

Londonból is megárt a sok – Utolsó éjszaka a Sohóban



Villódzó neonfények, dallamtapadást okozó zenék, megismételhetetlen stílusérzék – ilyen az 1960-as évek Londonja. De emellett mocskos, sötét és veszélyes is, bármennyire is romantizáljuk a múltat. Edgar Wright az Utolsó éjszaka a Sohóban című filmjében Thomasin McKenzie, Anya Taylor-Joy és Matt Smith tolmácsolásában egy életre kiírtja belőlünk a „rossz korba születtem” érzést.

A pszichológusok szerint a nosztalgia egyfajta védekezési mechanizmus, amit a tudatalattiban a hideg hívhat elő. Legyen szó rideg viselkedésről vagy hosztilis környezetről, az ember irányába érkező fagyot érezve melegségért kiált az elme, és visszagondol a „régi jó időkre”. Ez a londoni művészeti egyetemre divattervezői ambíciókkal érkező Ellie (Thomasin McKenzie) számára a ’60-as évek, ami kezdetben egyfajta kapocsként szolgál közte, az elhunyt édesanyja és az őt felnevelő nagymamája között. Ám a meleg otthonból kiszakadva már menekülőutat nyújt – különleges képességének köszönhetően éjjelente valóban elszökik a 1960-as évek Londonjába.



Edgar Wright a csúcsra járatta az évtized iránti rajongását és mesterien, ugyanakkor ragadós lelkesedéssel ábrázolja mindazt, ami miatt a pezsgő, szexi londoni éjszaka az univerzum közepének tűnt akkoriban. Mert Wright nemcsak a ’60-as évekbe szerelmes, hanem magába Londonba is: így a gyerekkora helyszíneit szerepeltető Vaskabátok után, ezúttal az évtizedek óta otthonának nevezett angol főváros Soho negyedéhez írt ódát. Nem véletlen hát, hogy Petula Clarke Downtown című dala a meghatározó zenéje a filmnek, mellyel egyúttal Wright szokásához híven a hangsávban is aláhúzza a film egyik fő tematikáját. Ezúttal nevesen azt, hogy Ellie a belvárosba menekül a gondjai elől.

És ha azt gondoltuk, hogy a Baby Drivernek volt zseniálisan összeállított filmzenéje, akkor még nem tudtuk, mi vár ránk az Utolsó éjszaka a Sohóban című filmnél.
Wright tehát kézen fog minket, mi pedig Ellie-vel együtt adjuk át magunkat a glamúros város lenyűgöző világának: lehengerlő fényáradat, dübörgő blues dallamok, impozáns épületek, hívogató bárok tele vonzó férfiakkal és nőkkel. Köztük a magabiztos és céltudatos, énekesnőnek készülő Sandie-vel (Anya Taylor-Joy) és a sármos Jackkel (Matt Smith), aki szerencséjére (?) pont menedzserként dolgozik. Sandie és Jack közötti egyetlen szikrától lángra lobbanó szenvedélyes kapcsolata marasztalja ott Ellie-t, majd készteti a visszatérésre – végül minden nap olyan izgatottan várja az estéket, mint más A nagy pénzrablás új részeit.

A markáns atmoszféra az Utolsó éjszaka a Sohóban egyik legfontosabb jellemzője:
az akkori és a mostani London varázsát egyaránt sikeresen átadja, míg végül a múlt és a jelen már nem választható el egymástól. A nosztalgia azonban olyan, mint az alkohol – csak mértékkel érdemes a múltban ragadni, hiszen, ha túlzásba visszük, annak káros következményei lehetnek a jelenre. Ellie ezt elsőkézből tapasztalja meg, mikor többé már nem a nosztalgia kaleidoszkópján keresztül látja az eseményeket, és a múlt glorifikálása helyett végre észreveszi a ragyogó fények alatti árnyakat, melyek sokkal sötétebbek, mint azt szeretnénk.



Sandie-t, Eloise-t és a nézőket is hidegzuhanyként éri a pont, mikor Jack segítségével Wright éles váltással rántja át a cselekményt időutazós romkomból horrorelemekkel tűzdelt pszichothrillerbe. A horror eszköztárának legkülönbözőbb elemeivel operál a jump scare-től a szellemekig, de még a slasher szubzsánerét is megidézi, csakhogy az Utolsó éjszaka a Sohóban című filmben nem ez a legfélelmetesebb: a jéghideg valóság az. A nők megalázása, szexuális tárgyként való használata, kizsákmányolása sajnos manapság sem irreleváns, a ’60-as években azonban fokozottan jelen volt, de mintha senkit sem érdekelt volna. És ez az ignorancia az, ami a legrondább kísérteteknél is ijesztőbb.

Wright mesterien játszik a néző percepciójával – elmossa a határokat jó és rossz között –, így az ötletes, mégis ismerős történet viszonylag kiszámítható fordulatait pazarul kivitelezi.

Míg az időutazás (láz)álomszerű vizualitását Dario Argento giallóit idéző élénk színekkel teszi még vibrálóbbá, ami nemcsak Eloise, de a néző tekintetét is fogva tartja.
A rendezőnek kiváló partnerei voltak az arcával is a ’60-as évekbe passzoló Anya Taylor-Joy, Matt Smith, aki – bár ez talán egyesek számára elsőre meglepő lehet –, a veszélyesen vonzó Jacket meggyőző hitelességgel alakítja, illetve élete utolsó szerepében Diana Rigg. A ’60-as évek-érzésre Wright a korszak nagy színészeinek castingjával erősít, így Rigg mellett prominens szerepet kapott Terence Stamp is.



Az Utolsó éjszaka a Sohóban végső soron mégis egy coming-of-age történet Eloise-ről, aki naiv tinilányból magabiztos divattervező lesz; bár nem kevés őrület árán. A film igazi sztárja ettől fogva – a Jojo Nyusziban már ígéretesen bemutatkozó – Thomasin McKenzie, aki Ellie változásának teljes folyamatát árnyalt precizitással ábrázolja.

Wright tanmeséje a nosztalgia veszélyeiről tehát egy stílusos midcult, ami azzal együtt is kiemelkedik a filmek sodró tömegéből, hogy a történetének alapjait nem nevezhetjük korszakalkotónak.
A rendezőt bevallottan olyan filmek inspirálták, mint Nicolas Roeg Ne nézz visszája vagy az Iszonyat Roman Polanskitól: előbbit az okkult horror holtakkal való kommunikáció-aspektusában emeli be, míg utóbbira a szexuális töltetű rémálmokból asszociálhtunk.

Wrightot azonban elsősorban nem a rémisztgetés, és – miután kilép a számára komfortos vígjáték zsáneréből ezért – nem is az ijesztő események komikus, hanem a pszichológiai hatásai érdeklik. Ezzel az Utolsó éjszaka a Sohóban sokkal éretteb alkotás lesz, ugyanakkor mégsem hiányzik belőle a humor. Bár a múltból fel-felbukkanó rémek és az ember gyomrát összeszorító suspense élét elvennék a viccek, a film első felében mégis örömmel tapasztaljuk, hogy a könnyedebb hangvétel dominál.

Az Utolsó éjszaka a Sohóban abszolút kultfilmgyanús alkotás,
amiben Wright – korábbi rendezéseihez hasonlóan – ügyesen játszik a műfaji toposzokkal és forgatja ki azokat, mindezt olyan zenékkel tarkítva, amiket még órákkal (ha nem napokkal) a vetítés után is dúdolunk.

A filmet a 2021-es Velencei Filmfesztiválon láttuk. Hazai premier: november 4.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/utolso-ejszaka-a-sohoban-kritika

 

[Filmkritika] Utolsó éjszaka a Sohóban

A zombik, a rendőrpajtik, a képregényhősök, a világvége és az akciófilmek után Edgar Wright valami egészen újba kóstolt bele.

A fiatal brit rendező eddigi munkássága alapján azt gondolta volna az ember, hogy nem létezhet Edgar Wright-film hiperaktív vágások és ehhez méltó dinamikájú cselekmény nélkül. A Cornetto-trilógia (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok, Világvége) jó értelemben vett eszementsége, a Scott Pilgrim egészen szenzációs, celluloidba oltott boss-rush élménye, valamint a Nyomd, Bébi, nyomd! gumicsikorgatós száguldozása után azonban most mégis valami mást kaptunk: egy lassan csordogáló, a múltba merengő pszichológiai horrort, ami szép lassan a bőröd alá hatol.

Az Utolsó éjszaka a Sohóban központi figurája egy fiatal divattervező-aspiráns, Ellie (Thomasin McKenzie), aki vidékről nyer felvételt egy londoni intézménybe, hogy beteljesítse álmát – azt az álmot, amit mentális betegségtől szenvedő és magát öngyilkosságba hajszoló édesanyja is szövögetett. És ha már szövögetés: Ellie valóban tehetséges és céltudatos, már az első napon a saját tervezésű ruhájában érkezik a kollégiumba, de – részben pont ezért is – szobatársa és környezete csúnyán kipécézi őt magának, így a lány inkább úgy dönt, albérletet keres. Így köt ki a kissé mogorva, de jóindulatú Ms. Collins (a néhai Diana Rigg, utolsó szerepében) neonfényben úszó emeleti szobájában, amely számos titkot rejt – és amely kaput nyit Ellie számára egy másik világba.

Ahogy az már az előzetesekből is kiderült, a Soho bizonyos értelemben egy időutazós történet, Ellie ugyanis álmaiban a hatvanas évek Londonjában találja magát – de nem egy elképzeltben, hanem egy valódiban, egy élő-lélegzőben, amiről nemcsak a néző, de maga a főhős is elhiszi, hogy valaki egyszer tényleg ott sétált. Azt a valakit pedig akár nevesíthetjük is, ezek ugyanis nem hétköznapi álmok: Ellie egy Sandie nevű, hozzá hasonlóan ambiciózus, fiatal lány (Anya Taylor-Joy) életébe csöppen – először inkább csak külső szemlélőként, hogy aztán szép lassan ő maga legyen a szőke bombázó, aki a hétköznapokban is ihletet és magabiztosságot ad számára. Az imént felvázolt első felvonás kétségkívül a film legerősebb szelete: Wright – szokásához híven – fantasztikusan bánik a zenés betétekkel, miközben bámulatosan épít atmoszférát, a különféle vizuális trükkök a két színésznővel pedig szintén remekül működnek. Az álom azonban szép lassan rémálomba fordul át, amikor is a Sandie-t felkaroló jóképű ficsúrról, Jackről (Matt Smith) kiderül, hogy nem éppen az, akinek látszik. És sajnos ez az a pont, ahol Ellie mellett maga a film is meginog egy kicsit.



Ahogy Sandie élete kellemetlen fordulatot vesz az álmokban, úgy Ellie is egyre inkább elmerül az őrület örvényében, lényegében kicsúszik a lába alól a realitás talaja. Ez az az elkerülhetetlen pont, ahol a Soho lezárja az építkezést és végleg műfajt vált, ez az átmenet a horror irányába azonban nem igazán hatásos, ráadásul kissé elnyújtott is. A sok ismétlődő szituáció miatt a cselekmény ezen része se nem igazán félelmetes, se nem igazán nyomasztó: Jackből például meg sem kísérel a film igazi főgonoszt kreálni, miközben nincs egy olyan elem sem – legyen az a kínzó ismeretlen vagy éppen a megállíthatatlanul közeledő végzet –, ami igazi feszültséget generálna. Ezek csupán kötelező körök, amiket, miután sikerült leöblíteni pár hektoliter vérrel, újra összeáll a kép (minden értelemben), így a lezárásra már nem lehet komoly panasz. Az odáig vezető út azonban elég rögös – Wright tehát hiába próbálkozott be a horror műfajjal (komédia helyett ezúttal komoly keretek közé szorítva), pont ez a húzása jött be a legkevésbé.

A koncepció szerencsére így sem dől be, az Utolsó éjszaka a Sohóban ugyanis Ellie-vel együtt a nézőt is elrepíti egy másik korba, jó néhány emlékezetes jelenettel és szuper stílussal – hiába a visszafogottabb tempó, ez így is egy ízig-vérig Wright-film. A komolyabb hangvétel mellé azonban nem ártott volna egy ehhez méltó komolyságú és kidolgozottságú cselekmény sem, mint ahogy a mögöttes mondanivalót sem sikerült igazán kidomborítani – felmerül itt sok minden, az iskolai bullyingtól kezdve a múlt kötelékein át a nők tárgyiasításáig, de egyik témába sem áll bele igazán a film. Emiatt maradandó aligha lesz, egyszeri audiovizuális élményként azonban mindenképpen ajánlott, ha mi is kiszakadnánk egy kicsit a mindennapokból. Ha más nem, gyönyörködni egy kicsit Anya Taylor-Joy hangjában és Thomasin McKenzie sugárzó átalakulásában a baljósan villódzó neonfények alatt, akik ismét bizonyítják, hogy miért sorolják őket a legtehetségesebb fiatal színésznők közé.

https://www.pcguru.hu/hirek/filmkritika-utolso-ejszaka-a-sohoban/66663