2025 November Lúzerek klubja (mielőtt menő lett volna) – It: Welcome to Derry

Lúzerek klubja (mielőtt menő lett volna) – It: Welcome to Derry



Újra itt van Az, Stephen King rémisztő bohóca, az It: Welcome to Derry pedig továbbviszi ugyan a filmek sokkoló vizualitását, de nem sikerül reprodukálnia azok jellegzetes bandáját.


A kritika az első két epizód alapján készült.

Stephen King Az című horrorja túlnőtt magán. A regény 1986-ban azonnal siker lett, és 4 év után már érkezett is első televíziós feldolgozása. Pennywise instant kultstátusza ellenére mégis egészen 2017-ig kellett várni a nagyvászon meghódításáig, de akkor mindjárt két etapban érkezett az Az és az Az – Második fejezet, a horror vizuális extravaganciájára helyezve a hangsúlyt.


Az It: Welcome to Derry ezúttal a testhorror performatív vonalán folytatja az utat.
Ami a 2017-es Azban a vetített diafilmről lemászó óriás táncoló bohóc volt, az itt az ágy, ami halott anyává változik, amint megszüli gyermekét, majd rögtön vissza is emésztené – bármilyen furcsa, ez történik. Kettőből két részben lesz a szülés a förtelmes rémség kiváltója, így feltételezhető, hogy a Welcome to Derry a családot is úgy kezeli, ahogy a cselekmény közvetlen folytatásaként szolgáló filmek tették, ám ne vonjunk le hirtelen következtetéseket! A Welcome to Derry ugyanis némileg árnyalja, amit a két Az film egyoldalúan mutatott be.


1962-ben járunk, Derry-be beköltözik Leroy Hanlon (Jovan Adepo) parancsnok és családja, miközben hónapok óta sorra tűnnek el a városból a gyerekek. A parancsnok felesége, Charlotte (Taylour Paige) és fiuk, Will (Blake Cameron James) még az afroamerikai katonai tiszttől is jobban elütnek Derry közösségétől, ahol az utcán bántalmazott gyerekért csak a frissen ideköltözött Charlotte áll ki.

Ami a 2017-es Azban szembetűnő volt, hogy

minden család teljes mértékben diszfunkcionális. ’62-ben viszont még más volt a felállás.
Eddie anyja szorongásokkal küzdő, fiát birtokolni akaró majomanya volt, és mégis, a megjelenő szülők közül ő volt a legszimpatikusabb. Beverly apja valamilyen undorító szexuális játékokat űzött a lányával, az iskola réme Henry apja pedig saját fiára is lövöldözött. Szembetűnő és beszédes a többi szülő hiánya, mintha nem is lennének, anya és apa együtt pedig még említés szintjén sem kerül elő egyik kissrác esetében sem. A Welcome to Derry azonban rögtön változtat ezen Hanlonékkal. Még ha van itt éppen menekülő gyereket elrabló család is és családfői funkcióját betölteni képtelen apa is, mégis átélhetőbb, ha a mérleg másik serpenyőjébe is kerül valami.



A Welcome to Derry az első perctől élvezi, hogy szereplőit a Stephen King teremtette városban mozgathatja. Máris nagyobb hangsúlyt kapnak a (kitalált) shokopiwah törzs tagjai és majd’ egy egész rész játszódik a tisztás közepén álló toronyban. Nagyszerű adalék, hogy látjuk, ahogy állítják a második filmben megelevenedő (a cringe és a félelmetes között félúton elhelyezkedő) főtéri szobrot is. Az új sorozat és a filmek egységét csorbítja azonban, hogy kiderül, Derry-ben egészen jelentős katonai bázis is van, amire a Welcome to Derry-t is jegyző Andy Muschietti rendezte filmekben még utalás sincs. Kicsit fura, hogy a hadsereg jelentős szerepe később teljesen eltűnik… de ugye Pennywise az emlékekkel is játszik, és Derry-ben a felejtés sokkal hathatósabb. Így a belemagyarázáson túl már az első pár epizód alatt láthatóvá vált az It: Welcome to Derry egyik fő hibája, ami nagyjából minden prequelre igaz:

a visszafelé mesélt történet rombolja a varázst.
A kronológia akadály, ha a történetet kiskapu nélkül zárul le, de az előzménynek két egymással ellentmondó elvárásnak kell megfelelnie. Egyrészt, mint folytatás fokoznia kell az eddig látottakat, de ugyanakkor alá is kell rendelnie magát a már ismert végkifejletnek. A kettő együtt nem sikerülhet: a jó prequelek a fokozást teljesítik hiába is, törvényszerűen rontják a korábbi installációk stabilitását. A Welcome to Derry félő, hogy erre a sorsra jut, hiszen már az első részben olyan mértékű mészárlást látunk, amiről nehéz elhinnünk, hogy 27 évvel később ne kerülne elő a következő eltűnéssorozatnál.

Az It: Welcome to Derry esetében nem érvényes a „gyerek nem halhat meg” hollywoodi aranyszabály.
Már az Az-filmek is sokkoltak néhány leszakadó gyerekkézzel vagy pókká alakuló fejjel, de a sorozat már a pilotban úgy szedi a fiatalkorú áldozatait, mintha nem lenne még hét epizód. A vérfürdő a legpontosabb kifejezés az első rész fináléját látva, de a második rész is tartogat vizualitásában kirívó szekvenciákat – és ne feledjük, később még maga Bill Skarsgård is visszatér Pennywise szerepében!

Az írók azonban sajnos azokkal a szereplőkkel gondolták tovább a történetet, akik talán a legkevésbé izgalmasak. Will Hanlon mellett a rendkívül visszahúzódó és elnyomott Lily (Clara Stack) és a társadalmi fogság ellenére vagány Ronnie (Amanda Christine) alkotják a gyerekcsapat velejét, de az Azban működő dinamika már nincs meg, ahogy a pezsgő párbeszédeknek is búcsút inthetünk.

Az Az a lovecrafti nyomvonalon elindulva önálló jelenséggé, ikonikus popkulturális mérföldkővé vált. A filmadaptáció épp ezt a vizualitásában poszt-lovecrafti test- és misztikus horror határán mozgó gyerek-slasher érzést aktualizálta. Az előzményül szolgáló It: Welcome to Derry a sorozatiság miatti dialógusközpontúsága ellenére talán itt tudhat igazán újat mutatni, és talán még a lore-t is tudja szolgálni, ahogy bővíti a fabulát. A várakozás pedig egyre nagyobb, 8 évvel első megjelenése után, vajon Skarsgård mit művel újra a táncoló bohócként már a tarsolyában A hollóval és Nosferatuval.

2025. november 1.

https://www.filmtekercs.hu/sorozat/it-welcome-to-derry-kritika