Mad Miklós – Fatman Háború zajlik a karácsony ellen! A szeretet ünnepének szentségét bosszúszomjas pszichopaták és kapzsi kormányszervek fenyegetik! De a piros-ruhás dagadékkal jobb nem újat húzni, különösen, ha a deres szakáll Mel Gibsont rejti. Íme a Fatman, a film, ami pont olyan ellentmondásos, mint a fegyvert lóbáló Mikulás képzete. 2020 egy kemény év volt, ami sokunkat komolyan megviselt. Miért éppen Chris Kringle (művésznevén: a Mikulás) lenne kivétel? A joviális, mindig mosolygós ajándékosztó manapság már messze nincs olyan hangulatban, mint ahogy a Coca-Cola üvegeken látjuk. Egyre több a rossz gyerek, egyre kevesebben hisznek benne – így egyre kevésbé hisz küldetésének értelmében is. Ám a rossz közérzet csak egy dolog, a nagyobb probléma, hogy mivel egyre kevesebb ajándékot kell kiosztania, az Egyesült Államok kormányától is egyre kevesebb jutalékot kap. Pénzre pedig még a Mikulásnak is szüksége van, hiszen a világ legnagyobb játékgyártó vállalkozását kell fenntartania, és gondoskodni a sok száz/ezer manó alkalmazottról. Bár ezt az évet még kihúzta, nagyon úgy tűnik, hogy hacsak nem fogadja el az Egyesült Államok hadseregének üzleti ajánlatát, kénytelen lesz lehúzni a rolót. Már, ha egyáltalán megéli a jövő évet, és nem végez vele egy különösen vásott kölyök (Chance Hurstfield) által felbérelt bérgyilkos (Walton Goggins). Mel Gibson, mint kiégett, „badass” Mikulás kontra a kiszámíthatatlan, teátrális pszichopatát mindig zseniálisan és eszméletlenül szórakoztatóan megtestesítő Walton Goggins? Ezek után gondolom senki sem lepődik meg, hogy ha azt mondom, hogy a Fatman egy baromi fura film. És, ha azt mondom, hogy nem azért fura, amiről szól, hanem azért, ahogyan ezt elmesélik? Hiszen dacára annak, hogy a fenti mondat a legtöbbekben bizonyára egy faltól-falig tolt, totálisan elborult B-kategóriás akcióvérengzést (úgy nevezett guilty pleasure filmet) sejtet, a valóság egészen távol áll ettől az elképzeléstől. A Small Town Crime című filmet is jegyző Nelms testvérpáros legújabb alkotása egy fekete humorral, és enyhe Coen utánérzéssel átszőtt szatirikus akcióthriller, ami földhöz ragadt módon közelíti meg az eredendően abszurd alapötletét. Ez pedig egy kifejezetten érdekes húzás, ami határozottan kiemeli a filmet a számos brutalitásban tobzódó Mikulást dekonstruáló film közül – mint amilyen a slasher klasszikus Silent Night, Deadly Night, a finn Sint, vagy a Bill Goldberg ex-pankrátor főszereplésével készült Véres karácsony –, ahol a fő poén az, hogy a Mikulás (vagy az ő palástjába bújt imposztor) se nem jó, se nem kedves, és ajándék helyett is csak a halált rejti a zsákja. Ez a visszafogott, száraz humorú stílus pedig műfajában nézve kifejezetten üdítő, sőt ennek köszönhetően a sztori fantasztikus elemei (mint a manók), csak még abszurdabban/viccesebben csapódnak le. Az, hogy az alkotópáros nem túltolt, súlytalan trash baromkodásként, hanem normális filmként képzelte el a történetét, alapvetően az előnyére is válhatna. Hiszen érdekes, szerethető, izgalmas, vagy vonzó karakterek (és rájuk épülő történet) hiányában hosszútávon a legőrültebb, legelmebetegebb trash is könnyen unalmassá vagy fárasztóvá válhat. A Nelms fivérek pedig láthatóan tudták ezt, így a várthoz képest sokkal több időt töltenek el a három főszereplő felépítésével. Bár nem mondható, hogy bármelyikük is döbbenetesen eredeti karakter lenne, nem is teljesen egysíkú, papírmasé figurák, akiket a forgatókönyv helyett inkább a színészek karizmája kelt életre. Lehet, hogy a magánéletében Mel Gibson már nem teljesen normális (és akkor finoman fogalmaztunk), de színészi szempontból vérprofi. Még egy ilyen abszolút B-kategóriás, valószínűleg csak poénból elvállalt filmet is vérkomolyan vesz. Nyoma sincs a késői Willisre jellemző enerváltságnak, vagy éppen ellenkezőleg, a Cage-féle „minden mindegy” jellegű túltolásnak. Neki köszönhetően a Mikulás életközépi(?) válsága és kiábrándultsága is abszolút hitelesnek és valószerűnek érződik. Goggins hasonlóan parádés a mikulásgyár által készített játékokat megszállottan gyűjtő profi bérgyilkos szerepében. Noha igazán neki sem kellett megerőltetnie magát, hiszen ez a fajta, időzített bomba jellegű figura mindig is remekül állt neki. Ám dacára a remek alapoknak, végül mégsem képes igazán jól összeállni a film. Mikor kénytelen voltam egy pillanatra megállítani a filmet, megdöbbenve konstatáltam, hogy az alig száz perces játékidőnek már majd’ a háromnegyede lement. Sokkal rövidebbnek tűnt. És, sajnos nem csupán azért, mert annyira lebilincselő lenne a cselekmény – bár nem is mondanám, hogy unatkoztam – hanem azért, mert maga a lényegi sztori, amivel hirdetik a filmet (a Goggins kontra Gibson rangadó) épp csak akkor indult. És épp így válik a film legnagyobb hátrányává az, ami kezdetben a legnagyobb erényének tűnt. Ugyanis olyannyira túlhúzza az expozíciót, a világ és a karakterek felépítését, hogy végül már nem marad ideje arra, hogy igazán erősen zárja le. Tulajdonképpen olyan, mintha a Nelms testvérek sem tudták volna, hogy mégis mit akarnak kihozni ebből a történetből, mert ahogy megy előre a cselekmény, sorra kihagyják az izgalmas lehetőségeket. Többek között – bár az elején sejteti – nem megy bele úgy igazán erősen az ünnep kommercializálódásának (vagy magának a kapitalizmusnak) a kritikájába. Illetve bár Chris kap egyfajta „megváltás/feltámadás” sztorit, a két gonosztevő karaktertörténete már nem igazán kap kielégítő lezárást. Sajnos hiába fókuszál a film egészen sokat Goggins karakterének megszállott/sérült oldalára, és a Mikulás iránt érzett személyes bosszúvágyára, a két karakter végső összecsapása végül sokkal kevésbé katartikus, mint vártuk. Különösen, mert a film nem szeretné igazán bemocskolni a címszereplőt, így az ő szemszögéből nézve nincs is igazán személyes tétje a harcnak (azon túl, hogy megvédje magát). Ennek a fókuszálatlanságnak a következménye az is, hogy a Fatman se nem felemelő karácsonyi mese, sem pedig igazán cinikus, az ünnepet leromboló és sarkaiból kifordító paródia/szatíra. Hiszen egyfelől a film végére a hős céltudatosabb lesz, mint valaha, másfelől azonban nem tudom, hogy igazán Mikuláshoz vagy karácsonyhoz méltó dolog-e halálosan megfenyegetni egy gyereket. Persze amaz bérgyilkost küldött rá, de a film elég nagy hangsúlyt fektetett annak a kommunikálására, hogy Hurstfield karakterének gonoszsága abból fakadt, hogy magányos és elhanyagolt. Hasonlóan felemás véget ér a „kövér ember” nagy morális válsága: hogy bérbe adja-e az üzemét a hadseregnek. Ezt a szálat a fináléra tulajdonképpen teljesen elfelejtik. Bár megvannak a filmnek a maga egészen abszurd pillanatai, ahogy mondtam, ilyen téren kifejezetten visszafogott a film. Olyannyira, hogy Gibsont is pusztán a legvégén látjuk teljes Télapó hacukában – és annak is egy egészen hétköznapi, minimalista verziójában. Szóval, hogy ha valaki az előzetes alapján arra számított, hogy ez lesz az a film, amiben a Mikulás ünnepi szóviccek keretében, karácsonyi cukorrúddal fejezi le ellenfeleit, az inkább bele se kezdjen. A Fatman így leginkább az ellentmondások filmje, aminek meglepő komolysága egyszerre az előnye és a hátránya. Olyan, mint egy váratlan karácsonyi meglepetés: először örülünk, hogy kaptunk valamit. Aztán bontogatás közben egyre vadabb fantáziánk születik arról, hogy mit is rejthet a csomag. Majd kibontjuk, és jön a keserédes felismerés: csak egy zokni. Persze egy nagyon szép és jó minőségű alapanyagokból elkészített zokni, ami még kényelmes is, de mégiscsak egy zokni. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/fatman-kritika
