Mágiarakás – Legendás állatok: Dumbledore titkai A Legendás állatok: Dumbledore titkai hősei elszántan igyekeznek megállítani a tömeget, hogy ne a zsarnok diktátorra voksoljon a mágiaügyi választáson. Köszönjük az időzítést, kedves Warner! Harmadik filmjénél jár a Legendás állatok sorozat, mely arra volt hivatott, hogy a Harry Potter utáni űrt betöltse, J.K. Rowling számára pedig elegendő munkát adjon egy egész évtizedre. Öt részesre tervezik az előzményeket, tehát a Dumbledore titkai már a delelőn jár. A rossz hír, hogy még mindig nem lehet érezni, a Warnernek mi a terve ezzel a projekttel a Potter-fanok megfejésén túl. Ám csakúgy, mint a kikapcsolt óra, ami naponta kétszer a pontos időt mutatja, a Dumbledore titkai is néha-néha rálép egy izgalmas ösvényre, de csak azért, mert fel-alá bóklászik az erdőben céltalanul. Míg a Legendás állatok és megfigyelésük az 1920-as éveket, a karaktereket és a fenyegetést dobálta fel a táblára, addig a Grindelwald bűntettei című folytatás nem igazán lökte előrébb a cselekményt, csupán megkavarta az állóvizet. A film tulajdonképpen az oldalválasztásról, a szolidaritásról akart szólni, ezért is csúcsosodott ki a finálé egy szimbolikus jó és rossz csapattoborzásban. Ki az aurorok és Göthe Salmander (Eddie Redmayne) magizoológus mellé, ki a velejéig gonosz Gellert Grindelwald (akkor még Johnny Depp, azóta Mads Mikkelsen) ügyeinek előremozdítására szegődött. Logikus volt a folytatásban, hogy a felvállalt értékek mentén lokálisból globális színtérre növekszik a polarizálódás. A tét most óriási, hiszen az egész varázsvilág választ vezetőt magának: a jelöltek közt felbukkan egy távol-keleti származású, feltehetően kínai férfi, egy spanyol felmenőkkel rendelkező nő, valamint a vádak alól felmentett sötét mágus, Grindelwald. Eközben egy közelről is esélytelennek látszó csipet csapat, egy amolyan varázspálcás „suicide squad” igyekszik megtenni mindent, hogy a manipuláció mestere ne legyen képes megvezetni a csőcseléket, és a vezetésre méltó, az embereket nem gyűlöletbe hajszoló ember kapja meg az őt illető tisztséget. Jaj, talán túl ismerős is ez most nekünk! A Dumbledore titkai, sőt már az elődje is, képes egy fokkal magasabbról szemlélni az egész varázsvilágot, mintsem Harry Potter egyéni sorsán keresztül. A nagy politikai folyamatok nyomán feltesz pár remek kérdést, ami megválaszolásra várna. A regnáló német mágiaügyi miniszter ugyanis ahelyett, hogy maga döntene a témában, a népre hagyja a választás jogát: a bűnöző Grindelwaldot szerepelteti a jelöltlistán, a tömeg pedig nem győz „Barabást” kiáltani, mikor a hatalommal és egyértelmű vízióval (mugli = alacsonyabb rendű lény, a közelgő világháborúból pedig ki kell maradni) rendelkező államférfit kell támogatni. Ez a dilemma hihetetlenül aktuális: rekesszük ki a közéletből a veszélyesnek ítélt beszédet, vagy engedjük, hogy az emberek mondjanak rá nemet? A Twitterről letiltott Donald Trump és akár a közösségi médián rendszeresen háttérbe szorított szélsőjobboldali pártok nyomán tudjuk, hogy az elfojtott energiák előbb-utóbb majd a felszínre törnek. Mint ahogy a fent említett probléma, úgy az egész cselekmény is lóg a levegőben. J.K. Rowling és a Harry Potter-filmek nagy részét is jegyző Steve Kloves kifejtetlenül hagy egy csomó jó ötletet, hiszen annyi mindennel kell még foglalkozniuk. A temérdek pályán hagyott karakter megbosszulja magát. Felesleges szereplőkkel van tele a Legendás állatok széria: ha bármelyiküket kivennénk a képből, aligha vesztenénk valamit. Ez annyira biztos, hogy az eddig második főszereplőként bemutatott Tina Goldstein (Katherine Waterston) teljes egészében a cserepadon maradt a harmadik fordulóban. Göthe és Tina szerelme tehát nem haladt előre, a mugli Jacob (Dan Fogler) és a Grindelwald mellé állt Queenie (Alison Sudol) is egy „se veled, se nélküled” sztori, de Albus Dumbledore (Jude Law) és Grindelwald – már kimondott – románca is a beteljesülhetetlen kategóriát erősíti. Ez már eleve hat fontosnak gondolt figura, és akkor még legalább egy rakás van, aki főleg statisztál. Élükön Credence-szel (Ezra Miller), aki hosszú, csapzott fekete hajjal a szegény ember Kylo Renjeként saját kívülállóságán kesereg és bosszúra szomjazik. Az előző rész nagy fordulatát, hogy ő is Dumbledore, nagyjából öt perc alatt rendezi le az alkotás. A világ, amit J.K. Rowling teremtett, folyamatosan nő, egyre több figura népesíti be. New York és Párizs után egy újabb nagyváros, Berlin kerül a középpontba, de ellátogatunk még egy látványos ázsiai helyszínre is. Már lassan tényleg kiveheti mindenki a részét a varázsvilágból. Bár férficsókot még nem láttunk a Potter-világban, minden jel arra mutat, hogy afelé tartunk. Ha hozzávesszük, hogy Göthe Salmander erősen autisztikus jegyeket mutat, már csak mozgássérült és transzszexuális karakterek kellenének, hogy mindent lefedjünk. Utóbbinál azonban tudjuk, hogy J.K. Rowlingtól nem várhatunk sokat, hisz pont a transzneműekkel kapcsolatos megosztó megnyilvánulásai miatt utálja most őt mindenki a nyugati féltekén. Tippelhettek, a politikusoknál a spanyol nő és a kínai fickó közül melyiket tartja inkább alkalmasnak a vezetésre a forgatókönyv. Tulajdonképpen itt nincs is kérdés. A szüntelen növekedés és a sok karakter azonban azt eredményezte, hogy a Legendás állatok szériának tulajdonképpen nincs igazi főszereplője – főleg most, hogy Dumbledore mekkora fókuszt kapott. Harry Potter esetében könnyű volt az ő kerek szemüvegén keresztül rácsodálkozni a világra, most azonban túlságosan egy kívülálló szerepbe helyez minket a film. És ez nem izgalmas, ahogy az sem, ahogy a forgatókönyv építkezik. Hogy mik Dumbledore titkai? Nem az, hogy meleg – azt már nyíltan kezeli szövetségesei előtt. Tulajdonképpen ígéretek és fondorlatok, amik mentén karaktereinket irányítja a háttérből – hiszen ő egy varázslat folytán nem szállhat szembe a főgonosszal. Mindenki tud valamit, amit a másik nem, még a szereplők sem lehetnek biztosak semmiben, de pont ez a lényeg: zűrzavart kívánnak kelteni, de helyette a nézőben sikerül a leginkább. Az ígéretes indítás, a rejtélyek és a felvezetett fordulatok azt követelnék meg, hogy a végére összeálljon valami nagy megfejtés, amit egész végig nem veszünk észre. Ez azonban úgy ahogy van, elmarad, és egy kaotikus, erőltetett és katarzismentes fináléban csúcsosodik ki a csapongó eseményfolyam, ahol gyorsan el akarnak varrni minden szálat. 142 perc alatt a Legendás állatok: Dumbledore titkai majdhogynem belefullad a saját sztorijába, bizonytalanul evickél el a túlpartig. Nagy hiba, hogy ismét a szkripten csúszik el az egész, hiszen David Yates rendezése színvonalas, a színészek pedig megtesznek mindent, amit a kétdimenziós szerepükkel képesek. Különösen Mads Mikkelsen, aki Johnny Depp teátrális nemezise után egy tekintélyt parancsoló, de érzékenyebb Grindelwald lett. Egyre biztosabb, hogy ez már nem lesz jobb: a Legendás állatok egy látványos, nézhető, de szürke és felejthető filmsorozatként fog fennmaradni. Egyedül azt tudjuk elraktározni magunkban, hogy egy kicsi, alulról építkező csapat képes megdönteni a hazugságot és az elnyomást, ha a maga szintjén hisz az egyetemes igazságban. Azért ez is kell néha, mint a falat kenyér. A Legendás állatok: Dumbledore titkai 2022. április 14-től látható a magyar mozikban. 2022. április 11. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/legendas-allatok-dumbledore-titkai-kritika
Legendás állatok: Dumbledore titkai A főnix legelső rendje. Ha van elátkozott gyermeke Hollywood mostani franchise termelésének, akkor a varázslatos (és a popkultúra szerves részévé váló) Harry Potter-széria spin-off, avagy előzmény sorozatának szánt Legendás állatok legújabb epizódja, a Dumbledore titkai mindenképp közéjük tartozik. Kezdetnek ott van az előző felvonás, a Grindelwald bűntettei sovány kritikai és közönség fogadtatása, amely miatt a 2020-ra tervezett eredeti bemutatót eredetileg eltolták 1 évvel, hogy a koronavírus-járvány miatt a forgatás csússzon bő 6 hónapot, amelyet ezután is le kellett állítani, miután az egyik vezető színészük covidos lett. Ezt megfejelték a széria szülőanyjának, J.K. Rowlingnak a transzfób kijelentései, amely a máig tartó negatív közösségi visszhang mellett a Stephen Kinggel addig sikeresnek és tiszteletteljesnek mondható Twitter-tandemjének is a felbomlásával járt. A Credence-t alakító Ezra Miller agressziójáról szóló videó se tett hozzá sok jót a Warner marketingosztályának a Xanax fogyasztásához, amelyben egy nő torkának esett neki, a színészt pedig nemrég Hawaii-on garázdaságért le is csukták, aminek következtében a Warner fel is függesztette a további projekteket vele. A legnagyobb átkot azonban mégis a széria főgonoszának, a Grindelwaldot alakító Johnny Deppnek a menesztése jelentette az Amber Hearddel való hangos válása miatt, miután elbukta a pert a The Sun brit bulvár lap ellen, amely asszonyverőnek nevezte azt követően, hogy (plot twist) Rowling igyekezett a védelmébe venni a legendás színészt. (Eme cikknek nem célja és tárgya a fentiek egyikét sem, avagy azok jogosságát/jogtalanságát taglalni!) Ennek tetejébe a film utolsó előzetese pont akkor jelent volna meg, amikor az orosz-ukrán háború kitört, amely nem túl szerencsés ómen, ha Európát fenyegető varázsló hadurakról kívánsz mesélni. Ahogy mondani szokás, innen szép kviddics meccset nyerni és a Dumbledore titkai, ha nem is arat felhőtlen sikert, de mindenképp jelentős előrelépést mutat a legutóbbi epizódhoz képest. De haladjunk csak szépen sorjában, mint Hermione a RAVASZ vizsgáin! Az előző két Legendás állatok-film ellen megfogalmazott kritikák egyik leggyakoribbika, hogy nem tudják eldönteni, mit is akarnak, nem olyanok, mint a Harry Potter-filmek, miközben pont ez utóbbi a lényegük! Ugyan számos ponton előzményként szolgálnak Harry-ék kalandjaihoz, koncepciójában nagyon is folytatása, továbbgondolása azoknak, cuki állatkák ide vagy oda. Harry felnövéstörténetével és ezt jelképezendő, a Roxfort, avagy az izolált gyerekkor kvázi pusztulásával nem lehetett volna a történetet, a hangulatot más szereplőkkel megismételni és értelme se lett volna túl sok, pláne amennyi potenciált a varázslóvilág rejt magában. És noha a gyermekien bájos humor és a Rowlingra jellemző karakterjegyek ugyanúgy megtalálhatóak Göethe Salmanderben és barátaiban, mint az eredetiekben, a felnőtt szereplők, a nemzetközi színtér és konfliktus is a történet komplikáltabb, átláthatatlanabb, sötétebb mivoltát hivatottak hangsúlyozni. Persze ez nem teszi semmissé azt a jogos kritikát, hogy Rowling hiába tehetséges író, forgatókönyvíróként ha nem is rossz, vagy pocsék (nála ezerszer rosszabbak jutnak újból és újból lehetőségekhez… rátok nézek David S. Goyer és Simon Kinberg!), de mindenképpen tapasztalatlan. A Grindelwald bűntettei legnagyobb - a maga nemében valahol szimpatikus - hibája is az volt, hogy Rowling ambíciói, avagy egója meghaladta a képességeit: a film alól hiányzott egy érdemi történet, átlátható konfliktus, amely mentén a szereplői mozoghattak, a nézők pedig eligazodhattak volna és ezt csak az utolsó percekben tisztázta le a film. Persze a szándék ott is érezhető volt, hogy a figuráit akármi is motiválja, akármilyen személyes, kicsinyes, avagy ártalmatlan szándékok mozgatják őket, mindegyik végén ott állt a sötét mágus, Grindelwald. Csakhogy annyi karaktert mozgatott és olyan rövid idő alatt, hogy azt a kevéske cselekményt is (nem történetet!) elaprózta, senkire sem jutott elég idő. (A bővített változat azért kicsit javított a dolgon.) Az mindenképpen jó hír, hovatovább egyenesen üdvözülendő, hogy amely hibákat a Grindelwald bűntettei elkövetett, avagy filler, összekötő epizód mivoltából szükségesen meglépett, azt a Dumbledore titkai kijavította. (Erre például a Star Warsnak a nagy lezárásnak szánt, valójában csak a rajongói hisztinek lefekvő A Skywalker kora után nincs lehetősége.) Persze ehhez egyértelműen kellett, hogy a Potter-veterán forgatókönyvíró, Steve Kloves alaposabban kivegye a részét a szkript megírásából Rowling oldalán. Kloves a korábbi két Legendás állatok-filmen producerként és tanácsadóként vett részt, de az előző rész hűvös fogadtatása után egyértelműen kellett a segítsége. Rowling a nemzetközi mágus politikába helyezett cselekménye pont a különböző érdekek, személyi kultuszok miatt rettentő szövevényes és szemmel láthatóan sok szempontból távol esik mindattól, amiért a Harry Pottert egykor megszerettük, Kloves érezhetően segített a papírízű dialógusokat lecsiszolni, a motivációkat amennyire csak lehet, letisztítani és sokszereplős mivolta ellenére fókuszáltabbá tenni, a varázslatot pedig megőrizni, avagy visszahozni a nézőknek. Ugyan pár, a lore-t felkavaró, ugyanakkor azt kibővítő magyarázat, fordulat szappanoperai élét nem tudta teljesen elvenni (ezek könyvben kifejtve jobban működnének), de érzelmileg mindenképpen hatásossá tudta tenni azokat. Ehhez persze kellett a szintén Potter-veteránnak számító David Yates rendezése is, aki végre nem galoppol sehová, mer elidőzni a karaktereken, a köztük feszülő konfliktusokon, miközben keresztül-kasul bejárják a világot. És ugyan néha üdítő lett volna elhagyni a szériára jellemző szürkés színvilágot, valamint egy-két helyen kilóg a CGI lóláb (ezek fakadhatnak a covid okozta kényszer intézkedésekből éppúgy, minthogy nem volt értelme a Harry Potter-filmekben felépített díszletek újra felhúzásának), mégis vizuálisan akkor is rettentő eleven, élő az egész, zárójelbe téve a legtöbb mai Marvel-mozi látványának reklámfilmes sekélyességét és még a rövid akciójelenetekben is van némi ötletesség. James Newton Howard zenéje a korábbi részekhez képest azonban kevésbé megkapó, kevesebb fogódzót ad (Merlin szakállára! Még a Warner Bros. logó alatt sem csendül fel a Hedwig's Theme!), de hangszerelésében sokszor meglepően friss, modern, amikor pedig John Williams klasszikus dallamai felharsannak, garantáltan nem marad szem szárazon. És akkor, hogy végre rátérjünk a sárkányra a pálca boltban: Mikkelsen egy másodperc alatt zárójelbe teszi Johnny Deppet! Utóbbi elkötelezett híveinek biztos nehéz elfogadni, de szerződtetése mindig is miscasting volt (amit mi sem mutat jobban, hogy a Warner nyomására került bele, Yates-ék kezdettől fogva Mikkelsent akarták), elvégre egy bohém, svindler karakterek életre keltésében jártas, indián felmenőkkel rendelkező amerikai nem éppen a legjobb választás egy germán származású szociopata "varázsló Hitler" megformálásához. Még ebben a világban sem! Mert míg Ralph Fiennes Voldemortjának harsánysága, megjelenése a karakter kompenzációjából, szeretet nélküliségéből, belső bizonytalanságából fakadt, amely maszk a történet előrehaladtával folyamatosan repedezett meg, hogy a fináléban, a felnőttkorba érbe végleg elporladjon, Grindelwald ennek a tökéletes ellentettje a maga kifinomult tudatosságával, megnyerően manipulatív természetével. A kivénhedt rocksztár image és Depp - érezhető szándéka ellenére is - évek alatt megmerevedett manírjai a karakterből csak elvettek, nem pedig hozzáadtak. Mikkelsen ugyan tisztelete jeléül megtartotta a karakternél a Depptől származó heterokróm szempárt (vagy csak szereti, ha egy blockbuster szerepében csesztetik a szemeit), de lényegesen földhözragadtabb, megnyerőbb, esendőbb és ha kell félelmetesebb, fenyegetőbb a sötét mágus szerepében, sokkalta természetesebben hat, mozog, létezik benne az első pillanattól kezdve, a dán színész blockbusterben pedig a 2006-os Casino Royale óta nem volt ilyen jó. Tragikus románca Jude Law Dumbledore-jával pedig kettejük miatt is működik és egyértelműsíti, hogy Deppel sehogysem funkcionált volna, Law-ra maradt volna a munka oroszlánrésze. Merthogy amiről a sok botrány elvonta a figyelmet és amelyet a Grindelwald bűntettei is félve, modorosan mert csak kezelni, abba a Dumbledore titkai teljes mellszélességgel beleáll (egy 200 milliós stúdiófilmtől ez mindenképp történelmi lépés!), hiszen ez a tragikus szerelem a film és a Legendás állatok-széria központi eleme, amit nem lehet elhessegetni, kivágni belőle, mint mondjuk az Örökkévalók nagy dirrel-dúrral belebegtetett, amúgy teljesen nélkülözhető LMBTQ szálát. Rögtön a nyitójelenet letisztázza és a cselekmény szempontjából is (érzelmileg) meghatározóvá teszi, amivel Mikkelsen és Law is csodálatosan tud élni. Law például bámulatosan jeleníti meg Dumbledore sokrétűségét, annak szórakoztatóan eszes és a bűnbánattól szenvedő, valamint a szerelem iránt vágyódó oldalát egyaránt, amihez Richard Coyle keserű Aberforth-ja is hozzáteszi a magáét oldalágon. És ugyan a fókuszba ez a szál kerül, vagy ha úgy tetszik, ez a hangsúlyosabb (akárcsak Az utolsó Jedikben a Rey-Kylo-Luke szál, habár ahhoz távolról sem ér fel), a vezéralak továbbra is Göethe Salmander és az ő bőröndnyi állatkája, az ő kívülálló szemén keresztül látjuk ezt a tragikus konfliktust. Már a főcím előtti meglepően érzelmes jelenetekben Yates letisztázza, hogy szereplők tömkelege ide vagy oda, ezen a két szálon kíván haladni, lévén a cselekmény egy ritka mágikus lény körül bonyolódik, de Salmander az előző részekhez képest, amelyekben inkább csak az árral sodródott, sokkalta aktívabb (szigorúan a maga introvertált mivoltához képest), avagy karakterisztikájában egy bizonyos ponton meghatározóbb az egész lore-ra tekintve és Redmayne is talán mostanra vedlette le a leginkább a színészi manírjait a szerepben. Arra pedig a fene sem számított, hogy ebben a filmben kapunk egy egyszerre komikus és horrorisztikus, James Cameron az Aliensét idéző betétet. Az viszont továbbra is probléma, hogy a rengeteg szereplő közül nem jut mindenkire megfelelő mennyiségű idő és valahol a film elvár a nézőtől egy bizonyos fokú háttértudást. Ha viszont azzal rendben voltunk, hogy a nyílegyenesebb Pókember: Nincs hazaút maximális élvezetéhez kellett 3 franchise, 31 film és egy Netflix-széria (no meg a nosztalgia langymelege), akkor ezzel se lesz gond és szerencsére még így is jobban kezeli őket a Rowling-Kloves-Yates triász, mint az előző két részben. Dan Fogler Jacob Kowalski-ja még mindig a széria egyik fénypontja és az újonnan érkező Jessica Williams Lally Hicks professzora is egy szórakoztatóan üde színfoltja a varázslóvilágnak. Ellenben Ezra Miller karakterét illetően hiába kapunk választ (meg egy pofás akciójelenetet), sajnos benne ragadt egy tragikus emo szerepkörben és Alison Sudol Queeni-jénél is néha felszalad a néző szemöldöke. Ugyanakkor minden hibája ellenére - merthogy a fentiek mellet politikussága, avagy a Harry Potterhez szokott bájosság után bizonyos fokú cinizmusa riasztó lehet sokaknak - nem fog találkozni mindenkivel, éppen ezért is válik rettentő aktuálissá és nagyon is Rowlingivá a történet, még ha annak egyértelműen nem is értünk a végére. Márpedig nála mindig érdemesebb a nagyobb képre tekinteni, de persze jelen helyzetben kérdéses, hogy valaha eljutunk odáig. De amikor olyan világban élünk, amikor populista politikusok ülnek tort a társadalmak feje felett, és amikor éppen háború zajlik a szomszédban, amit mindenki megérez a bőrén (hangulatán, pénztárcáján egyaránt), kifejezetten reménytelivé válik, hogy a világ egyik leghíresebb (filmes) brandje szerint erre van megoldás, vannak emberek, akik a különbözőségeik, esendőségeik ellenére előnyt kovácsolnak mindebből és a maguk módján feltudnak lépni a zsarnokok, a megnyerő szavú hazugok ellen. Hogy a szeretet éppúgy átívelhet korokon, ideológiákon, vagy szexualitásokon, minthogy sokszor, sokaknál pont a szeretet sem tud megoldásként, gyógyírként szolgálni, ha a hegek, fájdalmak túl mélyen gyökereznek. Hogy mihez kezdünk mindezzel és jelen esetben a Legendás állatok-franchise-zal, a világa felé mutatott szeretetünket mennyire határozza meg egy (nagyobb) történet iránti érdeklődés és mennyiben levitézlett sztárok kultusza, avagy írók (közösségi médiában tett) ámokfutása, az viszont továbbra is rajtunk áll. A cikk szerzője a filmet az Egyesült Királyságban, Londonban látta. A film magyarországi premierje április 14-én esedékes. 2022 április 9. https://www.puliwood.hu/kritikak/legendas-allatok-dumbledore-titkai-kritika-309066.html
