2025 Augusztus Már a Z-generáció is nosztalgiázik – Már megint nem férek a bőrödbe

Már a Z-generáció is nosztalgiázik – Már megint nem férek a bőrödbe



Hiú reménynek tűnhetett, hogy jól fog sikerülni az egyik legikonikusabb Disney Channel-film 22 évvel későbbi folytatása, azonban a Már megint nem férek a bőrödbe meglepően kellemes szórakozást nyújt. Akár szkeptikus legacy sequel-tagadóként, akár Z-generációs Lindsay Lohan-rajongóként, akár egy nyár végi plázamozira vágyva nézi az ember, mindenképp talál benne valamit, ami miatt nem bánja meg, hogy beült rá. Tényleg, eskü!


A 90-es és 2000-es évek komfortfilmjeinek- és sorozatainak folytatásai kétségtelenül a reneszánszukat élik mostanság: az Azok a 70-es évek show, a Varázslók a Waverly helyből és az iCarly friss évadokat kaptak az elmúlt években, a High School Musicalhez sorozat formájában készítettek egy folytatásféleséget, a Bajos csajok-musicalből filmet csináltak, a Spinédzserekből és a Doktor szösziből sorozat lesz, illetve szintén a Doktor szöszinek, valamint a Neveletlen hercegnőnek és az Ördög Pradát viselnek hamarosan érkezik a következő része. Mivel igazán jól sikerült legacy sequelek (pl Top Gun: Maverick, Szárnyas fejvadász 2049, Creed) ritkán készülnek,

nem csoda, hogy egy-egy ilyen bejelentés kapcsán – még ha némileg el is fog a nosztalgia – szkeptikusak vagyunk.
A legtöbb esetben fájóan tapintható, hogy vagy csupán pénzügyi motiváltság, vagy a kreativitás teljes hiánya áll ezek mögött. Amikor pedig bizonyos esetekben a készítők tényleg szívvel-lélekkel dolgoznak egy projekten, gyakran születnek giccses, nosztalgiahajhász alkotások.



Mindenesetre minden szkepticizmust félretéve néha jó azt gondolni, hogy talán azért vált trenddé a Z-generáció régi kedvenceinek folytatása, mert akik a 2000-es években nézték ezeket a filmeket, ma már felnőttek – vagy legalábbis felnőtt korba léptek –, és ezek által végre ők is megtapasztalhatják a nosztalgia érzését. Pont ezért lenne fontos igazán jó folytatásokat készíteni, hiszen

kevés kiábrándítóbb dolog van annál, ha egy gyerekkori komfortfilmünk legacy sequelje erőltetett, lelketlen köntösbe csomagolva igyekszik visszarepíteni minket a régi szép időkbe.


A filmtörténet megszámlálhatatlan legacy sequelje után már kezd kirajzolódni, hogy mitől tudnak ezek működni, mi tesz egy sok évvel későbbi folytatást szerethetővé. Egyrészt az eredeti színészgárda visszatérése mindig örömteli, és a folytatás minőségével kapcsolatban is jót jelenthet, hiszen reménykedhetünk, hogy azért sikerült mindenkit visszahívni, mert potensnek tűnik a forgatókönyv. A nosztalgia sem elhanyagolható szempont; fontos, hogy valamelyest visszacsatoljon az eredeti, vagy az eddigi részekhez, megtalálható legyen benne az esszencia, ami miatt a korábbi rész(eke)t szeretjük, de ne csapjon át túlságosan egy közönség felé kikacsintgató giccsparádéba. Az is jót tesz neki, ha képes reagálni az idő múlására: nem túl vonzó, ha az előző részhez képest eltelt 10-20 év, az új darab mégis nélkülöz mindenféle frissességet, így kissé feleslegesnek érződik. Ettől függetlenül üdvözlendő, ha nem érzi szükségét a legújabb trendek követésének, mert ezzel könnyen elveszítheti az autekintikusságát. Szóval senki nem állítja, hogy egyszerű dolog jól működő legacy sequelt csinálni!

A 2003-as Nem férek a bőrödbe második része, a Már megint nem férek a bőrődbe mégis sikeresen megugrotta ezt a kihívást.
Az első részben megismert Anna (Lindsay Lohan) egyedül, de anyja, Tess (Jamie Lee Curtis) segítségével neveli tinédzser lányát, Harpert (Julia Butters) Los Angelesben, amikor megismerkedik Harper ősellensége, Lily (Sophia Hammons) apjával, az angol származású Erickel (Manny Jacinto). Fél év után már házasodni készülnek, azonban Harpernek és Lilynek ennyi idő alatt sem sikerült összeboronálódnia, ráadásul Anna és Eric az esküvő után Londonba terveznek költözni a lányokkal, amit Harper nem hajlandó elfogadni. Ebben a helyzetben mennek el mindannyian Anna leánybúcsújára, ahol egy kókler jövendőmondó (Vanessa Bayer) által Anna és Tess ismét testcserére kényszerülnek, ezúttal azonban nem egymással cserélnek testet: Anna Harperrel, Tess pedig Lilyvel.

A jól működő legacy sequelek feltételeit tartalmazó lista első pontját abszolút kimaxolja a Már megint nem férek a bőrődbe: az egész szereplőgárda visszatért, a főszereplőktől kezdve a legkisebb mellékszereplőkig. A készítők még Jodie Fostert is megkörnyékezték, hogy a történet alapjául szolgáló regény első, 1976-os filmadaptációja, a Bolondos péntek-beli szerepe előtt tisztelegve megjelenjen a filmben, de nem tudta elvállalni. Mindenesetre már ebből is világosan látszik, hogy

a Már megint nem férek a bőrödbe egy, az egész Freaky Friday-multiverzumot összegző filmnek készült.


A nosztalgiakeltésre megfelelő megoldásokat alkalmaztak: a film zenei világa nagyon hasonló a 2003-as verzióhoz, illetve történetelemek és szereplők szintjén is többízben visszaköszön az első rész. Anna tinédzserkori szerelme, Jake (Chad Michael Murray) Tess iránti rajongása, a film végi koncert, Anna gimnáziumi irodalomtanára, illetve a Tess és Anna első testcseréjéért felelős, kínai éttermet üzemeltető anya-lánya páros is visszatér, és bár még ezeken túl is számos utalás van az első részre, mivel arányosan és relevánsan adagolják, illetve legtöbbször inkább csak megidézik, majd változatos módon kiforgatják és az új történetbe ágyazzák őket, egyáltalán nem hatnak zavaróan. A film végének giccsfaktora szubjektív, lehet, hogy valakinek kedve támad majd forgatni a szemét, de én jót sírtam rajta.

Külön megemlítendő Lindsay Lohan, akit Jamie Lee Curtisnek kellett meggyőznie, hogy beleegyezzen a folytatásba. Nem csoda, hiszen a gyerekszínészkedés és az ezzel járó korai hírnév erősen kikezdte a színésznő jóllétét. Az utóbbi években több értékelhetetlen Netflix-romkomban is szerepelt (Irish Wish, Falling for Christmas), de 18 év óta a Már megint nem férek a bőrődbe az első moziba került film, amiben főszerepet játszik.

Mindenesetre Lindsay Lohan visszatért, és nagyon örömteli volt őt viszontlátni.
A film készítői azzal tisztelegtek előtte, hogy több utalást is belecsempésztek a történetbe más, emblematikus filmjeiből. Egy rendkívül finom Bajos csajok-referencia, hogy Anna és Eric esküvőjének kitűzött dátuma október 3, aminek jelentőségét Bajos csajok-rajongóknak remélem, nem is kell magyarázni. Nem Bajos csajok-rajongóknak elég nehéz, de a lényeg, hogy ezen a napon elegyedik szóba először Lindsay Lohan karaktere, Cady, és a crusha, Aaron. Kevésbé óvatos, de annál nosztalgikusabb utalás Elaine Hendrix megjelenése, aki Anna kollégáját játssza, és aki a 12 éves Lindsay Lohan jövendőbeli mostohaanyját alakította az 1998-as Apád-anyád idejöjjön! című filmben. Ráadásul most Blake Kale a karakterének a neve, míg az Apád-anyád idejöjjön! főgonoszaként Meredith Blake-nek hívták.

A történetnek az első részhez hasonló a lefolyása: megismerjük az alapkonfliktust, (ismét egy esküvő előtt) megtörténik a testcsere, az egyik páros (Harper és Lily) újfent igyekszik bojkottálni a szülők házasságát, míg a másik (Anna és Tess) inkább csak próbál túlélni egy napot a két tinédzser testében. Mindehhez üdítő adalék Anna menedzseltje, a popsztár Ella (a Netflixes Én még sosem…-ből ismert Maitreyi Ramakrishnan) szála, ami által ismét kiemelt szerepet kap a zene.

A film végi monumentális koncert is visszatér, így az első rész ikonikus dala, a Take Me Away is felcsendül.


A 90-es és 2000-es évek komfortfilmjeiből és kifejezetten a Disney Channel Original Movie-kból (DCOM-okból) ismert zenés montázsok sem maradhatnak el: egyrészt Anna és Eric kapcsolatának első 6 hónapját egy 2000-es évekhez illő scrapbook-jellegű montázzsal mutatják be, majd ezt a megoldást a film második harmadának vége felé többször is alkalmazzák – senki ne aggódjon, természetesen itt is van makeover-jelenet!

Bár a nosztalgiateremtés maradéktalanul sikerült, a már sokszor emlegetett legacy sequel-checklist utolsó pontja, a frissesség hagy némi kivetnivalót maga után. Azzal szándékozták – valószínűleg pont a frissesség jegyében – megfűszerezni az első rész történetét, hogy immáron nem egy, hanem két testcsere történik. Bár Anna és Harper esetében még indokoltnak is tűnik, Tess és Lily testcseréje kissé mondvacsinált: a történetben úgy igyekeznek logikussá tenni a testcseréjüket, hogy a film elején Tess terapeutaként próbál segíteni Lilynek, hogy megbirkózzon új életének kihívásaival és beszélni tudjon az érzéseiről.

A kettejük kapcsolata azonban így sem válik kellően méllyé és konfliktusossá ahhoz, hogy szükséges legyen a testcsere.
Jóval logikusabb lett volna, ha Lily és Harper cserélnek csak helyet, ráadásul az még legacy sequelekhez méltó megoldás is lett volna, hogy Lindsay Lohan és Jamie Lee Curtis csak a nosztalgia kedvéért jelenjenek meg, amíg a fiatalabb generáció két tagja testet cserél. Számtalan olyan, sok évvel későbbi folytatás készült már, ahol jelen vannak az eredeti film(ek) főszereplői, de gyakorlatilag csak díszként, mert a fő események nem velük történnek (pl. Csillagok háborúja VII: Az ébredő Erő (2015) – Harrison Ford, Mark Hamill, Carrie Fisher, Sikoly (2022) – Neve Campbell, Courtney Cox, David Arquette), a Még mindig nem férek a bőrödbe alkotói viszont szerencsére nem ezt az utat választották, inkább bevállalták Tess és Lily kissé nyögvenyelős testcseréjét.

Ezen kívül a csavarok kiszámíthatóak, a történet felépítése pedig kissé papírforma, de éppen annyira, amennyire ez a 2000-es évek Disney Channel-filmjeire jellemző, így lényegében hű marad a gyökereihez. Ettől függetlenül tagadhatatlan, hogy frissesség szempontjából nem remekel ez a film, nem sokat ad hozzá az első részhez. Feleslegesnek mégsem nevezhetjük. A popkulturális utalások, a történeten belüli referenciák, illetve a 20-25 évvel ezelőtti komfortfilmek hangulatának tökéletes megidézése világossá teszi, hogy a Már megint nem férek a bőrödbe a Nem férek a bőrödbe és az ahhoz hasonló filmek rajongóinak készült. A késő Y-, és leginkább a Z-generáció tagjainak. Most hadd nosztalgiázzanak ők egy kicsit!

A Már megint nem férek a bőrödbe augusztus 7 óta látható a magyar mozikban.

2025. augusztus 13.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/mar-megint-nem-ferek-a-borodbe-kritika