2025 Október Már nem lázad a számítógép – Tron: Ares

Már nem lázad a számítógép – Tron: Ares



15 év után új fejezettel bővült a Disney neves cyberpunk-filmsorozata, aminek első része a maga kategóriájában úttörőnek számított. A Tron: Ares vállát viszont már nehezebb súly nyomja azáltal, hogy napjaink AI uralta közhangulatában mesél el egy újabb kalandot a Rács digitális világán innen és túl.


Manapság kifejezetten bizarrnak tűnhet a tény, hogy a Disney a 80-as évek elején bevállalt egy olyan szinten forradalmi filmet, mint a Tron, avagy a számítógép lázadása. A Star Wars 70-es évek végi berobbanása új lendületet adott a sci-fi műfajnak, amelyből az anno elég viharos időket megélő egeres cég is kivette a részét olyan sikertelen mozikkal, mint A fekete lyuk vagy a fentebb említett Tron. Azonban azzal nem számoltak, hogy a hamvas Jeff Bridges főszereplésével készült, egy videójáték neonban úszó földjén játszódó sci-fi/fantasy nemcsak a cyberpunk műfaj előfutára lett és egy teljes generációt varázsolt el újító látványával és zenéjével, de hatalmas előrelépést jelentett a számítógéppel előállított vizuális effektusok világában is.

Mai szemmel már egy elég csúnyán megkopott filmről beszélünk, ami érthetően bukott a bénácska hőstörténete és nagyon kezdetleges effektjei miatt, de ambícióját nem lehet vitatni.
Steven Lisberger AI meséje idővel kultfilm lett, így mikor a 2000-es években a Disneynél a Karib tenger kalózai-trilógia után további háztáji címek franchise-osítását tervezték, újra látóterükbe került a Tron. 2008-ban le is szerződtették hozzá az ugyan elsőfilmes, de meggyőző pitch-csel előálló reklámrendezőt, Joseph Kosinskit (Top Gun: Maverick, F1: A film), illetve Edward Kitsis és Adam Horowitz (Lost – Eltűntek) forgatókönyvírókat. A Tron: Örökség 28 évvel elődje után került mozikba és sikerült teljesen megismételnie annak sorsát. Az egyik legelső hollywoodi legasequel nagyjából úgy viszonyul elődjéhez, ahogy Az ébredő erő az Egy új reményhez, de ezen kívül is számos helyen idéződik meg benne a Star Wars. Kevin Flynn (Jeff Bridges) és fia, Sam (Garrett Hedlund) közötti, bibliai rétegekkel is átszőtt családi dráma ugyan tartalmazott remek ötleteket, de érzelmileg annyire üres volt, hogy miatta ez a mozi se tudta a maga idejében megtalálni a közönségét.




Azóta viszont ugyanúgy csatlakozott elődje kultstátuszához, és a 21. század egyik legegyedibb kiállítású blockbusterévé vált. Az alkotók fenomenálisan gondolták újra és tökéletesítették esztétikailag is a Rács (angolban The Grid) világát, ezzel megteremtve a talán leggyönyörűbb cyberpunk-utópiát, amire már csak hab volt a tortán a Daft Punk mára már legendássá vált, klasszikus nagyzenekart a technóval keverő filmzenéje. Egyedül CLU, Jeff Bridges digitálisan megfiatalított karaktere az, ami már akkoriban is nagyon félkész hatást keltett, de mint az ábra mutatja,

nincs Tron-film kezdetleges technológiai újítások nélkül. Vagy mégis?
Az Örökség csalódást keltő bevételei, és a Marvel és Star Wars brandek bezsebelése miatt sajnos újra irrelevánssá vált a Tron, így a Disney törölte a folytatást, és még a Tron: Uprising című animációs szériát is földbe állította egy évad után. Az évek során viszont Bob Igerék ismét hullámvölgybe kerültek nagyobb címeik sorozatos kivéreztetésével, így ez újra visszavezette a stúdiót egy Tron-folytatáshoz, ami 15 évvel később meg is valósult Ares alcímmel.

A történet másfél évtizeddel az Örökség eseményei után, egy teljesen új status quoban veszi fel a fonalat. Sam Flynn visszavonult az Encom vezérigazgatói posztjától, és mivel apja eltűnését továbbra is rejtély övezi, a Kim nővérek veszik át a techcég irányítását. Eközben a Dillinger Systems – élén az öreg Ed Dillinger unokájával, Juliannel (Evan Peters) – az Encom riválisaként próbálja előttük újraalkotni Kevin Flynn technológiáját. Azonban a techpiac leuralása helyett Julian a hadiipart tűzi ki célul azzal, hogy Rács egy alternatív, Dillinger-féle verzióján belül kifejleszti a tökéletes katonai AI-t, Arest (Jared Leto), akit egy high-tech 3D lézernyomtatóval a való világba is ki tud juttatni, ahol engedelmeskedik mestere minden utasításának.

A probléma csak az, hogy Ares és bajtársainak rendszere egy limiter miatt csak 29 percet tölthetnek a fizikai testükben, mielőtt elpusztulnak,
a mesterkódok viszont az Encom vezérigazgató, Eve Kim (Greta Lee) tulajdonában vannak. Így Dillinger ráuszítja Eve-re Arest, aki azonban a Rácsból kitörve a valóságban annyi emberi érzelmet és tudást szív magába, hogy elkezdi megkérdőjelezni a Mester Kontroll Program parancsait.



Az első, már az introban szembetűnő tény, hogy ugyan a Tron: Ares kronologikus folytatása az Örökségnek, de annak minden nyitva hagyott szálát figyelmen kívül hagyja. Sam a semmiből már nem vezérigazgató, Cillian Murphy Dillinger örököséről egy szó se esik, és Quorra se bukkan fel, így az előző filmek rajongói jogosan érezhetik magukat csalódottnak. Ugyan nem ördögtől való gondolat egy teljesen új karakterekkel felvázolt történet, viszont a következő hátulütő is előjön azzal, hogy a film nagyjából annyi időt tölt el a Rácsban, amennyit az előző filmek szántak a való világnak (vagyis keveset). A Tron cefetül látványos és még messze kiaknázatlan digitális világát egy meglepően bátor húzás lecserélni, de a mesterséges intelligencia öntudatra ébredését szemléző okfejtés következő logikus lépcsője valóban az, hogy az AI kilép a mi létezésünkbe, hiszen már rég ebben élünk.

Ugyanakkor a Tron: Ares egyáltalán nem tudja, mit kezdjen az új koncepció adta lehetőségekkel, helyette pedig csupán egy nagyon buta Terminátor-filmmé válik.
Jesse Wigutow (Túl nagy család) és David DiGilio (Kutyahideg) scripje olyan szinten lelketlen, egydimenziós karakterek hadát mozgatja a sokszor teljesen átgondolatlan cselekmények láncolatán keresztül, hogy ehhez képest az elhanyagolható, hogy a nézőnek szinte egyáltalán nincsen meg az a jellegzetes Tron-érzete. Ironikus, hogy ha nagyon leegyszerűsítjük az első rész amúgy se túlgondolt „a videójáték-programozót beszippantja a számítógép” meséjét, akkor az végső soron arról szól, hogy a mesterséges intelligencia annyira fejletté válik, hogy fenyegetni kezdi világunkat. Míg ez a 80-as években profetikusnak hathatott, addig manapság már messze nem, de az Ares meg se próbál tovább merészkedni azon az óvodás tanulságon, hogy a technológia csak annyira jó vagy rossz, mint a felhasználója.


Sajnos a sorozat talán legerősebb tényezőjében, a látványban is alulteljesít a mozi. Amíg Lisberger sajátos vízióját Kosinski remekül modernizálta és áramvonalasította, addig Joachim Rønning (Demóna: A sötétség úrnője, Lány a hullámok hátán) a Disney unalmas „work for hire” iparosaként csak úgy fogta a Rács amúgy elég pofásan megtervezett elemeit, és bármifajta fantázia nélkül csapta össze egy random amerikai nagyvárossal. Ezen pedig a David Fincherrel korábban többször dolgozó operatőr, Jeff Cronenweth (Harcosok klubja, Social Network – A közösségi háló) sem tudott sokat segíteni, amivel

nemcsak a Rács digitális határvidékének magával ragadóan túlvilági hangulatát és esztétikáját gyomlálták ki teljesen, de az eszképizmus érzetének is hűlt helye maradt.
Amíg az első Tron még egy analóg kor alkotásaként, nagyrészt optikai effektekkel tudott megteremteni egy digitális valóságot, aminek számítógépes programjai nemcsak úgy néznek ki, mint az emberek, de gondolkodnak, talán még éreznek is, addig ma már mindez teljesen átfordult. Karaktereknek hazudott, AI generált szövegeket felmondó színészek bóklásznak olyan virtuális hátterek előtt, amik sokszor a valóságot akarják replikálni – csak üresen.


A legnagyobb ChatGPT karakter pedig maga Ares, akit az egykori Morbius, vagyis Jared Leto kelt életre tőle kifejezetten szokatlanul, teljesen manírok nélkül és érzelemmentesen. Ares karakterútja ugyanis a motivációmentes, parancskövető robottól vezet az öntudatra ébredt emberi lényig, amit korrektül végig is visz a film egy szimpla teremtő és teremtett-féle Frankenstein-parafrázissal. A probléma csak ott van, hogy a korábbi részek gépi karaktereinek teljesen ellentmond ez a teljesen eszköztelen játék, amitől abszolút átélhetetlen Leto minden megmozdulása, másrészt pedig szörnyen nevetségesen van ábrázolva, hogy a jéghideg, gyilkos AI katona egy kis esőtől és pár családi képtől teljesen meggajdul. A parfümreklámra emlékeztető befejezésnél viszont még mindig nem tudjuk, mit érez vagy mit akar ez a karakter kezdeni a szabad választás lehetőségével. Mert a „nem tudom”-ig a gép is eljut, ha nem kap parancsot.


A színészgárda többi része pedig sajnos csak változatosan rossz. Greta Lee messze sokkal jobb színésznő, mint amit ez a nagypénzes tucatszerep megkíván, Gillian Anderson minden jelenetében, különböző szobákban dorgálja fiacskáját, Jeff Bridges csakis fan service-nek van itt, Jodie Turner-Smith mindent belead abba a semmibe, ami a figurája, Arturo Castro az utóbbi évek talán legirritálóbb comic reliefjét hozza, Cameron Monaghan pedig jó, ha fél percet tölt a vásznon. Evan Peters próbálkozik még valamennyire a bűntudattal rendelkező Elon Muskként, de sajnos az ő antagonistáját is kivonják a forgalomból a third act előtt, és le se zárják rendesen, hogy maradjon is valami a folytatáshoz.

Az egyedüli tisztán élvezetes elem nem túl meglepő módon a Nine Inch Nails, vagyis Trent Reznor és Atticus Ross bomba soundtrackje.
Amíg az Örökséghez a francia house diszkószcéna nagyágyúi, a Daft Punk Joseph Trapanese vezényletével a klasszikus és elektromos hangzást keverték mesterien, addig Reznorék a NIN-hez mérhetően nyers, mocskos erővel hozzák azt a tőlük várható sötéten izzó, industrial synthwave őrületet, ami valóban képes emelni a jelenetek minőségén. Talán egy fokkal elmarad a franciák teljesítményétől, de Reznoréknak se kell szégyenkezni az év egyik legjobb score-jával, bár sanszos, hogy csak azért adták ki a NIN cégér alatt, mert az jobban marketingelhető.

Valószínűleg nem fog kifizetődni sokaknál az a sok évnyi várakozás, ami a Tron: Aresban csúcsosodott most ki. Hiába ígér a vörös neon látvány, a NIN zenéje vagy Jared Leto háborúisten után elnevezett katonájának megváltástörténete egy komolyabb filmet, a végeredmény a leginfantilisebb és ócskább, bármifajta ambíciót vagy egyéb fantáziát nélkülöző, easter eggektől bűzlő, elcsépelt AI mosdatás, amire a Disney rányomta a Tron logót. Korábbi híresztelések szerint az alkotók gondolkodtak, hogy beletegyék a filmtörténet első AI karakterét a moziba, ami hangozzon bármilyen elfajzottan, legalább egy állítás lett volna, de végül kitáncoltak mögüle. Talán ez mond el a legtöbbet a filmről, így mindenki jobban jár, ha csak az új NIN album kétórás videóklipjeként tekint rá.

A Tron: Ares október 9-től látható a mozikban.

2025. október 9.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/tron-ares-kritika