2021 Szeptember Marseille-t meglátni és beleszeretni – Stillwater

Marseille-t meglátni és beleszeretni – Stillwater



A Stillwater legalább annyira bátor alkotás, mint főszereplője, az oklahomai olajmunkás. A Matt Damon alakította karakter alászáll a marseille-i pokloknak, hogy kiszabadítsa gyilkosság miatt ártatlanul elítélt lányát. A megváltás azonban elmarad.


Tom McCarthy az USA-ban és Marseille-ben egyaránt játszódó filmje lehetne egy végig feszes krimi, de hogy nem az lett, nem feltétlenül jelenti a dolgok rossz oldalát. Főleg 140 percben. A játékidő közel felénél új és új rétegeket és műfajokat tesz alkotásába, amit egy ideig értetlenkedve figyelünk, aztán a végére ezek a szálak megtalálják egymást. De miről van szó?

Bill Baker (Matt Damon) egy csendes mackó (elképesztő mennyiségű plusz kiló jutott a színészre a szerep miatt), állandóan baseball sapkában. Egyedül él, nehéz fizikai munkát végez, már amikor van rá lehetősége; esténként a közeli gyorsétteremben veszi a vacsoráját, amit aztán a tévé előtt fogyaszt, amíg el nem alszik. Lánya, Allison (Abigail Breslin) Marseille-ben tanult egyetemen, de már évek óta börtönben ül egy gyilkosságért, amit állítása szerint nem ő követett el. Az apa pedig bárminemű francia nyelvtudás nélkül indul a kikötői gettóba, hogy kiderítse az igazságot. A történet harmadik főszereplője a tolmáccsá szegődött szomszéd, Virginie (Camille Cottin) és dramaturgiailag fontos 9 éves kislánya, Maya (Lilou Siauvaud).

A Stillwater egyik legmeglepőbb tulajdonsága, hogy merő ellentmondás.
Karaktereit annak jegyei alapján élesen elválasztja egymástól, ezzel képes megteremteni azt a kulturális teret, amiben aztán nem kell szemellenzőt használni. Mr. Baker, az amerikai férfi nem a szavak embere, hanem egy eltévedt, de jó útra tért bárány: leszokott az alkoholról, rendesen dolgozik, istenfélő emberré lett, de nem nézi rossz szemmel (vagy legalábbis a film nem tér ki rá) lánya leszbikus kapcsolatát, akivel amúgy meglehetősen ambivalens a viszonya. Kérdés nélkül megjavítja a WC-öblítőt, lányáért pedig Liam Neesonhöz hasonlóan bármit megtesz (éppen csak elrablásról nincs szó).



Az őt befogadó európai nő karaktere nem véletlen, hiszen tolmácsként neki éppen, hogy a szavak az eszközei. Színésznő, bár a férfi szerint csak amolyan „színészféle”, mert nem a tévében játszik. Színházba meg ugye ki jár?! Környezetvédő és menekülteket befogadó: számára meglepő, ha valakinek fegyvere van. A férfinak nyilván van. Kettő is. Amíg a férfi a tettek, addig a nő a lélek embere.

De miért bátor?

Egy mondás szerint: ha amerikaiként sértegetni akarod a franciákat, mondd, hogy az amerikai borok jobbak.
Valahogy így lehet ez a filmekkel is, és valójában itt egy amerikai megy sértegetni Franciaországba. Az egyszerű, ám mégis markáns kulturális különbségek emlegetése – például az amerikai és francia tabutémák kérdése – néha csak kuriózum, de amikor Marseille-ből gyakorta No Go zónákat látunk, de még a börtönben is Baker az egyetlen fehérbőrű, és az egész film kendőzetlenül mutatja a társadalmi villongásokat, akkor ez hadüzenet a javából. Feltűnő mondat a film egyetlen olyan jelenetében, ahol egy röpke pillanatra egy baráti vacsorán a város elit környéke jelenik meg: „meg kell ismerni Marseille jó arcát is”.



A film azért is provokatív, mert megtörtént esetet dolgoz fel, mégsem ad kreditet az eredeti szereplőknek, nem említi meg sehol a nyilvánvaló hasonlóságokat. Amanda Knox újságíró egyetemistaként hasonlókat élt át, csak éppen Perugiában. Meggyilkolt lakótárs, második generációs bevándorló tettes, óriási sajtóvisszhang és évekig tartó raboskodás. Az eredeti történet főszereplője még júliusban írt számonkérő cikket a The Atlantic hasábjain, a helyzet azonban nem változott.

Mindemellett persze a film megvalósítja azt, amit várunk tőle: minden színész előtt főszereplővé teszi magát a várost. Márpedig Marseille egyszerre a lent és a fent.
A legsötétebb sikátorokat járjuk végig, és számos jelenetben a karakterek félelme vezeti a történetet. Ez – és a városról megismert legendák sora – teszi különösen jóvá a krimi részt, és mutatja be Marseille-t, mint poklot.

Ez a hely ugyanakkor mennyország is, ahol a férfi – még ha nem is ilyen szándékkal jött – megtalálja magát. A szótlan, magába forduló, magányos, jövőképpel nem rendelkező ember kinyílik, fontosnak és hasznosnak érzi magát. Erről leginkább az utolsó jelenet győzi meg a nézőt. Hiába a happy end, hiába sikerül a küldetés, a visszatérés öröme már nem lehet igazi. Hiányzik valami, amit egyszer megtapasztalt.

A Stillwaterben mégis ez a legfurcsább, hogy nem igazán akar üzenni. Nincs meg benne a kiállás, az a közlési vágy, amit minimálisan elvárnánk egy alkotástól. Megtalálható benne a politikai állásfoglalás lehetősége, amit az amerikai republikánus (valójában még ez sem tudjuk meg, csak sejteti) és franciaországi liberális barátai közötti feszültség teremthetne. Ehelyett csak hallgat, mint főszereplője,

természetfilmes módjára leteszi a kamerát, és bemutatja környezetét.
Tom McCarthy filmje mégis több, mint egy krimi, ennek minden előnyével és hátrányával. Egy minden ízében izgalmas krimiben nem lehetett volna ilyen mélyrehatóan megmutatni például a Matt Damon alakította figura és a csodálatos szerepben debütáló Lilou Siauvaud különös kapcsolatát sem. A most tíz éves kislányra nagyon oda kell figyelni, máris érkezik második filmje az Everything Can Happen. Épp most annyi idős, mint filmbéli kollégája, Abigail Breslin volt a neki nagy áttörést hozó A család kicsi kincse idején.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/stillwater-kritika