Második esély odaátról – Az óvadékügynök Az óvadékügynök (The Bondsman) nem akar több lenni, mint ami – vérrel, vígjátékkal és countryzenével fűszerezett démonvadászat egy második esélyért. A telihold fénye az egyetlen, ami megvilágítja a kihalt, poros országutat. Cicergő neonfények, a kopottas verandák alatt fáradtan keringő szúnyogok, csőre töltött vadászpuska, elpöccintett cigarettacsikk – és Norman Greenbaum Spirit in the Sky-a. Hub Halloran (Kevin Bacon) fásult, de kreativitásából mit sem vesztő óvadékügynökként csak a munkáját végezni érkezett a helyszínre. Nem is sejti, perceken belül a lepukkant motelnél éri utol a vég. Ám ez a vég egyben egy új kezdet is: hiába válik kegyetlen gyilkosság áldozatává, egy nap se telik el, Hub vissza is tér az élők sorába, gégéjén egy jobb híján szigszalaggal betapasztott, tátongó sebhellyel, zsebében egy új munkaköri leírással. A túlvilági adminisztráció karmai közé kerül, ahol a megbízások faxon érkeznek, és az élettől kapott második esély nem isteni csoda, hanem újabb feladat a bürokratikus pokolból. Hub új küldetése: embereket menteni, elpusztítani a gonoszt – a családi vállalkozás. A jócskán hatvan fölött járó férfi ugyanis idős édesanyjával (Beth Grant) komikus démonvadász párost alkotva próbálja visszaküldeni az élők közé szökött démonokat oda, ahonnan jöttek. Ha Hub sikeresen veszi a démonvadászattal járó akadályokat, életben maradhat. És ha elbukik? Újra pokolra kerül. Stephen Kingre hajazó kisvárosi gótika, a horrort a profán és groteszk humorral keverő Preacher és az Odaát menny és pokol közt tizenöt évadon át őrlődő démonvadászai – Az óvadékügynök a Blumhouse égisze alatt és Grainger David kreátori munkája nyomán mindezek szellemi örököse. Még ha az amerikai országutakat fiatalosan és tettrekészen járó Winchester fivérekhez képest Hub Halloran karcosabb-fanyarabb is, ahogy nyúzottan sóhajtva, elhibázott döntései súlya alatt görnyedő vállakkal indul bevetésre. Hub egyszerre fásult és rettenthetetlen, érzelmes és távolságtartó, szánnivaló és végtelenül kúl – mintha egy modern westernhős és egy horrorfilm antihőse keveredne benne. A méltatlanul alulértékelt és idejekorán elkaszált Santa Clarita Diethez hasonlóan ismét egy bizarr, vérben tocsogó horror-vígjáték elegyet láthatunk, ahol a kilógó belek és a családi melodráma kényelmesen megférnek egymás mellett. Az óvadékügynök nem próbál komolyabbnak tűnni, mint ami. Az igazi rémületet még jumpscare-ek formájában sem keresi, inkább az ötletes akciók és a morbid humor viszi előre. És míg a 2000-es években rekedt CGI-démonok a hiperrealizmuson edződött néző számára néha olcsónak és nevetségesnek is hathatnak, mégis illeszkednek a sorozat koszos-kopott látványvilágához és önironikus hangvételéhez. Az óvadékügynök könnyedsége ugyan szórakoztató, de a komolyanvehetetlen ellenségek csökkentik a téteket. Nem igazán vesződik a sorozat azzal, hogy mitológiát építsen vagy szabályrendszert fektessen le a démonok természetét, legyőzési módját, főbb ismérveit illetően. Hamar belevág egyfajta epizodikus szerkezetbe: cold open nyitány az adott epizód démonjával, egy kis családi-magánéleti cívódás, majd indulhat is a kisvárosban garázdálkodó démon likvidálása. Klasszikus, jól bevált sorozatepizód-struktúra ez, ám Az óvadékügynök monster-of-the-week ellenségei nem elég érdekfeszítőek. Nincs valódi nyomozás, veszélyérzet. Nem foglalkozik azzal, hogy kiismerjük a démont vagy ráérezzünk a fenyegetés jellegére. Nem is hagy időt invesztálódni az egész epizódban nettó tíz percet kitevő ügyben, így sem félni, sem izgulni nincs igazán módunk – se a főszereplő, se potenciális áldozatok miatt. A megszállt gazdatestek és áldozataik irányába tanúsított részvétlenség ellenére a sorozat érzelmi magját adó családi szál meglepően jól működik – és ez nagyrészt Kevin Bacon játékának is köszönhető. Ő az, aki egy-egy jól időzített, természetesnek ható grimasszal vagy fejbiccentéssel képes egyben tartani a sorozat folyamatos tónusváltakozását a horror, komédia vagy éppen dráma közt. Az óvadékügynök egyik legnagyobb meglepetése ugyanis, hogy nem csupán a pokol eltévedt teremtményeivel való leszámolásról szól. Két szörnyvadászat között láthatjuk azt is, hogyan szenved Hub előző élete elpazarolt lehetőségein (főleg a derékba tört countryzenészi karrierjén), és hogyan próbálja helyrehozni azt, ha már kapott a sorstól – vagy az ördögtől – egy második esélyt. A családi konfliktusok, a ki nem mondott sértettséggel terhes apa-fia párbeszédek vagy éppen a szülők közötti sokatmondó pillantások azt sugallják: a valódi harc nem is a pokol küldöttjeivel zajlik, hanem Hub elhibázott múltja, bonyodalmakkal terhes jelene és kétséges jövője között. A magánéleti szál, Hub családegyesítésre tett kísérletei olyannyira hangsúlyosak, hogy volt feleségének (Jennifer Nettles) új párja, a Hub haláláért közvetetten felelős, állítása szerint új és tiszta életet kezdő kisvárosi gengszter, Lucky (Damon Herriman) féltékeny dühe talán még nagyobb veszélyt is jelenthet a feltámadott Hubra, mint démonvadász munkája. Mondhatnánk Az óvadékügynökre, hogy idejétmúlt. Hogy késett vagy húsz évet, hogy az ilyesféle sorozatok fölött már rég eljárt az idő. Hogy vége már az egy évad 22 rész, egy rész 40 perc, egy epizód egy megoldandó ügy formátum korának. Pedig a szíve mélyén Az óvadékügynök is pontosan egy ilyen régivágású, klasszikus lineáris televíziós sorozat szeretne lenni. A koncepció, a karakterek, a hangnem, a démonok külseje, a kontrasztos, szürke képi világ mind a kétezres évek közepéről érkezett. Mind azt a korszakot hívják elő, amikor a Buffyval és az Odaáttal virágkorukat élték a természetfeletti sorozatok. Csak éppen a formátum, amibe Az óvadékügynök belekényszerül, az adott streamingfelületen egyetlen hosszabb este alatt lebingelhető nyolc darab harminc perces epizód nem kompatibilis ezzel a fajta régivágású történetmesélési törekvéssel. Pedig becsülettel építkezik, aminek épülnie kell. Megismerjük a karaktereket, feltérképezzük a köztük levő dinamikát, elmerülünk a felépített világban. Hub lassan megérti a démonvadászat szabályait hűséges asszisztense, a férfinál rendre sokkal hatékonyabbnak bizonyuló anyja segítségével, miközben elkezdi meglátni a vadászatok során kirajzolódó nagyobb összefüggést is – miért özönlenek épp Landry kisvárosába a démonok? miért a sok emberáldozat? –, a helyrehozandó házasságáról, a countrykarrierjéről, a tinédzser fiával való zűrös viszonyáról és az exfeleség új partnerével való rivalizálásról nem is beszélve. Ezek a szálak alapvetően szépen és organikusan épülnek (bár a természetfeletti beszivárgását a hétköznapi életükbe talán mindenki túlságosan könnyen elfogadja), azonban ahhoz, hogy valódi mélységet nyerjenek, több időre lenne szükség. És jól is esne mindezt tovább nézni, hosszabban, ráérősebben. De hát ahogy manapság a sorozatgyártás működik, egyáltalán nincs garancia arra, hogy valaha találkozunk még Hub Hallorennel és színes famíliájával. Az óvadékügynök korántsem hibák nélküli sorozat. Néha túl gyorsan emel tétet, néha nem tudja, mennyire vegye komolyan saját világát. Lehet, hogy egy korábbi korszak televíziózásának szellemi örököseként idegenül mozog a mai sorozatok világában, mégis van benne valami régimódi báj. Egy karizmatikus főszereplő, egy szórakoztató műfajkeverék, amely talán nem tudja mindig nyolc epizódnyi játékidő keretei közé szorítva ügyesen tartani az arányokat, jobb pillanataiban mégis öröm nézni, ahogyan egyszerre próbál démonokat ölni és régi sebeket gyógyítani. 2025. április 9. https://www.filmtekercs.hu/sorozat/az-ovadekugynok-kritika
