2017 Előzetes Még annyit se tud mondani: fák jú, menekült! – Isten hozott Németországban!

Még annyit se tud mondani: fák jú, menekült! – Isten hozott Németországban!





Egész Németországot felforgatta a menekültek befogadása 2015-ben. A sorsfordító eseményt degradálta primitív mesévé az Isten hozott Németországban!

A hétvégi németországi választásokra időzítette a forgalmazó az Isten hozott Németországban! című filmet. Angela Merkel és pártja negyedszer is győzött, de a korábbinál gyengébb eredménnyel, miközben a parlament harmadik legerősebb frakciója a bevándorlóellenes, populista szólamokat hangoztató Alternatíva Németországnak lett. A német társadalom egy része a protestszavazatával jelezte: nem ért egyet a többség által meghirdetett Wilkommenskulturral, azaz a menekültek korlátlan befogadásával.

Az ország modern korszakát átformáló történelmi esemény áll az Isten hozott Németországban! hátterében. A menekültválság idején a nyugdíjazás előtt álló Hartmannék egy tipikus, vagy legalábbis annak beállított család. A nagymama, Angelika (Senta Berger) úgy dönt, befogad egy menekültet. Diallo (Eric Kabongo) érkezése pedig rendesen felkavarja az erőviszonyokat.



Hartmannék minden tagja a jelen Németország szociális problémáinak manifesztációja. A nagyapa kapuzárási pánik előtt álló orvos, akinek a külseje fontosabb, mint a családja. Lányuk még 31 évesen is a sokadik államvizsgájára tanul, miközben egy férfi sincs a láthatáron. Bátyja Sanghajban menedzser, de közben elhanyagolja fiát, aki a tanulás helyett csak a hip-hoppal foglalkozik. A mellékszereplő karakterek a családhoz hasonlóan a társadalomhoz való viszonyukra épülnek: a rasszista bevándorlóellenes, a befogadó hippi, a képmutató integrációsközpont-igazgató.

Olyan az egész film, mint a Pappa Pia, csak súlyosabb, fontosabb témát jár körbe. De a lapos párbeszédek, az irritálóan színes képi világ (nem hiszem el, hogy Németországban mindig süt a nap) és az első pillanattól az utolsóig kiszámítható történet révén helyt áll a párhuzam. És ahogy a Pappa Pia a Nemzeti Együttműködés Rendszerét legitizmizálja sok tekintetben,

ugyanezt teszi az Isten hozott Németországban! is, csak ellentétes ideológiai oldalt képvisel.
Az volt az érzésem, hogy ez a film minden pillanatban meg akar győzni engem a primitív lőzungokról: a menekültek egy része jó ember, a rasszisták viszont rossz emberek, és egyébként is, a jóléti társadalmakban sincs minden rendben. Ez a leegyszerűsítés pedig számomra pont annyira dühítő, mint amikor egy rasszista beállítottságú személy teszi ezt a kisebbségekkel.



Hiába beszél a menekültek és a többségi társadalom viszonyáról, nyoma sincs annak az összetettségnek vagy árnyalásnak, ami a valóságot jellemzi, és amelynek bemutatása szerintem a művészet feladata lenne. Simon Verhoeven rendező egyszerűen összekeveri a könnyedséget az együgyűséggel. Nem kell a menekültekről a Jupiter holdja komplex szimbolikájával vagy a Dheepan felkavaró stílusában értekezni: legjobb példa erre a hasonló című és azonos témájú Üdvözlünk Norvébiában!, amely kellemes cinizmussal mesél az eseményről egy teljesen egyedi történeten keresztül, és nem utolsó sorban egyedi karakterekkel.

Azért nagy csalódás az Isten hozott Németországban!, mert valójában követhette volna a Fák jú, tanár úr! nyomvonalát. Az sem volt tökéletes, de mivel nem a tanulságot helyezte előtérbe, képes volt a háttérben rávilágítani az oktatás ellentmondásaira. Elyas M’Barek személyében megtörtént a folytonosság – a karizmatikus színész karaktere az egyetlen igazán jó figura a filmben –, de sajnos a kontinuitás semmi másban nem valósult meg.



2017. szeptember 27.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/isten-hozott-nemetorszagban-kritika