Megjött apuci – Nosferatu Vámpírfilmből hetente kijön kettő, de Nosferatu csak egy van. Mármint három, de ez az előző is már 45 éves. Ezt meg legalább olyasvalaki rendezte, aki tényleg ért a témához. Ugye? Robert Eggers megvalósította hőn dédelgetett álmát, és ő is rendezett egy Nosferatut. Ez a mondat önmagában kérdések sorát veti fel. Mit tud hozzátenni korunk egyik legtehetségesebbnek tartott „poszthorror” rendezője egy mítoszhoz, amelyet már olyan zsenik is megrágtak, mint F.W. Murnau vagy Werner Herzog? Hogy aztán ennek az egész vérszopó sztorinak a Drakulás és egyéb vámpíros brandjéről ne is beszéljünk. Másik oldalról pedig, mit eredményez, ha a szerzőiségét karakán módon képviselő rendező nem egy, hanem a műfaji filmet forgatja újra? Na meg egyáltalán, minden történeti-elméleti maszlagot félretéve: jó film lett a Nosferatu? Érdemes volt megcsinálni? A következőkben igyekszem mindegyik kérdésre valamiféle válasszal szolgálni – noha nem szeretném elsunnyogni, hogy a kérdésfeltevés már önmagában önkényes, hisz magam jelöltem ki e játék kereteit. Szóval, ha a történetet valaki valamiért nem ismerné, akkor röviden annyit érdemes tudni, hogy Thomas, az ifjú ingatlanügynök (Nicholas Hoult) komoly megbízatást kap: alig 6 hétre le kéne lépnie otthonról, Wisborgból, hogy egészen a Kárpátok mélyéig, a rettentő Transzilvániáig merészkedjen, ahol egy jól kitömött méltóságosságnak kéne eladnia egy lelakott vityillót – természetesen Wisborgban. A friss házas Thomas csúnyán le van égve, így aztán belemegy a dologba, de szíve választottja, Ellen (Lilly-Rose Depp) nagyon berosszul a gondolattól. Noha érdemes ehhez rögtön hozzátenni, hogy mintha lenne itt valami démoni megszállott paraszexuális vonzalom közte és – meglepetés – az erdélyi Orlok gróf között. Szóval Thomas nekivág, de a gróf nem csak szív, hanem szívat is rendesen, ugyanis egy ősi nyelven összehegesztett szerződés segítségével a házzal együtt a csajt is megveszi barátunktól, akit aztán a kastélyba zár, míg ő – mármint Orlok – nekiindul, hogy begyűjtse, ami jár neki. Wisborgba toppanván aztán a lába nyomában a pestis is szárba szökik, ám az akadémiáról kiebrudált von Franz professzor (Willem Dafoe) és az ősgonoszt sűrűn edgingelő Ellen végül kieszelik a mestertervet: a lány önszántából felkínálkozik a vámpírnak, hogy az – belefeledkezvén a csillapíthatatlan étvágyának csillapításába – napfelkeltéig maradjon kint, ugyanis az első kakasszó biztos halált hoz neki. Ez így is lesz, ám sajnos ezzel Ellen is oda. De nyert a jó – vagy valami olyasmi! Jelenetkép F.W. Murnau eredeti Nosferatujából Az „eredeti” Nosferatu 1922-ben került bemutatásra, Friedrich Wilhelm Murnau rendezésében. A német expresszionista filmkészítés egyik ékköveként számon tartott film alapjaiban határozta meg a horrorfilm műfaját. A forgatókönyvet egy Henrik Galeen nevezetű úriember írta, érdekesség azonban, hogy Galeen Bram Stoker 1897-ben írt Drakula című művét szerette volna adaptálni, ám szerzői jogi bénázások miatt a neveket-helyszíneket megváltoztatva saját műként született meg a Nosferatu – majd’ egy évtizeddel megelőzve a már ténylegesen Stoker regénye alapján készült, szintén kultikussá váló Drakulát (igen, ebben van a Lugosi). „Az igaz az egész” – mondja Hegel, és már megint helyesen: a Drakulának mint a pre-code horrorok emblematikus alkotásának egyik legfőbb mozgóképes elődje az ő saját, „fattyú” feldolgozása, a Nosferatu, amely filmként korábban jelenhetett meg a regény „valódi” adaptációjánál. Ezáltal a Nosferatu szimbolikusan nem pusztán „idősebbé” válhatott a saját „apjánál”, de annak teremtő-inspiráló elődjévé is nőhette ki magát azáltal, hogy a Drakula formanyelvére elvitathatatlan hatással volt. Túllépve a filmtörténeti onánián, az első Nosferatut Werner Herzog Nosferatu: A vámpír című remekműve követte 1979-ben, főszerepben (természetesen) Klaus Kinskivel és Isabelle Adjanival, illetve feltűnik a filmben a vámpír segítőjeként Roland Topor is, akire kitérni már tényleg csapongás lenne, de menjen utána mind, kinek kedves a költészet, mert megéri! Herzog mester filmje négy szempontból kiemelkedő. Egyrészt, a világháborút követően évtizedekig önmagát nemtaláló német kultúra tekintetében rendkívül fontos gesztus volt tőle, hogy saját Nosferatu „rebootjával” hidat képezzen múlt és jelen közt, ezzel mindegy a nemzeti öngyógyulást serkentve. Másrészt a halhatatlanságot átokként és örök magányként megélő Kinski-vámpírral humanizálta az eredetileg inkább übermensch rágcsálóként jelenlevő grófot. Harmadrészt az Adjani megformálta Lucy mind a vámpírral folytatott évődés erotikájában, mind a szörnyeteg legyőzésében aktív szereplőjévé válik az eseményeknek. Negyedrészt pedig Herzog szerzőisége kristálytisztán kivehető az alkotásban anélkül, hogy elnyomná vagy fojtogatná az alapművet. Jelenetkép Werner Herzog: Nosferatu, a vámpír című feldolgozásából Tessenek megnyugodni: megérkeztünk! Eggers feldolgozását nézve szerintem az előbbiek mentén rendben vagyunk. A rendező úgy folytatta a korábban mások által már kijárt utat, hogy érdemben és (szinte végig) önazonosan bővítette vagy éppen formálta át ezeket a csapásokat. Az már a korábbi filmjeiben világossá vált, hogy a rendező egyik alaptémája a mitikus/okkult/folklorisztikus elemek és a tudomány konfrontálódása. Míg azonban Herzog – kinek hasonló berögződése a „valóságra vak” pozitivizmus problémája – Nosferatujában a vámpír legyőzését a tudományos alapokon nyugvó „józan ész” szabotálja, addig Eggers – fenntartván egy hasonló szkepszisen alapuló feszültséget – hős nélkül győzeti le a szörnyet. Von Franz professzor az okkult szabályai szerint játszik, ebből fakadóan pedig hiányzik belőle az a fajta morális többlet, amely az elődfilmek hőseinek megadatott. A kápolna leégetésekor pedig már egyenesen bolondnak tűnik, és bár a film a zárlatában némiképp ironikusan megfürdeti őt a napfényben, ez korántsem jelent semmit – emlékezzünk csak a világítótoronyból kizuhanó Winslow-ra. Ellen hőstette sem ennyire egyértelműen az, ami – noha a vámpír valóban általa múlik ki, kettejük kapcsolata rendkívül fura, vonzás és taszítás olyan kettősjátéka, amelyben a lány egyszerre gyűlöli és kívánja is a grófot. Ennek egyébként a legdirektebb gesztusa az a mozdulat – amely egyébként már Herzognál is megvan – mikor is a jóllakott és távozásával biztosmód elkésett Orlokot a nő visszahúzza keblére. Mivel az elmúlt évtizedekben a popkultúrát a legkommerszebb szintekig átszőtte a vámpírerotika, így Eggers explicit, erotizált, olykor határátlépő vizuális beszédmódja szerencsére nem csak jól működik a filmben, de talán a legemlékezetesebb képeit is ezek a jelenetek adták – mint például a vért csípőjének ritmikus mozgatásával habzsoló Orlok vagy a galambokkal Ozzyzgató ingatlangóré/okkult csicska Knock. De mindezek közül is kiemelkedő az Ellen és Thomas közt lezajló csábítási jelenet, amelyben a lány először szidalmazza férjét, majd a fogai közül faszként tekeredik ki a nyelve – ezzel a kasztrációs jelképpel a Nosferatu egyébként rendkívül elegánsan kalapot emel az Andalúziai kutya, valamint annak szürrealista pápái, Dalí és Buñuel felé –, hogy aztán a férfi lábai elé vetődve annak ágyékához dörgölje az arcát, majd azért rimánkodjon, hogy az tegye őt magáévá, ám miután beléhatol, a férfi iszonyodva hőköl hátra, mert tudatában a lány vérben ázó arca jelenik meg. Megint érdekes kommunikáció veszi kezdetét abban az értelemben, hogy noha a Herzog-féle adaptáció mellőzi ezt a fajta kendőzetlenséget, Isabelle Adjani két évre rá Andrzej Żuławski Megszállottság című filmjében vállal főszerepet – így e tekintetben előfutárává válik annak a fajta önellentmondásos, görcsös, őrült szerelemnek, amely aztán Ellen karakterében köszön vissza. A szerzőiséggel való ügyes zsonglőrködés ellenére a film korántsem tökéletes, sőt. Míg Eggers filmjeinek egyik legerősebb attribútuma azok megtörhetetlen atmoszférája, a Nosferatu e tekintetben sajnos többször elvéti a ritmust. Nem arról van szó, hogy a kevés akciótól ülne le, sőt – ami azt illeti, a jumpscare használat kifejezetten olcsónak hat egy olyan rendezőtől, aki azzal tud beszaratni, hogy Willem Dafoe és Robert Pattinson összeveszik egy tál homáron –, hanem hogy a történet eszközöl olyan „túlmagyarázó” jeleneteket, amelyek persze segítik a cselekmény megértését, de túl is beszélik azt. Egy 100+ éves sztori esetében az ilyen narratív elemek üresjáratba rakják a filmet, ez pedig egy Eggers-féle hangulatbűvész esetében fajsúlyos hibának számít. Hosszan lehetne húzni a témát, mert van a benne anyag rendesen. Kapitalizmuskritikában is bővelkedik a film – noha ez sem idegen Eggers mestertől –, de ezt a témát inkább meghagyom Konok Péternek. A harcsás vámpír vitát pedig bajszos emberként elutasítom, azt majd a kommentelők megoldják. A Nosferatu január 2-án érkezik a mozikba. 2025. január 1. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/megjott-apuci-nosferatu-kritika
