Megkövült szívek – Ammonite Francis Lee az Isten országa után ismét egy LMBTQ szerelmi történetet vitt vászonra. Az Ammonite azonban nőkről szól, valós történelmi eseményeken alapszik és néhány száz évvel korábban játszódik, mint a rendező elsőfilmje. A színészből lett rendező, Francis Lee az LMBTQ-reprezentációt választotta direktori ars poeticájának, ami egyébként is imponáló, az Isten országa után viszont különösen ünneplésre méltó. Ám egyben veszélyes is: Lee olyan magas elvárásokat generált első nagyjátékfilmjével önmagában és a nézőkben, hogy azt kiváltképp nehéz megugrani. Az Ammonite pedig pontosan az alulteljesítés balsorsára jutott – valami egyszerűen hiányzik Lee második filmjéből, amitől az méltó folytatássá válhatna. Talán a történelmi alapok láthatatlan gátat szabtak a karaktereknek? Vagy en bloc a forgatókönyv nem sikerült elég erősre? Esetleg a főszereplők közötti kémia hiányát érezni a filmen? Az biztos, hogy az Ammonite nem a sztárjai, Kate Winslet és Saoirse Ronan színészi képességein múlott. A színésznők tehetsége megkérdőjelezhetetlen, sőt, Winslet rég volt már ennyire jó. A pionír női fosszíliagyűjtő, Mary Anning szerepében egyszerre maszkulin és visszahúzódó, munkájában határozott és kemény, a magánéletben pedig láthatóan traumatizált. Winslet az összetört szív diktálta távolságtartást olyan finomhangoltan adja át, hogy a film szinte redundánsan fejti ki Mary múltbéli csalódását – a nő félelmei, kétségei anélkül is könnyen átérezhetők. Ronan pedig Charlotte Murchison lelki folyamatait mutatja be kitűnő érzékkel: a mély depresszió katatóniájából – melynek oka félszavakból és Ronan játékából sejlik fel – szépen-lassan egyre energikusabbá váló fiatal feleség arca úgy derül fel jelenetről jelenetre, akár divatos ruhái. Murchison egyébként szintén valós történelmi személyiség, geológus volt, aki jelentős fosszíliagyűjteményét rajzokon örökítette meg. A két nő pedig valóban ismerte egymást: Mr. és Mrs. Murchison egy Lyme Regisben tett látogatásuk során találkoztak az őslénykutatóval, Charlotte és Mary pedig közösen gyűjtöttek maradványokat. Ezután a feljegyzések szerint közeli barátság alakult ki köztük, életük végéig leveleztek, Charlotte pedig segített Marynek Európa-szerte vevőket találni a kövületekhez. Ugyan Mary magánéletéről kevés információ maradt fenn, az biztos, hogy sosem ment férjhez. Így Lee szabadon kezelhette Mary szexualitását, még annak ellenére is, hogy Anning távoli leszármazottai ellenezték a nő leszbikus reprezentációját. Az Ammonite azonban nem sérti meg Mary örökségét: a film hozzáértő, intelligens nőként mutatja be, még ha kissé mogorva is. Charlotte iránti vágyakozását pedig éppoly szubtilisen ábrázolja, akár a két nő traumáját. A rendező jó érzékkel emeli ki az apró pillantásokat, véletlen érintéseket. Az egyensúlyt azonban már nehezen találja meg a nők egymás iránti epekedése, illetve a beteljesülés explicit megjelenítése között: előbbi nem elég hangsúlyos ahhoz, hogy igazolja utóbbi merészségét. A társadalmi normák által megkövetelt illedelmes távolságtartás feszültségéből fakadó rejtett erotika nemcsak 2020 randijait, hanem a kosztümös romantikus filmeket is jellemzi. Joe Wright a 2005-ös Büszkeség és balítéletben egyenesen sportot űzött a villámcsapást generáló tapintások megmutatásából – elég csak Mr. Darcy megfeszülő kezére gondolni, miután hozzáérhetett Lizzy csupasz kézfejéhez. És ha már egy heteronormatív filmben ilyen ereje van a véletlen kontaktusnak, a 19. században tiltott leszbikus szerelmet tematizáló alkotásban a tűzijátéknak meg kellene sokszorozódnia. Azonban az Ammonite-ban nem ez történik: Mary és Charlotte között nem gyűlik fel elegendő szexuális feszültség ahhoz, hogy egy érintés, pláne: maga az együttlét lángra robbantsa a vásznat. Winslet és Ronan bármennyire is fantasztikus színészek, egyszerűen nincs meg köztük az a fajta kémia, ami például Noémie Merlant és Adèle Haenel között olyan jól működött a tavalyi, Lee filmjéhez meglehetősen hasonló Portré a lángoló fiatal lányról című francia filmben. Pedig az Ammonite-ban sokkal merészebb szexjeleneteket láthatunk. És bár tény, hogy például az Adèle életéhez képest sokkal kevésbé érvényesül a férfitekintet (male gaze), és valóban nem a férfifantázia pornografikus kielégítése, hanem az autentikusság jellemzi őket (Winslet és Ronan maguk koreografálták és rendezték meg a jeleneteket), mégis olyan érzés, mintha Lee az explicit szeretkezéssel kompenzálná a filmjében alig-alig röpködő szikrákat. Pedig mind rendezőként, mind forgatókönyvíróként Lee feladata lett volna Mary és Charlotte szerelmét legalább olyan elsöprően bemutatni, mint Gheorghe-ét és Johnnyét az Isten országában. A forgatókönyv azonban azon kívül, hogy fáradt klisékkel operál (sajnos csak egy ágy van, tehát együtt kell aludniuk; zsebkendőbe köhögött vérrel jelzi a haldoklást) a főszereplőit is cserben hagyja: történelmi szereplőkként is kevésbé hús-vér szereplők, mint a fiktív skót pásztorok a rendező elsőfilmjében. Lee tehát az árnyalt ábrázolás hiányában a női lélek vizsgálatát sem teheti meg az Ammonite fő témájának, ha már a leszbikus szerelem nem tudott azzá válni. Az írás mellett a rendezés is elidegenítővé válik – bár utóbbi abban az értelemben működik, ha a néző kizárásával a kapcsolat titkolni valóságát hangsúlyozza a korszakban. Ráadásul Stéphane Fontaine képei csupa rideg anyagot mutatnak – kövek, érdes asztal, durva posztó –, illetve hosszan időzik a kamera a fagyos, sziklás tengerparton is. Míg ugyanezt a Portré a lángoló fiatal lányról szép kontrasztba tudta állítani a központi szerelmesek közti melegséggel, addig az Ammonite-ban az operatőri munka csupán a Mary és Charlotte közti meghittség és tűz hiányát erősíti. Ugyan a kihalt tengeri állatok maradványait tartalmazó kövületek (azaz: ammonitesz, innen a film címe) is érdekesek tudnak lenni, sőt, egyesek egyenesen rajonganak értük, a felszíni szépségük nem elég ahhoz, hogy hosszútávon lebilincselővé váljanak. Akár az Ammonite. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/ammonite-kritika
