Melegnek lenni baj

Baj, amit nem kért az ember. Alapmű másfél évtizeddel ezelőttről. Aki könyvébe szemlézte: Alföldi Róbert.


Melegnek lenni elsősorban titok
Nádasdy Ádám költő, nyelvész, műfordító, egyetemi tanár írása, megjelent a Népszabadságban, 2001. június 30-án

Egy homoszexuális barátom színházban volt a partnerével, és ott találkoztak egy ismerős fiatal házaspárral. A nő boldogan újságolta, hogy sikerült megvenniük egy lakást, ahol még a fürdőszoba is olyan nagy, hogy két mosdó van egymás mellett, külön tükörrel. „Ó, az remek – mondta a barátom –, akkor lehet egyszerre borotválkozni!” Megütközve néztek rá, aztán kitört a nevetés. „Ez így nálunk nem vetődik fel – mondta a fiatalasszony –, de értem, mire gondolsz: reggel az ember hamarabb készül el.”
Párizsi kollégám, ötvenes egyetemi professzor sok évig egy férjes asszonyt szeretett, de a nő nem akart elválni, és kikötötte, hogy senki sem tudhat a kapcsolatukról. A professzoron látták a kollégái, hogy egyedül él, egyes számban beszél, ugyanakkor nem magányos, van valakije. Mindezt nem tudták mással magyarázni, mint hogy meleg: a mai világban szokatlan, hogy egy komoly kapcsolatot ennyire titkolni kelljen. Az egyik kollégája bizalmasan meg is mondta: „Nézd, Jean, mindnyájan értjük, hogy meleg vagy, és sejtjük, milyen rossz titkolózni. Tudj róla, hogy szeretünk, elfogadunk olyannak, amilyen vagy. Hozd el a barátodat az évzáró bankettre, szívesen megismernénk.” A professzor fölsóhajtott: „Dehogyis vagyok én meleg. Ha csak az lenne a probléma, már rég tudnátok.”
Mindkét történet ugyanarról szól: a titokról. A borotválkozós epizódban a barátomat úgy nevették ki, mintha elszólta volna magát – pedig tudták, hogy meleg, mégis kínos erről önfeledt ártatlansággal beszélni. A francia professzoron pedig látták, hogy titka van, s mi más lehetne ma egy magánéleti titok? A homoszexualitás ma már nem bűn, mint sokáig gondolták, nem is betegség, mint azután vélték, hanem elsősorban titok. A homoszexuálisok talán éppen ezért irritálják a társadalmat. Kik ezek? Mit csinálnak? Hogy élnek? Látszik rajtuk? Bármelyik férfi lehet meleg? (Meg kell jegyeznem, hogy az alábbi gondolatok főleg a férfi homoszexualitásról szólnak; nem mintha nem volnának szép számmal meleg nők – azaz leszbikusok –, de a férfi homoszexualitás sokkal feltűnőbb, kihívóbb, a társadalom is őket tartja problematikusabbnak.) Riasztó, hogy az átlagember milyen keveset tud erről. A homoszexuális szóban a homo előtag a görög „azonos, ugyanolyan” szóból származik, nincs köze a latin homo „ember, férfi” szóhoz. Sokan mégis egybemossák a homoszexuálisokat azokkal, akik bár férfinak születtek, nőként szeretnének élni: a transzvesztitákkal (tehát az „átöltözőkkel”), akik nőnek öltöznek, nőként viselkednek, illetve a transzszexuálisokkal („nemet cserélőkkel”), akik ennél is tovább mennek: lelkükben annyira nőnek érzik magukat, hogy hajlandók drága műtéteknek alávetni magukat, nevüket, okmányaikat kicseréltetni. Az ilyen személyek nem „homo-”szexuálisok, hiszen nem azonos neműekhez vonzódnak, hanem mint nők keresik a kapcsolatot a férfiakkal. Őróluk sokat írnak, beszélnek, és az átoperálás részletein nyilván mindenki eltűnődik, de nincs közük ahhoz, amiről most beszélek, tehát amikor egyik férfi a másik iránt vonzalmat érez, és semmitől sem idegenkednek jobban, mint hogy bármelyikük nővé változzék vagy nőként viselkedjék.
Egyetemista ismerősöm – csendes, otthon ülő típus – végre talált magához illő partnert, attól kezdve eljárt hazulról, ki-kimaradt éjszakára, ahogy az egy huszonkét éves fiatalembernél természetes. Otthon megkönnyebbülten kérdezték: van valakid? Van, mondta büszkén. És hogy hívják? Ööö, Emese, hazudta hirtelen. Teltek a hónapok, kezdett elege lenni a hazudozásból, ráadásul unszolták, hogy mutassa már be Emesét, ha ilyen komoly a kapcsolat. Aztán egy nap kibökte: fiúval van viszonya, nem Emese, hanem Gergő. A z anyja, egyszerű asszony, kétségbeesett. Sose látott még közelről ilyet, pláne nem a tulajdon családjában. Orvoshoz akarta küldeni, hátha ott kigyógyítják. A fiúnak esze ágában se volt elmenni, kiskamasz kora óta tudta, hogy meleg, és bár akkoriban sokat kesergett, mostanra elfogadta magát. (Azt is tudta, hogy a pszichológus vagy orvos ebből nem tudja „kigyógyítani”, bár abban segíthet, hogy beilleszkedjen a társadalomba, és örömet találjon az életben – ami nem kis dolog.) A lányok sose érdekelték, meg se próbálta. És főleg: szerette Gergőt, és vele akart élni. Akkor a mama elkezdte kérdezgetni, nem fél-e, hogy addig kitűnő tanulmányi eredménye leromlik. Már miért romlana le? Hát a kábítószer miatt, hangzott a válasz. Kiderült, hogy a mama meg volt győződve róla: „ezek ” mind automatikusan kábítóznak, mert ezt a rémséget máshogy nem lehet elviselni. Meg nyilván pénzt is elfogadnak idősebb uraktól. Meg holdas éjjeleken női ruhában táncolnak titokzatos villák fallal övezett kertjében valahol Budán. A fiú ma is jár haza a mamához, de Gergőt (aki derék banktisztviselő, és akivel azóta összeköltözött) mindmáig nem mutatta be. És sajnos nem is fogja. Pedig már „tudják róla”. Lám, nem csak az a titok, amit nem tud senki. Olyan titok is van, amit mindenki tud, de mindenki tudja róla, hogy titok.
Fotó: FacebookA melegség nincs ráírva az emberre, mint például a nyúlszáj vagy a púposság, vagyis a melegnek jártában-keltében nem kell állnia az emberek utálkozó, sajnálkozó vagy meghökkent tekintetét. Másfelől ma már senkinek sem jutna eszébe a nyúlszájat, a púposságot erkölcsi kérdésként kezelni (mondván, hogy aki torz, gonosz is, vagy bűneiért így lakol). Bár nincs könnyű életük, a nyúlszájút, púpost nem övezi megvetés. A testi hiba nem szégyen. A homoszexualitás szégyen. Szégyen pedig csak az lehet, ami erkölcsi kérdés. Erkölcsi kérdésnek viszont csak olyasmi számíthat, ami az illető szabad döntésén múlik, amit ő választ, amit saját akaratából tesz. A nyúlszájat, púpot nem az érintettek választották. És a homoszexualitást?
Az azonos neműek iránti ösztönös vonzódás nem elhatározás kérdése (ahogyan semmilyen ösztönműködés sem az). Vegyük észre: a heteroszexualitás sem az elhatározástól függ. Általában a fiúk és lányok a serdüléskor ösztönös vágyat kezdenek érezni a másik nem iránt, akár akarják, akár nem, vonzza őket a másik külleme, hangja, szaga. Ezt nem kell (és nem is lehet) tanulni. Ugyanilyen ösztönös a melegek vágya a saját nemük iránt. A serdülő, ha melegnek teremtette az Isten, egyszer csak rádöbben – általában tizennégy-tizenöt éves kora körül –, hogy ő más. Megy az utcán öt kamasz fiú, és a másik négy egyszerre kiált föl: „Láttad?” Ő pedig ártatlanul megkérdezi: mit? „Hát vak vagy te, micsoda melle volt!”
„Kinek?” „Hát a csajnak, te hülye, aki szembejött, nincs szemed?” Pedig dehogyis nincs neki szeme, csak ő közben a túloldalon álló motoros rendőrt nézte, hogy milyen remek alakja van, széles válla, férfias mosolya. Azt észre se vette, hogy jött velük szembe egy lány, és hogy melle is volt neki. Ez ösztönműködés, ebben nincs döntése az érintettnek. Döntése abban van, hogy kiélje-e, valóra váltsa-e ilyen vágyait.
Három lehetőség áll előtte. Az egyik, hogy nem csinál semmit, tehát szűzen él. A szex nélküli életet a mai közgondolkodás elfojtónak, személyiségtorzítónak ítéli. Nincsen ennek már pátosza, egyedül a katolikus papi-szerzetesi hivatás kínál tisztelhető, hagyományos keretet az önmegtartóztató élethez. Minden más téren az emberek inkább fogyatékosnak, mint szentnek fogják tartani az illetőt.
A másik lehetőség, hogy megpróbál az ösztönei ellenében heteroszexuálisként élni. Vannak, akik egyszerűen képtelenek nővel lenni; őket gyors kudarc várja, bár hosszú távon ez a tisztább helyzet. A melegek többsége azonban némi önszuggesztióval – és egy gyengéd, türelmes (bár általában mit sem sejtő) nővel – el tud működni, gyereket is tud nemzeni, csak éppen az öröme sosem lesz teljes, mert az ösztöne máshova hívja.
A harmadik lehetőség, hogy megpróbál az ösztönei szerint, melegként élni. Ha kisebb-nagyobb körben (szerencsés esetben családi körben is) elfogadtatja magát, akkor sincs könnyű dolga, különösen kisvárosban, falun. A társadalom ellene dolgozik annak, hogy ízlésesen, emberi módon vállalja a melegségét, partnert találjon, akivel összeköti az életét. A melegek jó része gyakran váltogatja a partnerét, „trófeára” vadászik, ahelyett, hogy emberi kapcsolatot keresne, hiú, önző és gyanakvó. Nehéz megmondani, hogy ez belülről, a meleg lelkületből fakad-e, esetleg a lehorgonyzásra kevésbé hajlamos férfitermészetnek tulajdonítható, vagy a társadalom elutasító hozzáállásának visszahatása-e. Mindenesetre egyre több meleg van, aki nem tágít attól, hogy tartós kapcsolatban, minimális titkolózással éljen. A világ előtt egyre több pár nyíltan mutatkozik. Ez új történelmi jelenség, mert a régi időkben a homoszexuálisok – akár nyíltan, mint a régi görögöknél, akár titokban, mint a középkorban – csak nemi kapcsolatot és sóvárgó, nagy szerelmet élhettek meg, de napi szintű, élettársi viszonyt nem.
Fotó: Facebook / Photo PageAz tehát, hogy valaki homoszexuális ösztönbeállítódású, nem erkölcsi kérdés, mert nem ő választotta: ilyennek született vagy ilyenné alakult, mindegy. A tudomány se tud erről többet: valószínűleg a genetikai adottság és a környezeti hatások összjátéka okozza. Ez végül is mellékes. (Bár sok szülő emészti magát: „Mit tettem rosszul? Én szültem, én neveltem, és mégis ilyen lett?”) De vajon erkölcsi kérdés-e a vállalt és gyakorolt homoszexualitás, azaz van-e valami morálisan kifogásolható a meleg életmódban? Sok ember undorodik a gondolattól, hogy két férfi egymáshoz nyúl. Szíve joga. Ám azért, mert valamitől undorodnak, az még nem lesz erkölcstelen. A franciák csigát esznek, a kínaiak pókot, a melegeknek meg összesercen a borostájuk, amikor csókolóznak. Az ő nemi életük sem tartalmaz olyasmit, amit mások ne csinálnának, még ha a hangsúlyok értelemszerűen máshová tevődnek is. Különben is: egy kapcsolat, egy nemi élet, egy élet megítélése ne azon múljon, mit hova tesz az illető, hanem hogy tud-e szeretni, hűséges-e, támasz-e a bajban. E téren a melegeket se kell más mércével mérni, mint a többi embert: van köztük ilyen is, olyan is.
Nem természetellenes-e a homoszexualitás? Hiszen a nemiség természetes funkciója a szaporodás, a melegek tehát öncélúan használnak valamit, amit a természet más célra adott. Ez igaz, bár bőven csinálják ezt a heteroszexuálisok is: az ő nemi cselekményeik 99 százaléka ugyancsak természetellenes, hiszen nem a gyereknemzés a célja. Mégis fontos, hogy a heteroszexuálisok esetében az az 1 százalék (vagy annak a lehetősége) ott van, míg a melegeknél a lehetőség sincs ott, tehát az ő nemiségük már meghatározásánál fogva természetellenes. Körülbelül annyira, mint egy magát meddőnek tudó házaspáré. Az azonban nem biztos, hogy ami természetellenes, az erkölcstelen is. Az emberi civilizáció rengeteg „természetellenes” dolgot tartalmaz. Például megfőzzük az élelmiszert, és nem nyersen fogyasztjuk. A főemlősöknél (az ember is az) a monogámia is természetellenes, tehát hogy egy hím egyidejűleg csak egy nősténnyel tartson fenn kapcsolatot. A melegség természetellenes, mint sok más civilizációs jelenség.
Évről évre, évszázadról évszázadra bizonyos számú homoszexuális születik. A statisztikák ezt konstansan 4-6 százalékra teszik. Olyasféle ez, mint a balkezesség vagy a lisztérzékenység: nem az a civilizációs kérdés, hogy ilyen emberek újra és újra születnek – hanem az, hogy mit csinálunk velük. Ma több a balkezes, mint azelőtt, pedig most se születik több, csak régebben ezeket tűzzel-vassal átszoktatták jobbkezesnek, ami gyakran személyiségzavart, életre szóló dadogást okozott. Hogy miért kellett őket átszoktatni? Csak. Micsoda dolog az, hogy valaki balkezes? Az csúnya. A többség nem olyan. Aztán rájöttünk , hogy jobb a boldog balkezes, mint a boldogtalan jobbkezes. A lisztérzékenyek azelőtt hamar meghaltak , mert nem tudtuk, mi bajuk. Most már lehet őket diétán tartani, amíg fölcseperednek, ezért úgy tűnik, mintha több volna belőlük. Pontosan ilyen okokból tűnik úgy, hogy ma terjedőben van a homoszexualitás: aki azelőtt lapult volna, az most előbújik (ezt angolul „coming out”-nak nevezik), és helyet kér a normális, élhető életben: a partnerével akar nyaralni, moziba vagy étterembe menni, meleg tárgyú újságokat, filmeket igényel, hogy a saját problémáit lássa ábrázolva. A partnerét élettárssá nyilvánítja, hogy betegség vagy halál esetén joga legyen törődni vele, és eljárni az ügyeiben. Életét mint lehetséges alternatívát el kívánja fogadtatni. Attól azonban nem kell félni, hogy a homoszexualitás – mint valami ragadós példa – elterjed, hiszen az ösztönéletet nem lehet eltanulni. Hogy valakinek a szembejövő lányon vagy a túloldali rendőrön akad-e meg a szeme, az nem divat kérdése. Különben is, mi az ördög volna annyira vonzó a melegségben, amitől normális fiatalok „átállnának ”? És megfordítva: a heteroszexualitás talán nem vonzó? Ha viszont az, miért nem állnak át a melegek?
Végül el kell gondolkodni azon, hogy a férfi-férfi szex – ha emberileg, társadalmilag nem is kifogásolható – talán nem Istennek tetsző dolog. A nálunk ismert vallások (kereszténység, zsidóság, iszlám) mind tiltják. Úgy tűnik azonban, hogy e tiltások azok közé tartoznak, amelyek a bibliai kor mindennapjait, „külső erkölcsét” szabályozták (mint mondjuk az, hogy a házasságtörőket meg kell kövezni). A régi korok külső erkölcsét sok mindenben átértékelték az istenfélő emberek is, miközben törekedtek arra, hogy a „belső erkölcsöt”, a tanítás igazi lényegét továbbra is kövessék. Felhozok egy példát: ma sok férfi-nő pár úgy él tartósan együtt, hogy nem kötnek házasságot. Ezt önmagában nem kell erkölcstelenségnek, Istennek nem tetszőnek nevezni, ha szeretik egymást és gyermekeiket, és igyekeznek rendesen élni. Nincs ez másképp a melegekkel sem. A nemiség Isten csodálatos adománya (még ha egyeseknek fordítva adta is oda), mely lehetővé teszi két ember között a bensőségességet, a szerelmet, sőt a szeretetet. Ha ezzel jól sáfárkodik valaki, akkor műfaji kérdéssé zsugorodik, hogy férfival vagy nővel, a házastársával vagy a szeretőjével teszi-e. Ami nem Istennek tetsző dolog, az a szexszel való visszaélés: a nemiség önző, személytelen vagy megalázó használata, áruba bocsátása vagy éppen olcsó játékká alacsonyítása. Nem tudom, hogy ebben a melegek gyakrabban bűnösek-e, mint mások, de nem hiszem.
Akárhogy alakul a homoszexuális ember sorsa, itt és ma élete végéig vele marad a titok. „Rólad tudják?” – ez a mondat köreikben mindennap elhangzik. Gondoljunk bele, milyen súlyos ok kellene egyébként egy tízen-huszonévesnek (aki alig élt, és még nem nagyon tehetett se jót, se rosszat), hogy ekkora titka legyen: talán ha valakije börtönviselt volna, vagy kábítószeres, vagy elmebeteg… Így, ezzel a teherrel indul az életbe. Pedig minden fiú szeretne olyan lenni, mint a többi, és mindegyiknek – ismétlem: mindegyiknek – nagy bánat, hogy ő más. Melegnek lenni: baj. El lehet fogadni, meg lehet szokni, lehet szépen levezényelni, mert egy életünk van, és szex nélkül sivár volna, és nem tudnánk szeretni. De akkor is baj, amit nem kért az ember.