Vékony jégre lépett Magyarország, amikor 1849-ben kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. Volt, aki mégis vállalta a halálos veszélyt - a független Magyarország első miniszterelnöke. Az 1812. augusztus 27-én született Szemere Bertalanról van szó, egy elszegényedett borsodi nemesi család fiáról. Húsz éves volt, amikor jogászként diplomázott, az ilyenkor szokásos búcsúlevelét - rendhagyó módon és elsőként - magyarul írta. Eddigre már megmutatkozott írói vénája, művei nyomtatásban is megjelentek. Mégis maradt a "polgári foglalkozásnál": ügyvédként, aljegyzőként dolgozott, bekapcsolódott a politikába. Beutazta Nyugat-Európát, miközben több honfitársához hasonlóan szembesült vele, mennyire elmaradott Magyarország, és milyen hiányos, torz kép él külföldön a magyarokról. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, az 1848-as választásokon pedig bejutott az országgyűlésbe. Ott volt, ahol tenni kellett A forradalom győzelme után megszervezte a miniszterelnöki irodát, április 20-án pedig az első felelős magyar kormány belügyminisztere lett. Óriási feladat zuhant rá, neki kellett kiépíteni az államapparátust, kijelölni a tisztségviselőket. Komoly szerepet vállalt a nemzetőrség felállításában, és nyáron ő szervezte meg az első népképviseleti országgyűlési választásokat. A Batthyány-kormány lemondása után Szemerét beválasztották az Országos Honvédelmi Bizottmányba, ahol Kossuth az igazságügyi teendők ellátásával bízta meg. Később Felső-Magyarország teljhatalmú kormánybiztosaként Miskolcon vett részt a felső-tiszai hadtest újjászervezésében, majd a tavaszi hadjárat gazdasági alapjainak biztosításában. Vezető szerepet vállat akkor is, amikor eldőlt: nincs visszaút. A magyar országgyűlés 1849. április 14-én elfogadta a magyar függetlenségi nyilatkozatot, megfosztotta trónjától a Habsburgokat. Ezzel sorsát ő is a szabadságharc kimeneteléhez kötötte, hiszen nem volt kérdés, aki elbukik, meghal. Kossuth kormányzó-elnök mellett Szemere Bertalan töltötte be a miniszterelnöki és a belügyminiszteri tisztet. Ő készítette elő a románokkal való megbékélési tervezetet, a nemzetiségi és a zsidó emancipációról szóló országgyűlési határozatokat terjesztett be és fogadtatott el. A "végórákban" rendkívüli felhatalmazással békét keresett az oroszokkal, sikertelenül. Végül 1849. augusztus 24-én, a szabadságharc vezetői közül szinte utolsóként elmenekült az országból, de előtte még Orsovánál elrejtette a Szent Koronát és a magyar koronázási jelvényeket. Roncsként tért haza Párizsban telepedett le családjával, miközben itthon 1851-ben távollétében halálra ítélték. Tisztségéről soha nem mondott le - Kossuthtal ellentétben - így talán jogosan vélte úgy, őt illeti a magyar emigráció vezetése. A volt kormányzó azonban ezt megakadályozta, Szemere elkeseredett, rágalmazásoktól sem mentes kampányt kezdett, amelyben Görgeyt is árulónak bélyegezte. Lassan elszigetelődött, vállalkozásai rendre becsődöltek, anyagi helyzete is egyre romlott. Elhatalmasodott rajta az elmebaj, és mikor 1865-ben kegyelmet kapott, már egy élőhalott ember tért haza. Utolsó éveit Pesten töltötte elmegyógyintézetben 1869. január 18-ai haláláig.
