2025 Július Mélyből kiásott emlékek – Jurassic World: Újjászületés

Mélyből kiásott emlékek – Jurassic World: Újjászületés



A tíz éve újraindított Jurassic World franchise legújabb része, az Újjászületés próbálja ugyan felidézni az eredeti filmeket, de nincs meg hozzá az ereje. Mégis, jó kis nyári kalandfilm.

Ez a film annyira próbálkozik! Annyira akarja, hogy jó legyen, hogy megható pillanatokkal szolgáljon, hogy értelme legyen a kalandnak, hogy szeressék! És majdnem sikerül neki!

Jó érzés látni, hogy Gareth Edwards (rendező) és David Koepp (író) mennyire igyekeztek visszahozni valamit a Jurassic Park filmek elveszett varázsából; és hogy Scarlett Johansonnal és Mahershala Alival az élen a színészgárda is milyen lelkes. Oly sok a jóindulat a Jurassic World franchise eme negyedik darabjában, hogy az ember meg akarja nekik bocsátani tíz évre visszamenőleg az egészet.


Szóval amikor azt mondom, hogy

a Jurassic World: Újjászületés semmit sem ad hozzá a Jurassic filmekhez,


azt sajnálattal teszem, mert ami az érzelmi hozzáállást illeti, csaknem szeretem ezt a szegény filmet. Csak hát egy árva pillanat sincs benne, ami a korábbi filmekben ne szerepelt volna, éspedig jobban.

A Jurassic World: Újjászületés valóban új fejezetet próbál nyitni a Jurassic univerzumban. Évekkel a legutóbbi rész, a Világuralom története után a dinoszauruszok iránti érdeklődés világszerte alábbhagyott, szórakoztatóipari értékük már nincs, gyógyszerészeti azonban még lehet – tehát Gonosz Nagyvállalat Zrt. expedíciót indít Elhagyott Titkos Szigetre, csak egy gyors műveletet, igazán, egy nap alatt be és ki…

Ismerős? A szereplők is azok lesznek, mert simán a 2-3. részből fénymásolták őket (fekete-fehér és alacsony felbontású beállításokkal). David Koepp író a kezdetektől jelen van a Jurassic Park történetében, ő írta Spielberggel közösen az első rész forgatókönyvét és aztán egyedül a második részét – volt tehát honnan merítenie, és meg is tette: a sztori és a szereplőgárda egyaránt klasszikus Jurassic Park (nem World). Ezt egyébként ki is mondták: Koepp jó ideig Spielberggel együtt dolgozott a forgatókönyv kezdetén, és a szándékuk határozottan az volt, hogy visszaidézzék az eredeti művek kalandfilmes hangvételét.

A kalandfilmes gyökerekhez való visszatérést pedig régivágásúan, odafigyelősen, a részletekre is ügyelve igyekeztek megoldani – és hogy mégsem sikerült, az kivitelezés problémája, nem a terveké.
A forgatókönyv kifejezetten odafigyel a karaktereire: sok időt szán rájuk, megpróbál apró pillanatokat teremteni mindegyikük számára, megkísérel múltat adni nekik, és igyekszik érvényes csoportdinamikát is felépíteni – és a színészek mind elég jók (látványosan élvezik is a dolgot), Johansson és Ali pedig természetesen kitűnőek. Amiért a szándék mégis befullad, az a sok kis bénaság: a gyenge párbeszédek, a közhelyes múltteremtés (egy mondatban elintézett élettragédiák…), az esetlen kémia két pár szereplő között, no és túl sokan is vannak a 133 perces játékidőre.


Feltűnőek aztán a szintén az eredeti filmekből fénymásolt, megható pillanatok. Olyannyira törekedtek megidézni a régi hangulatot, hogy explicit módon bevágták hozzájuk John Willams eredeti filmzenéjét, ezt eddig egyik folytatás sem merészelte megtenni – szükség pedig itt sem lett volna rá, mert Alexander Desplat személyében kiváló saját zeneszerzőt alkalmaztak, az értelme csakis a nosztalgia. Az egyik ilyen pillanat csaknem sikerült: a gigantoszauruszok csordáját bemutató jelenetsor az eredeti film óta a legkedvesebb ilyen részlet. De máskor az ütemezés gyöngesége vagy épp valami erőltetett hangulatváltás megöli ezeket a próbálkozásokat.

Mégis, a film nagy erénye, hogy amennyi sikerül mindebből – a szereplők megelevenítéséből, a jobb pillanatokból –, az pont elég ahhoz, hogy élvezhető kalanddá tegye.

Ami a puszta kalandfilm-jelleget illeti: a harmadik rész óta ez a legélvezetesebb.
Mind a vízi, mind a dzsungelbeli akciórendezés határozottan jól sikerült; a profi zsoldoscsapat és az elveszett kis család egyaránt jól méretezett bajokba keveredik; és maguk a dinoszauruszok (meg mutáns változataik) eléggé érdekesek még ennyi filmmel a hátunk mögött is ahhoz, hogy élvezet legyen nézni őket. Utóbbi egyébként igenis érdeme a filmnek, azaz egyáltalán nem magától értetődő – egy másik dinoszauruszus próbálkozás, a 65 (Adam Driverrel) például halálunalmassá varázsolta ugyanezeket az állatokat.

De azért érdemes észrevenni, hogy a harmadik részt (Joe Johnston, 2001) annak idején utálták, mert jelentősen alulmúlta az első kettőt (amiket pedig még Spielberg rendezett), és mégis ez itt a referenciapontunk. Az első két filmet nincs is értelme összehasonlításként felhozni.

Volt-e szükség erre a Jurassic World filmre? Kreatív szempontból nem; semmi értéket nem ad a meglévő filmekhez.
Pénzügyi szempontból viszont egyértelműen igen: már az elsőhétvégés bevételi adatai is szépek, és a felélesztett franchise 2015 óta bizonyítja, hogy a nézői igény megvan rá; és mivel a moziipar még mindig nyögi a járvány utóhatásait, hát minden kasszasiker számít. Ezek a filmek alapozzák meg pénzügyileg a kockázatosabb, de potenciálisan értékesebb projekteket másutt.


A franchise sztoriján belül pedig… Nos, az első trilógia története lezárult a III. rész végén 2001-ben, a második trilógia pedig 2022-ben a Világuralom végén. Az Újjászületés ebből a szempontból valóban újjászületés; ez az első film, ami egyáltalán nem szerepeltet korábbi karaktereket, és ami teljesen új alapokról indítja a saját sztoriját. Ami persze azt is jelenti, hogy ismét megnyílt az építkezés még további részek felé.

Ez meg is fog történni. Az elmúlt tíz évben bele kellett nyugodnunk, hogy a Jurassic franchise kimerül az ipari gyártású filmekben (és a merchandize-ban). Ha vágyunk is rá, akkor sem fogja még egyszer egy Spielberg rendezni ennek a világnak bármelyik filmjét. E megszorításon belül

a Jurassic World: Újjászületés még a jobb alkotások közül való.
Nehéz belenyugodni, de alighanem ez itt az a szint, aminél feljebb már nem lesz: egy vállalható nyári kalandfilm, véletlenül dinoszauruszos tematikával, egyként a sok nyári box office siker között.

A filmkritikának itt vége is, de az érdeklődők számára szeretnék még beszélni a filmet meghatározó trendekről: magáról a franchise-ról; a hollywoodi IP-éhségről; a globalizált filmkészítésről; és Gareth Edwards karrierjéről.

Négy világos, jól bemutatható, évtizedekre visszanyúló filmtörténeti vonulat keresztezi egymást a 2025-ös Jurassic World: Újjászületésben.

Az első, persze, maga a Jurassic franchise.
Steven Spielberg földrengető, CGI forradalmat jelentő, a dínómániát berobbantó, műfaj-meghatározó eredetije (Jurassic Park, 1993) és az általa rendezett, még mindig kiválóan sikerült folytatás (Az elveszett világ: Jurassic Park, 1997) után a harmadik részt Spielberg már kiadta bérmunkába Joe Johnston rendezőnek (Jurassic Park III., 2001), és innentől ő maga legfeljebb producerként és a gyártó Amblin Entertainment stúdión keresztül vesz részt a franchise életében. Ez a harmadik rész akkora csalódás volt, hogy másfél évtizedre le is zárult vele a sztori – habár akkoriban még a mi sztenderdjeink lehettek magasabbak: az a film még mindig jobb, mint a World univerzum legtöbb darabja, és utóbbiak mégis kielégítő kasszasikernek számítanak.

A második vonulat: Hollywood egyre növekvő éhsége az IP (meglévő, kiaknázható, rajongói táborral bíró szellemi tulajdon) iránt.
Az akkorra már nosztalgikus filmek és a rájuk épülő merchandise-birodalom, a világ egyik legfelismerhetőbb filmes logója, és az egyedi koncepció, amibe végtelen mennyiségű kalandot be lehet írni, nagyon is csábító volt, és 2015-re megérkezett a Jurassic World. Colin Trevorrow rendezésében ez a minden tekintetben modern folytatás hatalmas kasszasikerré vált, bár a kritikai fogadtatása ellentmondásosan alakult; „az új, nagyobb, látványosabb Jurassic-film méltó az elődeihez (…) óriás kaland, akkora, amekkora az edzett felnőtt nézőt is elkápráztatja” – írtam róla; mindenesetre a franchise életképességét fényesen igazolta.

Alig három év kellett a sokkal gyöngébb folytatás, a Jurassic World: Bukott birodalom (2018, J. A. Bayona) legyártásához. Sajnos egy „arctalan, erőszakos, a rácsodálkozás érzését félrehajító tucat-kalandfilm lett belőle”, mert itt már

igen erősen érezhetővé vált harmadik trendünk: a szuperprodukciók globalizálódása.
Ahogy korábban kifejtettük: Hollywood gőzerővel kutatja azokat a témákat, amelyek bármilyen szociokulturális háttér nélkül az alapvető emberi kíváncsiságra játszanak rá; azaz attól függetlenül élvezhetőek, hogy az ember Amerikában, Nyugat-Európában, Kínában vagy Pápua-Új-Guineában nézi őket. E törekvésből származnak a legnagyobb globális sikerek – de ez azt is jelenti, hogy a túl-globalizált filmek nem alapozhatnak (például) nyugatias erkölcsi problémákra, társadalmi kérdésekre, sőt még a közös nyugati háttértudásra és kultúrára sem igazán. Az eredmény ilyenkor: papírsablon karakterek és papírvékony szórakoztatás.


Jelenet a Jurassic World: Világuralom című filmből.
Trevorrow még egyszer megpróbált életet lehelni a Jurassic franchise kreativitásába (a kasszáknál megnyilvánuló népszerűség nem volt veszélyben) az 1993-as szereplőgárdára alapozó, kissé komolyabb hangvétellel megpróbálkozó 2022-es Jurassic World: Világuralom c. filmmel. Az eredmény minőségében gyenge, de bevételében kellően erős lett – „behemót, de jellegtelen produkció, se a szabadon kóborló dinoszauruszokkal, se a Sattler-Grant-Malcolm csapattal nem tud mit kezdeni”– írtuk.

Ez a film lezárta a World trilógiát, és azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a puszta nosztalgia-faktor (az eredeti szereplőgárda felélesztése) nem olyasmi, amit még egyszer érdemes elsütni. Innen ismét csak három év kellett egy teljesen új kezdetig, a jelenig, a 2025-ös Újjászületésig.

Aminek kapcsán most már a negyedik témánkról, Gareth Edwards rendező munkásságáról is érdemes beszélni.
Edwards egy csodagyerek: 2010-ben a Monsters c. filmmel vált ismertté, amit nagyrészt saját maga készített minimálköltségvetésből (mindössze hatfős stábbal, félmillió dollárból), és hangulatában mégis verte a nagy óriásszörny-mozikat is; fesztiválsiker után limitált mozivetítésekkel is csaknem tízszeresen hozta vissza a költségvetését. Edwards neve kellően felkapottá vált ahhoz, hogy rábízzák a feléleszteni kívánt Godzilla franchise-t. Az aránylag tapasztalatlan rendező és a hatalmas elvárások kombinációja egy kétarcú filmet eredményezett: sztorijában, karaktereiben gyönge, csaknem unalmas, de néhány igen emlékezetes jelenetet mégiscsak tartogat, főleg vizualitása révén („káprázatosan látványos, kifejezetten érdekfeszítő, de közben bosszantóan sablonos és súlytalan is egyszerre”– írtuk).

A siker eléggé megbízhatónak tüntette fel Edwardsot ahhoz, hogy a következő rendezése ennél is nagyobb ugrás legyen: egy Star Wars film. Ő rendezte ugyanis a Rogue One-t az évtized elején a Disney által felvásárolt Lucasfilm számára. És – amint látszani fog, a gyönge-közepes életműből igencsak kiemelkedő módon – ez a projektje nem csak a kasszánál, de a kritikánál és a közvélekedésnél is fényes siker lett: széles körben tartják a Rogue One filmet a legjobbnak a 2010-es éves Star Wars produkciói közül, és aki nem így véli, az is elismeri alapvető eredetiségét, a sötétebb hangvétellel való eredményes kacérkodását. (Caveat: ugyan nyilván forgatókönyvírói és produceri érdem is a film, de a Rogue One-nál a rendezés is határozottan erős.)

Mi lehet nagyobb elismerés Hollywoodban egy Star Wars produkciónál?
Hát egy teljesen saját AAA-méretű sci-fi produkció, saját ötletből, saját forgatókönyvvel, nagy költségvetéssel! A 2023-as Az alkotó hatalmas ambíciókat mutatott, és bár a pénztáraknál bejött, kreatív szempontból csúfos kudarc. „Fájóan üres: sokat markol, de keveset fog nagy témáival, mert semmiféle (eredeti vagy örökölt) gondolatot nem képes hozzájuk fűzni (…) Gareth Edwards ott áll a sci-fi katedrálisa előtt és rá se néz” – írtam. E film nyomán őszintén úgy gondolom, hogy Edwards egyszerűen nem elég írói tehetség ahhoz, hogy egy komolyan vehető AAA produkciót egymagában létrehozzon.

Viszont franchise-munkára alkalmas, ezt a Godzilla, Star Wars és Jurassic World filmjeiből jól meg lehet ítélni. Mindhárom filmre igaz, hogy Edwards megpróbálkozik valamennyi rendezői egyéniséggel (noha közös, markáns kézjegyeket sehogy sem találok) – a Godzillánál még botladozott, a Rogue One-nál remekelt, a Jurassic World: Újjászületésnél pedig legalábbis elég erős munkát tett le az asztalra (Koepp forgatókönyvével együtt) ahhoz, hogy ne kelljen szégyellnie az eredményt. A kritikában fent kifejtett gyöngeségek – ütem, hangulatváltások, sikertelen próbálkozás nagy pillanatokra, a szereplők enyhe elvesztegetése – mind azt mutatják, hogy vagy még nem jár rendezői ereje teljében, vagy sose is lesz első osztályú rendező; de azért mások történeteinek kivitelezésében valószínűleg megbízható név marad. Én magam nem bánnék tőle egy következő Jurassic World produkciót – már ha belenyugszunk, hogy a Jurassic franchise megmarad a mostani, a kreativitást nélkülöző, kommersz szinten.

A Jurassic World: Újjászületés július 3-tól látható a mozikban.

2025. július 4.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/jurassic-world-ujjaszuletes-kritika