Menekülés a túlélésbe – Hajtóvadászat A Hajtóvadászat egy eltűnt ügyvéd útlevelével menekülő utcagyerek, Marco elfogásáért és egy rejtélyes ügy kiderítéséért folyik. Az ügyvéd annak idején egy Afrikában épülő kórház eltűnt pénzei után kutatott, mikor négy évvel ezelőtt nyoma veszett. És akkor Carl Mørck felügyelő szokás szerint, kezébe veszi a dolgokat…. A 2007-ben indult krimisorozat írója, a dán Jussi Adler-Olsen eddig nyolc kötettel rukkolt elő, melyek sorában a Hajtóvadászat az ötödik filmadaptáció. A megoldatlanul lezárt ügyeket kezelő Q-ügyosztály eseteit feldolgozó filmek váltott rendezőkkel készültek. Az első négy kötet megfilmesítési jogát annak idején a Zentropa Stúdió vásárolta meg, ahol a Nyomtalanult (2013) és a Fácángyilkosokat (2014) Mikkel Norgaard, a Palackpostát (2016) Hans Petter Moland, A 64-es betegnaplót (2018) pedig Christoffer Boe rendezte, és miután a megfilmesítési jogok nemrégiben a Nordisk Stúdióhoz kerültek, a Hajtóvadászatot már Martin Zandvliet jegyezte. A rendezőváltások némiképp egyenetlen színvonalúvá tették a könyvszériából készült filmadaptációkat. Az első és az ötödik film minőségét tekintve a trend a hullámzásból a lassú minőségromlás irányába mutat, melyet csak tetéz, hogy a stúdióváltás szereplőváltást is hozott, ami úgy tűnik, nem kedvez a szériának. A címben foglalt hajtóvadászat egy eltűnt férfi útlevelét birtokló utcagyerek, Marco (Lobus Oláh) után folyik, akit a dán határőrség fülel le, ám a fiú kicsúszik a kezük közül. A lezárt ügyet a Q-ügyosztályt vezető Carl Mørck (Ulrich Thomsen) ássa elő, mivel az útlevél egy négy éve nyomtalanul eltűnt külügyminisztériumi ügyvédé, akit pedofíliával is megvádoltak. A férfinak azután veszett nyoma, hogy az afrikai Kamerunban jótékonysági adományokból épülő kórház eltűnt pénzei után kezdett el kutatni. A jó nevű segélyszervezet kiterjedt korrupciós csalását apránként felfejtő Q-csapatnak nagy szüksége lenne a menekülésben lévő fiú információira, Marco azonban retteg az őt üldöző banda megtorlásától. „A mozi után percekig remegtem és levegőért kapkodtam, ilyen élményben pedig időtlen idők óta nem volt részem” – írta filmkritikus kollégám az elsőként filmvászonra került Nyomtalanulról írt kritikájában. Nos, a Hajtóvadászatról kijövő nézőket nem fenyegeti a levegőért kapkodás veszélye. A Q-ügyosztály széria ötödik filmje immáron kicserélt szereplőgárdával folytatódik, és úgy tűnik, hogy Nikolaj Arcelt, az első négy regényből készült film forgatókönyvíróját immáron felváltó Anders Frithiof – August Thomas Porsager páros korántsem képes olyan izgalmas és fordulatos krimit teremteni, miként azt elődjük tette. A sokáig két szálon futó Hajtóvadászat szokvány krimi zsánerek felhasználásával Carl Mørck és csapata nyomozására épül, a széttartó cselekményszálak azonban sokáig össze sem futnak, és kapcsolódásuk is némiképp erőltetettnek hat. Adódik ez abból, hogy Adler-Olsen bestseller regényéhez képest a filmadaptáció csak igen hézagosan tárja fel az események középpontjában álló Marco családi klánhoz fűződő viszonyát, melynek ismerete jobban megvilágíthatná szökésének okát, és a körülötte zajló események hátterét. A filmben hosszan követjük Marco menekülését, akiről mindvégig alig derül ki, ki elől, és miért is menekül árkon-bokron át, és miért merül mély hallgatásba, amikor Mørck felügyelő csapata elkapja. Így, míg a segélyszervezet korrupciós csalásának felderítését nyomról-nyomra követhetjük, addig a Marco képviselte cselekményszálról alig van információnk, ami hézagossá és féloldalassá teszi az egész sztorit. Emellett a feszes, jó ritmusú forgatókönyveket produkáló Nikolaj Arcelt váltó forgatókönyvíró páros filmjének ritmusa egyenetlen is, az első kétharmadban visszafogott tempóban csordogálnak az események, hogy a végén aztán a végletekig felpörögjenek. Egyedül talán a skandináv krimiket olyannyira jellemző nyomott atmoszféra maradt a régi. A főszereplő Mørck felügyelő alakításában megszokott marcona Nikolaj Lie Kaas-t váltó Ulrich Thomsen ugyan szociábilisabb, ám jellegtelenebb és sótlanabb is elődjénél, és aki sokkal inkább hasonlít egy önmagával meghasonlott szürke rendőrhivatalnokra, mint a karakter mintaképének számító, önpusztító és tenyérbemászóan cinikus Lie Kaas, akit talán éppen ezért fogad jobban szívébe a néző. Ráadásul a filmben a dohányzásról leszokni akaró új Mørck felügyelő állandóan rágógumit rág, ami irritálóvá is teszi a karakterét. Ulrich Thomsen nemzetközileg ugyan elismert színész, akinek olyan filmek fűződnek a nevéhez, mint a Születésnap, az Ádám almái vagy az Ópium – Egy elmebeteg nő naplója, de most még úgy tűnik, Nikolaj Lie Kaast nehezen tudja überelni a felügyelő szerepében, és saját Mørck karakterén még némiképp dolgoznia kell. Assad alakításában Zaki Youssef is halványan emlékeztet csak az eredeti karakterre, a két felügyelő közötti kémiának pedig igencsak alakulnia kell még. De csalódás a Rose-t alakító Johanne Louise Schmidt felváltása is Sofie Torppal, aki karakterében és mentalitásában sokkal inkább hasonlít egy kertvárosi háromgyerekes háziasszonyra, mintsem az eredeti szereposztásban Johanne Louise Schmidt alakította vagány, cserfes Rose-ra. Jussi Adler-Olsen tízrészesre tervezett regényciklusának nyolcadik kötete 2019-ben jelent meg, így most további három regénye – a Határtalanul, a Szelfi és a 2117. áldozat – vár megfilmesítésre. Remélhetőleg a később készülő krimik már hozni tudják az első négy film színvonalát, és a nézők is megszokják az új karaktereket. Addig is marad a Hajtóvadászat, ami unalmas esős napokon azért még elmegy jó szórakozásnak. 2022. január 1. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/hajtovadaszat-kritika
