2023 December Mennyből a vérszomjas kerti törpe – Van valami a pajtában

Mennyből a vérszomjas kerti törpe – Van valami a pajtában



A karácsonyi émelyítő cukormázasságban néha üdítően eshet egy-egy véresebb fogás is – persze csak, ha az ember fogékony az ilyesmire. A Van valami a pajtában B-filmes splatstick-jére nehéz haragudni, de sok újdonságot még a bosszúra éhes norvég törpelények sem tudtak hozni az ünnepi szellemet megbolondító, de útközben a figyelmet mégiscsak a családi összefogás fontosságára irányító horrorfilmek zsánerébe.


Időről időre előfordul az emberrel, hogy lát egy előzetest, vagy egy plakátot a mozitermek előtt, esetleg a különböző streamingek kínálatában jön szembe egy film, amiről úgy érzi:

ez nem lehet egy valódi film.
Így azoknak a filmeknek a plakátjai és előzetesei szoktak kinézni, amik csak valódi filmek fiktív világában léteznek. Mint a Sikoly-univerzum Döfés-filmjei, a Reszkessetek, betörők!-ben idézgetett Szennyes lelkű angyalok, a Trópusi vihar szereplőgárdájának teljes filmográfiája, és hogy magyar példánk is legyen, a Valami Amerika Bűnös városa, vagy a Nagykarácsony tűzoltós filmje Szabó Kimmel Tamással – a végtelenségig lehetne sorolni a példákat. Ezek a fiktív filmek gyakran paródiába hajló ábrázolásmódot kapnak: kifigurázhatnak egy adott műfajt, de akár konkrét filmeket is. Nem rosszindulatúan, csak éppen annyira eltúlozva az adott film vagy műfaj jellegzetességeit, hogy mindenképpen felismerhetővé váljon, mire is akarnak a készítők utalgatni.




Képzeljünk el például egy olyan filmet, ami az 1984-es klasszikus horrorvígjátékra, a Szörnyecskékre szeretne hivatkozni, de nem szerezte meg a jogokat az eredeti filmrészletek bejátszásához, ezért leforgattak pár jelenetet egy csak a film világában létező másik filmhez, ami bár kísértetiesen hasonlít a Szörnyecskékhez, ebben kerti törpe külsejű norvég manók vannak.

Na, az a film, ami ebben az elképzelt filmünkben a nem létező film… az a Van valami a pajtában.

Magnus Martens filmjének főszereplő családja úgy érezheti, rájuk mosolygott a szerencse: a Norvégiában örökölt otthonos kis farmjuknak köszönhetően egy igazi hófödte csodaországban tölthetik a karácsonyt. Norvégiában nem történik soha semmi rossz – hangzik a naiv amerikaiak szájából a mondás, ám hamar rá kell jönniük, nem is tévedhettek volna ennél nagyobbat. A család legifjabb tagja ugyanis egy törpeszerű, morcos kis fickóra bukkan az alapos kicsinosítás után trendi airbnb-nek szánt pajtaépületben. Akárcsak a Szörnyecskék lényecskéinek, a Van valami a pajtában apró Mikulásának is megvan a maga három egyszerű szabálya: nem szereti a fényes fényeket, a hangos hangokat, de főképp nem szereti a birtok körüli változásokat.


Nehéz eldönteni, melyik is az ijesztőbb: egy ősi norvég törpe, aki ha betartjuk a könnyen teljesíthető feltételeit, nemcsak, hogy békén hagy, de még a ház körüli teendőkben is örömmel segít. Vagy az éncentrikus amerikaiak, akik csak azért, mert az ük-ük-ük-ükapáik norvégok voltak, úgy érzik, még a helyi lakosok kéne, hogy hálával viseltessenek irántuk, amiért idehozták ebbe a csendes kisvárosba a maguk harsány és önző amerikaiaskodásaikat. Főszereplő családunkat – a tisztaszívű kisfiú, a feleselős tinilány, a boldogságot manifesztáló mostohaanya és a lelkes, de környezete és családtagjai irányába is teljesen bamba apuka sablonszerű négyesét – így borítékolható, hogy hamar utoléri végzetük, ha nem tudnak tisztelettel viseltetni az őket befogadó földdel szemben, és nincsenek tekintettel a környéken élők hagyományaira sem.

A Van valami a pajtában kedves családi filmből vérpatronos fekete komédiává alakul,
ahogy a pajtalakó törpe vérszemet kap a giccses villogó-zenélő karácsonyi díszektől, az amerikaiak elleni véres hadjáratában pedig egy egész manóhadsereget is szervez maga mellé a skandináv metálhangon hörgő, bosszúszomjas társaiból.

A norvég Szörnyecskék-variáció abszurd premisszája a Télapó-ruhába bújt, kertitörpe külsejű, vérengző ősi teremtményekkel közrejátszik abban, hogy úgy érezzük, a Van valami a pajtában nem lehet egy valódi film. De ezt az érzetet erősítik az ismeretlen színészarcok is.

Mind az amerikai, mind a norvég szereplők tulajdonképpen nem mások, mint két lábon járó sztereotípiák, lehetőséget biztosítva saját nemzeti karakterjegyeik kifigurázására.
Színészgárdánk ezeket az eltúlzottságuk miatt könnyedén kinevethető figurákat megfelelően is hozza. Mindent, ami egy ilyen filmben elvárható tőlük, tisztességgel teljesítenek. Nem játszanak rosszul, nem arról van szó – valahogy mégsem érződnek mozifilmes színészeknek, mozifilmes alakításokkal. Inkább olyan, mintha egy jobban sikerült reklámban szerepelnének. Vagy egy kreatív norvég útifilmben, egy kedvcsináló promóciós anyagban. Hiszen tulajdonképpen minden kiderül a filmből, amiért érdemes lehet Norvégiába menni, gyilkos manók ide vagy oda: gyönyörű havas tájak, idilli kisvárosi lét, szánkózás, alkohol hatására vendégszerető szomszédok… A film végére hőseink, akik a minimális tiszteletet sem voltak képesek megadni új lakóhelyüknek, még a sarki fényeket is megcsodálhatták.


A képi világ is leginkább a nagyobb költségvetésű reklámok látványvilágát idézi. Bár nincsenek izgalmas képek vagy megoldások, az apró törpelények szemszögét bemutató beállításokkal se játszik sokat film, annyi örömünk azért lehet, hogy az éjszakai jelenetek úgy vannak bevilágítva, hogy látni is lehet, mi történik, és hogy olcsó CGI helyett inkább maszkokra költöttek, a digitális utómunka helyett nagyobb hangsúly helyeződik a jelmezekre. A Szörnyecskék-párhuzamon túl a Van valami a pajtában ezzel is a nyolcvanas évek B-horrorjaival való rokonságát erősíti, még ha ez csak egy távoli másodunokatestvéri viszony marad is.

A színészek és a külcsín átlagossága mellett a film műfajiságát illetően is biztonsági játékot játszik. Akad pár szórakoztató momentum, de a poénok nem ütnek elég nagyot ahhoz, hogy hangosan kacagós komédiáról lehessen beszélni.

És mivel apró szörnyeink is inkább mókásak, mint ijesztőek, a Van valami a pajtában sosem válik valódi horrorrá.
Ahogy sosem válik teljesen nosztalgikus, a nyolcvanas évek filmek világát idéző creature feature-ré sem: nem elég hangsúlyos a kapcsolódás a kisfiú és a pajtalakó lény között ahhoz, hogy az E.T. érzelmi töltetét akár csak meg is közelítse, de olyan mértékű káosz se szabadul el, mint a Szörnyecskék tetőpontján. Nem bomlik ki eléggé az alkalmanként pedzegett szatírikusság sem, bár így is üdítő végre egy olyan (többé-kevésbé) horrorfilmet látni, ami nem a különböző traumáink és veszteségeink feldolgozásáról szól. A Van valami a pajtában tanulsága ugyanis, ahogy azt rögtön az első öt percben a szánkba is adják, előre megrágva:

ha a természettel packázol, annak könnyen rossz vége lehet.
Néha nem árt észrevenni, hogy nem csak körülöttünk forog a világ, és nem lehet minden mindig úgy, ahogy azt mi szeretnénk, ha ezzel belegázolunk mások magánszférájába és életterébe. Néha nézzünk fel a magunk kis buborékából és vegyük észre, hogy mások is vannak még a világon rajtunk kívül.

Szerencse, hogy

a Van valami a pajtában nem veszi magát véresen komolyan, és nem várja el ezt tőlük sem.
Ahogy tavaly is a norvégoknak köszönhették a szirupos idillből kiszakadni, de azért az ünnepi szellemben megmaradni vágyók a vérzuhatagos szórakozásukat a Vérapóval, úgy idén a szintén norvég rendező által elkövetett Van valami a pajtában volt hívatott magára vállalni ezt a szerepet. Még ha maradandó élményt nem is okoz, egy kis vérfrissítésként talán meg nem árthat.

2023. december 28.

A Van valami a pajtában december 28-tól látható a mozikban.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/van-valami-a-pajtaban-kritika