2025 Május Mert kell egy csapat – Mission: Impossible – A végső leszámolás

Mert kell egy csapat – Mission: Impossible – A végső leszámolás




Lehet-e szabad akarat ott, ahol algoritmusok döntenek helyettünk? Hogyan küzd meg az M:I az egész életünket alattomosan behálózó MI-vel szemben? A Mission: Impossible zárófejezete, A végső leszámolás nemcsak az akcióról szól, de a közösségben rejlő értékről és a predesztinációról is – no, meg persze Tom Cruise hitvallásáról a valódiság és a hamisítatlan moziélmény mellett.


A Top Gun: Maverickkel már megkezdődött az a Tom Cruise-reneszánsz, amellyel a színész bebetonozta magát az utolsó mozisztár szerepkörébe, amit aztán az előző Mission: Impossible-epizód, a Leszámolás már csak fokozni tudott. Ahogy fut, ahogy víz alá merül, ahogy motorokról ugrat vagy repülőkről csüng a semmibe, az nemcsak saját megszállottságának bizonyítéka, de egyfajta visszatérés is a mozi első sztárjaihoz. Akár egy némafilmsztár, egy modern Buster Keaton, Cruise is egyszerre ötletgazda, és egyszerre kivitelező: a látványos, gyakran önpusztítónak tetsző kaszkadőrmutatványokban testet öltő fizikalitása a médium technikai trükkjein túl is a nézői ámulat forrása lett.

A Mission: Impossible franchise az első rész óta eltelt harminc évben már egyértelműen túlhaladt a részenként váltakozó rendezők stílusához idomuló kémkaland-sorozat jellegen. A lezárásra fordulva Cruise fizikai teljesítményén túl arról a (lehetetlen?) küldetéséről is szól, hogy valahogyan megmentse magát a mozit. Mozi alatt persze nem a filmművészetet mint olyat értve, hanem azt a klasszikus moziélményt, amit a járvány, a streamingforradalom és a nézői szokások átalakulása erodált. A közös ámulatot. Ahogy popcornt majszolva ülünk együtt a sötétben, együtt hüledezünk a látványos akciókon, együtt éljük bele magunkat a világ megmentésén munkálkodó hősök kalandjaiba, együtt ámuldozunk a szép tájakon és a még annál is szebb nőkön. Tom Cruise és csapata hát újult erővel visszatértek, hogy még egyszer utoljára (?) megmentsék a világot – a mozi nevében egyenesen a mesterséges intelligencia ellen vonulva harcba. Hogy megvédjék az embert, de mindenekelőtt: a valóságot és a valóságosságot.




Hiába igyekeznek azonban elhitetni velünk, hogy itt a mozi a tét, annak kockázata sajnos fennáll, hogy az utolsó Mission: Impossible igazán csak azokat fogja tudni izgalomba hozni és tartani három hosszú órán keresztül, akik eleve feltétel nélküli rajongói a franchise-nak meg mindannak, amit képvisel. Enélkül

a feltétlen rajongás nélkül ugyanis könnyen érződhet egy túlnyújtott, a “leg-leg-legségre” törekvésében kontraproduktívan kifulladó best of-montázsnak,


ahol a nézők helyett a készítők hatódnak könnyekig önnön nagyszerűségüktől.

A végső leszámolás ott folytatja, ahol az előző rész abbamaradt: hiába van már Ethan Hunt (Tom Cruise) kezében az Entitás néven ismert, elszabadult mesterséges intelligencia megállításának (szó szerinti) kulcsa, ha hiányzik, amit nyit. Hunt és csapata az egész világot átszelve próbálják felkutatni az Entitás eredeti forráskódját, amely – hol máshol, mint – egy tíz éve elsüllyedt orosz tengeralattjáró mélyén lapul. Szinte videójátékos logikával haladunk előre, egyik helyszínről a másikra ugrálva, kisebb macguffinokat hajkurászva a nagyobb megszerzése érdekében – a forráskódtól kezdve a Luther (Ving Rhames) által tervezett, az Entitást hatástalanító „méregpiruláig.” A tempó megállíthatatlan: Hunték útját keresztezi a CIA, az amerikai elnök, az orosz hadsereg és az Entitás emberi formát öltött képviselője, Gabriel (Esai Morales) is, de az időjárási viszonyok sem épp kegyesek sem a sarkvidéken, sem a tengerfenéken.

A történet sűrű, a rengeteg szálon és rengeteg karaktert mozgató cselekmény gyakran túlterhelt, miközben bőven kijut verbális és képek szintjén történő, túlmagyarázó expozíciókból és visszautalgatásokból is.
Ethan csapatának mindössze négy napja van rá, hogy az Entitás ne taszítsa az emberiséget teljes megsemmisülésbe. Az Entitás nemcsak képes feltörni a világ legkomolyabban őrzött biztonsági rendszereit és szolgálatába állítani a legféltettebben őrzött nukleáris arzenáljait, de manipulálja is a valóságot – töröl, újraír, álhíreket terjeszt. Nem egy klasszikus értelemben vett gonosztevő, akinek motivációit meg lehetne fejteni – épp ellenkezőleg: az Entitás kiismerhetetlen, forma nélküli, absztrakt fenyegetés. Mégis hogyan harcolhat egy ember – bármilyen kivételes is – egy láthatatlan, mindentudó, a digitális világ hálójában szabadon mozgó „istenség” ellen?

Ez az izgalmas, elvont fenyegetés azonban kétélű fegyver. A film első harmadában úgy tűnik, tovább eszkalálódhat a kozmikus Entitás misztikus-mitikussága,

A végső leszámolás mégse mer kellően beleállni abba a sci-fi vonalba, amibe önmagát sodorta,
amit a túlzás határát súroló, végletekig fokozott tétek megkívánnának. Miközben az Entitás jelenléte frissességet hoz a szériába, egyúttal elvesz a történet megfoghatóságából is. A mesterséges intelligencia világuralmának és egy lehetséges harmadik világháború kirobbantásának fenyegetése hiába ijesztően aktuális, az előző részhez képest A végső leszámolás meglepően kevés időt tölt azzal, mi is a küldetés célja és tétje, mint azzal, hogy mi a küldetés kivitelezésének módja és pontos lépései.


Bár hemzseg a vászon a felvonultatott, üde színfolt karakterszínészektől (a teljesség igénye nélkül: Shea Whigham, Holt McCallany, Nick Offerman, Hannah Waddingham, Tramell Tillman), valódi mélység sajnos egyiküknek sem jut. Létjogosultságuk inkább annak hangsúlyozásában rejlik, mennyi tényező is kell ahhoz, hogy ez a küldetés ne fulladjon teljes kudarcba. Nem(csak) Ethan Hunt hősiességén múlik a világ megmentése, a sikerhez minden egyes csapattagra szükség lesz – ahogy Tom Cruise mutatványai is csúfos véget érnének, ha nem dolgozna mögötte egy egész csapat azon, hogy meg is legyen örökítve, amit művel, és ne is vesszen oda közben.

A végső leszámolás is kiemelten kezeli a bajtársiasság eszményét, a csapatban rejlő erőt:
ugyanúgy szükség van Benji (Simon Pegg) technológiai ismereteire, mint Grace (Hayley Atwell) tűpontos reflexeire, vagy a korábbi antagonistából csapattaggá szelidült Paris (Pom Klementieff) fizikai erejére és harckedvére – nélkülük a hős is védtelen lenne. És ha nem lenne, aki megmentse Ethan Huntot, akkor nem lenne, aki megmentse a világot.

A csapatjelleg hangsúlyossága ugyanakkor visszafogja a karakterek egyéni sziporkázását. Nincs idő se lelkizésre, se románcra: a világ megmentése mindent felülír. Atwell tolvajnőjéből és Hunttal szövődő románcukból is jól esett volna még többet látni, ahogy Simon Peggre is kevesebb érző szívő comic relief pillanat hárul. Azért némi könnyedség még így is belefér: Christopher McQuarrie nemcsak a Cruise-féle adrenalinhajhászás színvonalas kivitelezéséhez ért, de a jól időzített reakcióképekhez is. Színészei arcára bízza a film finomra hangolt humorforrását: egy-egy árulkodó pillantás, fejbiccentés vagy szemöldökráncolás többet mond minden poénnál.


A csapatmunka és a barátság ereje mellett természetesen jut idő a Mission: Impossible filmek fő vonzerejére, a látványos akciójelenetekre is. Ez a mesterséges intelligenciával dacolva külön jelentőséghez is jut, hiszen jelen esetben

az akció nem csupán látvány, hanem állásfoglalás – méghozzá a valóság mellett.
A digitális effektusok uralta blockbuster-korszakban a Mission: Impossible-filmek makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy amit látunk, az tényleg megtörtént. Látjuk az emberi elszántságot, a fizikai teljesítmény határait, és azt a szinte őrült hitet, hogy a nézők szórakoztatása szinte bármit megér.

A háromórás játékidő ellenére mégis meglepően sok a küldetés lépéseit magyarázó, vagy a szinte hidegháborús politikai thrillerek terepére merészkedő párbeszéd, és meglepően kevés az izgalomtól székünkbe kapaszkodós, direkt akció. Ami mégis van (a tengermélyi búvárkodás és a két repülőn egyensúlyozó légiparádé), az kárpótlás minden – szigorúan csakis a De Palmától örökölt dutch angle-ökkel fényképezett – beszélgetéssel töltött időért. Szinte nem is baj, ha Cruise-ék pihentetik a franchise-t; már nincs ugyanis hová fokozni a téteket. Nincsenek már olyan elemek, melyekkel Ethan Hunt, és rajta keresztül a hatvanhárom évesen is repülők oldalán csüngő, az ellenszéltől remegő arcú Tom Cruise ne dacolt volna már. A következő logikus lépés talán már csak a világűr lehetne.


Miközben a Mission: Impossible újabb részei egyre inkább belépnek a globális válságkezelés, a kiberterrorizmus és az algoritmusvezérelt világpolitika terepére, A végső leszámolás olyan tematikus mélységekig ás le, amelyek túlmutatnak a hidegháborús toposzokon vagy a blockbuster-akciófilmek jól ismert keretein – egészen a bibliai allúziókig. A mindenható, arctalan Entitás, a film „antiistene” ugyanis nem csupán mesterséges intelligencia: a megváltás helyett az abszolút tudás, az abszolút hatalom ígérete.

Ezzel párhuzamosan Ethan Hunt alakja egyre inkább messiásként formálódik. A végső leszámolás sokszor emlegetett mondata: „ahogy meg van írva”, az állandó elmélkedések a jóságról, a barátságról, a nemesebb, felsőbb cél érdekében történő összefogásról, arról, hogy mi magunk írjuk-e saját sorsunkat, vagy minden eleve elrendeltetett… Mintha Hunt nemcsak egyszerű hős, hanem valamilyen magasabb erkölcsi rend megtestesítője lenne. A sors hús-vér megtestesülése, ahogy az egy korábbi részben el is hangzik róla. Egy olyan ember, aki képtelen kompromisszumot kötni, aki minden életet meg akar menteni akár a sajátja árán is, aki még az egykori ellenségeit is képes a jó ügy mellé állítani. Aki mindig ugrik, mindig kockáztat, mindig hisz és bizakodik. A Mission: Impossible is naivan hisz és bizakodik – ha valamit nem tart lehetetlen küldetésnek, hát az az emberi jóság és összefogás világokat mentő ereje.

A Mission: Impossible nem az a franchise, amiben a különböző részek az összetett ügyektől vagy a maradandó antagonistáktól emlékezetesek. A legtöbb néző fejében nem marad meg, mit kellett ellopni Sanghajból, miért robban fel a Kreml, vagy min mesterkednek a Szindikátusból lett Apostolok. Mégis mindenki pontosan emlékszik arra, amikor Ethan Hunt sziklafalon mászott, toronyházon kapaszkodott, repülőgép oldalán lógott vagy motorral ugratott a semmibe.

A Mission: Impossible filmek akkor működnek igazán, ha együttesen jelen vannak a legfontosabb alkotóelemek: az izgalmas akciójelenetek, a látványos set piece-ek, a csapatdinamika – és persze Tom Cruise.
A végső leszámolásban szerencsére jelen van mindegyik, miközben energiát fektet abba is, hogy tényleges lezárást és tényleges keretezést adjon. Nem megúszós fanservice, nem kikacsintásokkal operáló nosztalgiajáték, – a film első felvonásának állandó flashbackjei a játékidő előrehaladtával szerencsére háttérbe szorulnak az új kaland érvényesülése érdekében. Egy utolsó lehetetlen küldetés annak a világépítésnek és karakterformálásnak a méltó befejezésére (?), amely az utóbbi évtizedek egyik legmegbízhatóbb színvonalú akciófranchise-ává tette a szériát.

A Mission: Impossible – A végső leszámolás május 22-től látható a mozikban.

2025. május 22.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/mission-impossible-a-vegso-leszamolas-kritika