2024 Szeptember Mert megtehetik – Szádra ne vedd

Mert megtehetik – Szádra ne vedd



A Blumhouse legújabb terméke, a Szádra ne vedd egy dán horrorfilm hollywoodi sztárokat szerepeltető adaptációja. Az elsősorban (a feliratos filmektől híresen rettegő) amerikai közönségnek szánt remake-ben úgy fest, hogy James McAvoyék valahogyan kényelmessé tudták tenni a szorongást.


A nyitókép egy autó fényszóróinak fényét mutatja, egy elhagyatott, fákkal szegélyezett út sötétjében. Ez ugyan önmagában egy ártatlan kompozíció, de a hangsáv borzalommal fertőzi meg. Az utastérbe helyezett kamera teljesen egyedül van, sofőrt nem látunk, a zene hatására mintha valami démon vezetné a zötykölődő járművet. Az autórádióban felcsendül egy ismerős dallam – ez bizony a moldáv O-Zone nevű együttes Dragostea Din Tei című dala! Hatalmas öröm, már dudorásznád, hogy „ma-ia-hii, ma-ia-huu”, amikor elfog a rettegés. Idővel be is igazolódik a félelmed. Ez valójában David Guetta és a OneRepublic közös dala, az I don’t wanna wait! (Vagy talán T.I. és Rihanna dala, a Live Your Life? Ki tudja?) Pár másodperc múlva hirtelen napsütéses és idilli látkép tárul elénk egy toszkán vakációból, de a nyugtalanító zene nem szűnik meg.

Ez a szituáció írja le legjobban, hogy hogyan működik a Szádra ne vedd.
A Blumhouse produkciós cég komoly menetelésben van, 2023-ban és 2024-ben (szeptemberig) összesen 12 darab horrorfilmet mutattak be a mozikban. A legtöbb esetben ezek egyszerű, egyetlen mondattal pitchelhető koncepciókból indulnak ki: a mesterséges intelligencia az otthonában tör a családra (aMItől félsz), robotbaba válik erőszakossá (M3GAN), a gyerekek képzeletbeli barátai válnak rémmé (Képzeletbeli). Ezúttal meglepő módon a nemzetközi színtéren egyre népszerűbb dán filmművészetből választottak alapanyagot. A látogatást, ami egy az Ari Aster-féle Fehér éjszakák és a Robert Eggers-féle A világítótoronyhoz hasonló különlegesebb, szerzői horror. Felmerülhet a kérdés:

vajon miért pont egy kevésbé ismert európai, kvázi-művészfilmet választ adaptáció-matériának a stúdió,

ami nemrég még a Five Nights At Freddy’s című, Twitch- és YouTube-streamekben virális játékból készített filmet?




Az elhidegülésük csúcsán járó házaspár, Louise (Mackenzie Davies) és Ben (Scoot McNairy) 11 éves kislányukkal vakációra mennek. Itt találkoznak a bohém, harsány és az életet igenlő Paddyvel (James McAvoy), Ciaraval (Aisling Franciosi), és kisfiúkkal, a beszédre képtelen Anttel. Ben számára imponáló és irigylésre méltó Paddy és Ciara látszólag intenzív és örömökkel teli, nagybetűs élete. Ezért rábeszéli feleségét, hogy a felszínes ismeretség után fogadják el a az ő meghívásukat a vidéki otthonukba. Azonban miután megérkeznek,

a vendéglátók sorra teremtenek kínosabbnál kínosabb, kellemetlenebbnél felháborítóbb helyzeteket.
Ők ennek ellenére mégsem merik felvállalni a konfliktusokat. Ameddig csak lehet, udvariasan tűrik, ahogy feszegetik a határaikat.

A Speak No Evil (A látogatás, és egyben a Szádra ne vedd) nagyon kreatív frusztrációt keltő formulája az, hogy a néző számára egyértelmű, hogy mit kellene tennie a főszereplőknek – eltakarodni a fenébe. Azonban a karakterek rendre nem azt teszik, ami a nézők számára logikus és könnyen megvalósíthatónak tűnik.

A Szádra ne vedd zavarbaejtő hűséggel igyekszik rekreálni ezt a dramaturgiai építkezést és hatásmechanizmust,
ami már A látogatást is igazán különleges horrorélménnyé tette. Ez önmagában nem lenne probléma, de szinte minden jelenetet egy az egyben emeltek át a dán alapanyagból. Különleges hús megkóstolására kényszerítik a vegetáriánus Louise-t, a vendéglátók az étteremben szemrebbenés nélkül kifizettetik a vendégeikkel a teljes számlát, a gyerekek táncbemutatóján Paddy erőszakoskodik, stb. Elvétve, itt-ott található csak egy-egy új ötlet, amivel kiegészítik az eredeti jeleneteket. A vendéglátó család itt is újra és újra beletrappol az őket meglátogató família komfortzónájába. Az utóbbiak a konfliktus elkerülése érdekében kínosan nem szólalnak fel, nem védik meg sem magukat, sem egymást. Mindenre van ugyanis magyarázat. A húsért a kedvenc szárnyasukat vágta le a család, csak véletlenül hagyták otthon a tárcájukat, ilyen szigorban nevelték Paddy-t is. A vendégek próbálnak udvariasak lenni, a „bunkó vidékieken” való szemforgatást pedig a négy fal rejtekében teszik.


Ezek azonban a Szádra ne vedd esetében mégsem eredményeznek akkora feszültséget, mint azt valószínűleg remélték.

A hollywoodi filmkészítési attitűd eleve elrendeli az élmény rekreálásának a kudarcát.
Amíg az eredeti alkotásban a két család közötti feszültséget a néző a bőrén érezhette, addig itt az alkotók nem éreztetni akarnak. Madáranyaként rágják bele a nézők szájába az önmagáért kiállni képtelen, tunya, áludvariaskodó középosztályról és annak életviteléről szóló kritikákat. A két család közötti dialógusokon keresztül felmerül többek közt a közösségi média által kilúgozott valóság, az egészséges vitakultúra hiánya és az őszinteségen való moralizálás. Agyon ismételt lózungok a 21. századi ember számára. Így hamar egyértelművé válik a dinamika a két család között. A vendégeket leláncolja ez a modern, polgári életvitel, hazudnak egymásnak, a vendéglátók „őszinték” és „szabadok”. Itt nincs igazán szükség a kritikusok elemzésére.

A Szádra ne vedd tartalmi rétegei önmagukat fejtik fel, a túlzott közlékenység pedig eloszlatja a feszültséget okozó homályt.
Annak ellenére, hogy a legtöbb jelenet a korábbi filmből származik, nem vádolhatjuk azzal a készítőket, hogy az így le nem kötött kreatív energiájukat a vizualitásba fektették volna. A Szádra ne vedd képi világa nem annyira kifejező. A kompozíciók és a beállítások a történet megértéséhez szükséges információkat adják át, és a kellő helyre irányítják a tekintetet. A képek teljesen alá vannak rendelve egy praktikus funkcionalitásnak.

Amennyiben a legtöbb jelenetet egy az egyben átemelték, a feszültségkeltés kevésbé működik és a vizualitás szintjén sem túl kreatív a Blumhouse új horrora továbbra is áll a kérdés:

mi értelme ennek a feldolgozásnak?
Nos, erre a kissé cinikus választ a radikálisan átszabott, Reszkessetek, betörők!-szerű végjáték adja meg.

Míg az eredeti mű sokak számára túlságosan elidegenítő, mivel nehéz azonosulni a végletekig passzivizálódó főszereplőkkel, addig itt James Watkins rendező a lehető leghollywoodibb módon nyúl bele a formulába. A vendégcsaládot a film utolsó fejezetében aktivizálja. Az életösztön és az életképesség jeleit kezdik megmutatni, hollywoodi hősökhöz mérhető döntéseket hoznak. A világ egyensúlya helyreáll, különös komfort árad szét a nézőben, és úgy érezhetjük „na végre, mi tartott ennyi ideig?”, illetve „igen, én is ezt csináltam volna!”.

Ez valószínűleg sokkal szimpatikusabb a nézők nagy részének, ugyanis A látogatás természetellenesnek tűnően tétlen karaktereivel sokan nem tudtak mit kezdeni. Az, hogy a főszereplők a Szádra ne veddben cselekedni kezdenek, az egyben a nézőt is erővel ruházza fel. Csakhogy A látogatás egzisztencialista nihilizmusa, főszereplőinek passzivitása pontosan a hollywoodi komformmal igyekszik szembemenni. Nem tudhatjuk, hogy mi hogyan cselekednénk hasonló helyzetben. Egészen biztosan mindenkinek van emléke olyan szituációkról, amiről esténként az ágyban tépelődik, hogy ott és akkor mást kellett volna mondani, vagy tenni. Pontosan ugyanannyira nem őszinte azt állítani, hogy egészen biztosan másként cselekednénk hasonló szituációkban, mint azok az udvariaskodások, amik a szerzői kritika tárgyát képezik.

A Szádra ne vedd az azonosulhatóság, és így az értékesíthetőség oltárán ugyanúgy udvariaskodik a nézővel, mint a vendégek.
A szorongás így kényelmesebb, hollywoodibb. Emiatt nehéz az alapanyagra nem úgy tekinteni, mint egy szimpla termékre, amit a Blumhouse ki tud sajátítani és könnyedén pénzzé tud tenni. Nehéz nem úgy szemlélni, mint egy kihasznált gyereket, akit megfosztottak a saját nyelvétől


A Szádra ne vedd szeptember 12-től látható a hazai mozikban.

2024. szeptember 16.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/szadra-ne-vedd-speak-no-evil-kritika