Release Date: 2014. június 19. Genre: dráma Director: Lukas Moodysson Screenwriter: Lukas Moodysson Studio: Vertigo Média Kft. Starring: Johan Liljemark, Liv LeMoyne, Mattias Wiberg, Mira Barkhammar, Mira Grosin 2014.06.19. (Vi ar bast)A ’80-as években három stockholmi tinédzser, Bobo, Klara és Hedvig elhatározza, hogy punk zenekart alapít, dacára annak, hogy nincsenek hangszereik és mindenki azt mondogatja nekik, a punk halott. Előbb a rövid hajú és fiús kinézetű Bobo és Klara elindítják a bandát, majd ráveszik a keresztény Hedviget, hogy csatlakozzon hozzájuk. A teljes értékű bandatagságához Hedvig még a haját is leborotválja, hogy passzoljon a punk életérzéshez. KRITIKA Bármilyen hülyén is hangzik, ez a legcukibb punk-film. Hlavaty Tamás A Pussy Riot tagjai minden bizonnyal kedvencükre leltek a punk csajzenekart bemutató filmben, ami egyrészt egy fikciós trió ”pályafutását” követi végig a megalakulástól az első koncertig, de sokkal inkább olyan magasztos dolgokról szól, mint a szabadság, a fiatalság, az eredetiség és a barátság. A rendező Lukas Moodysson, aki nem először beszél gyerekek segítségével egyetemes emberi értékekről. Eszünkbe juthat például aRedvás Amal (1998), hiszen esetünkben sem túl ingergazdag a stockholmi, külvárosi környezet a szereplőknek, akik ezért máshogy visznek pezsgést saját életükbe, vagy a Lilja 4-ever (2002), de míg ott a periférián élőket hívta segítségül a skandináv alkotó, addig most egy viszonylagos jólétben élő kollektívát mutat be. A különc csajok lázadásának oka ugyanis az, hogy a szüleik sem veszik őket komolyan, illetve hogy az iskolában is nehezen viseli kamaszodó lelkük, hogy be kell állni a sorba, ugyanazt kell csinálni, ugyanazt kell szeretni. Emiatt választják menedékül ezt a szubkultúrát, hogy megkülönböztessék magukat a minden szinten kiábrándító környezetüktől, érzéseiket pedig olyan borzasztóan eljátszott, de így is (vagy talán pont ezért) hiteles slágerekben fogalmazzák meg, mint az „Utálom a sportot”. Látszólag banális az egész, de ilyen humoros és szórakoztató módon talán még sosem fogalmazták meg nagyvásznon a punk lényegét. Ahogy minden zenekarban, itt is van ideológiai vezér, Klara (Mira Grosin), egy csendes, de megbízható játékos, Bobo (Mira Barkhammar) és új tagot is sikerül toborozni: Hedviget (Liv LeMoyne), aki keresztény anyja béklyójából próbál kiszabadulni új barátnői segítségével és bár nehezebb betörni őt, végül a szöszi is rákap a lázadás ízére és hangszeres tudása is sokat lendít a zenekaron. Miközben az ő „harcukat” látjuk, azt is jegyezzük meg, hogy a Mi vagyunk a legjobbak! emellett remek korrajz, amely jól mutatja be a ’80-as évek Svédországát a tehetséges gyerekszínészek segítségével, miközben végig egy szeretetreméltó ifjúsági film marad, benne a szokásos korakamasz párkapcsolati gondokkal. Ez a romantikus rész picit meg is akasztja a filmet, de érthető, hogy szükség volt erre a szálra is, hogy a csajok baráti kötelékét próbatétel elé állítsa a rendező. Az igazi konfliktus azonban nem is ez, hanem hogy a kislányok belül is megtalálják azt a magabiztosságot, ami miatt kimondják, hogy ők a legjobbak, miközben a középső ujjukat is felmutatják. A punk lényege ugyanis a bemutatás: bármilyen a zene, bármilyen a séró, bárhogy is él az ember, ha őszintén, gyomorból jön az a düh, ami emelkedésre bírja azt a bizonyos középső ujjat, akkor hiteles a dolog. És ezt a zenekart elnézve az is kijelenthető, hogy a punk nem halott, csak az emberek azok, így aki legalább picit nem ismer magára a szereplőkben, annak ideje lenne átgondolni néhány dolgot. 102 perc, svéd-dán Mi vagyunk a legjobbak! « VOX.hu
