Filmklub Miért lesz ufó, ha valakinek fáj a holokauszt és Trianon is?

Rudolf Péter élete egyik nagy alakítását nyújtja falusi Don Corleoneként Török Ferenc új filmjében. Egy mindent felzabáló, mindenkin átgázoló jegyzőt játszik az 1945-ben, de nem Rákosi Mátyás járt a fejében, amikor megteremtették ezt a kopasz, kövérkés, bajszos figurát. A szerepe kedvéért több mint tíz kilót hízott, a forgatáson végig a jegyző bőrében – ruhájában – maradt, és akkor kapta el a karaktert, amikor a fejébe nyomta a kalapját. Úgy véli, fontos, hogy elkészüljenek ezek a filmek a magyar történelemről. Ha tehetné, nem interjúkban, hanem a mozivásznon beszélné ki múltunk fájdalmas ügyeit, hogy begyógyuljanak az ország testén lévő medúzasebek. Az Origo Filmklubnak adott interjúban azt is elárulta, miben ért egyet Tarr Bélával és De Niróval, miért emelné háromszorosára a tanárok fizetését, és mit őriz a világháborúkról a Rudolf család emlékezete.


Úgy hallottam, a szokásosnál is jobban örült ennek a szerepnek.

Örültem, mert ismertem és szerettem Szántó T. Gábor novelláját, amiből a film készült, és örültem annak is, hogy Török Feri, akivel ismertük ugyan egymást és egymás filmjeit, de nem voltunk napi kávézós kapcsolatban, casting nélkül adta nekem a szerepet. Ez hatalmas bizalmat feltételez, és ez a bizalom végigkísért az egész forgatáson.



Rudolf Péter

Fotó: Szabó Gábor - Origo

És a szerep is megfogott. Szinte közhely már, hogy hálásabb a gonosz szerep. Talán mert több húron lehet játszani, szélsőségesebb indulatokat lehet megjeleníteni. Az 1945-ben a jegyző egy hatalmával visszaélő figura, minden korból ismerős, mindenkin átgázoló ember. Ha bárki szembeszegül vele, annak megkeresi a gyenge pontját és kicsinálja; ha látszólag egy kedves gesztust tesz, akkor is csak azért, mert valamit el akar érni. És ha elérte, annak mi nem fogunk örülni.

Az ilyen vezető folyton azt az érzetet kelti, hogy te hibáztál, és nem tudod hol, nem tudod mikor, de ennek a hibának következményei lesznek. Ha egy ilyen alkat alá odakúszik a történelem, akkor elszabadul a pokol.

Volt olyan pont, amikor érezte, hogy elkapta, megteremtette ezt a figurát?

Amikor a jelmezpróbán megtaláltuk a megfelelő kalapot. Lehet, hogy misztifikálom a dolgot, de velem elő szokott fordulni, hogy észreveszek egy kis kelléket, vagy felkapok egy ruhadarabot, és egyszer csak úgy érzem, „megérkeztem”, létrejött a karakter.



Rudolf Péter, Tasnádi Bence és Szabó Kimmel Tamás az 1945 című filmben

Forrás: Katapult Film

Ha valaki egy kocsmában meséli, mi történt a szomszéd kocsmában, mindig egy jellegzetes gesztust vagy ruhát emel ki. „Tudod, az a fura kalapos csávó…” Ezt a „tudod, az a…” mondatot keresi talán az ember, azt a jellegzetességet a külcsínben, ami annyira sokatmondó, hogy egy nagytotálban is rögtön felismerhetővé teszi a szereplőt – és persze a figura lelki alkatából adódik.

Az 1945 jegyzőjénél hogyan találták meg ezeket a jellegzetességeket: a bajszot, a kövérséget, a kopaszságot?

Minden árulkodik egy emberről, a kutyája, a kocsija, és a bajsza is: hogy ápolt vagy rendezetlen, dús peckes vagy jávoros. Logikus volt, hogy a saját bajszommal játsszak, és ne ragasszunk, mert egy hosszú nyári forgatáson, a 35 fokban könnyen meglátszódik a ragasztó egy közeli felvételen. Valahogy adta magát, hogy a jegyző nagyokat evő, nagyokat ivó, a teret kitöltő ember legyen. Úgyhogy meghíztam.

A forgatáson végig a zárt jelmezben voltam, az ebédszünetben sem lazítottam, ehhez gyerekesen ragaszkodtam, mert abban a fiziológiai állapotban akartam maradni, mint a karakter. Végül öt hónapig voltam kénytelen ezzel a megváltozott testtel élni, mert rögtön az 1945 után forgattuk a Vándorszínészek-et. Nem volt jó érzés fizikailag öt hónapra kibújni a bőrömből, vagy lecserélni a ruhatáramat, de fontos volt a szerephez, ezért megtettem.



Rudolf Péter és Szarvas József az 1945 című filmben

Forrás: Katapult Film

Sokaknak Rákosi Mátyás jut eszébe erről a figuráról.

Ha valaki kopasz és el van hízva, ebben az országban rögtön rámondják, hogy olyan, mint Rákosi. De nem járt a fejünkben ez a párhuzam, amikor a filmet csináltuk.

A Dühöngő biká-hoz Robert De Niro 27 kg-t hízott négy hónap alatt tészta, hús, fagyi és sörkúrával. Azt mondta: az első hetet még szórakoztató volt felszedni, a maradékot viszont kemény munka.

Én nem ilyen sokat szedtem fel, de egyetértek De Niróval: az első hét kiló nem okozott gondot, és valóban szórakoztató volt lelkifurdalás nélkül nyúlni esténként a pizzáért és a sörért. Utána viszont már zavartak a plusz kilók; éreztem, hogy vészesen lelassultam. Már abban a korban vagyok, amikor nem egészséges plusz tíz kilókkal terhelni a szervezetem, úgyhogy a vége felé próbáltam rendszeresen mozogni, hogy ne a teljes elpuhultság legyen úrrá rajtam.



Robert De Niro a Dühöngő bika című filmben

Forrás: United Artists

Hollywoodban nagyon szeretik ezeket a nagy átalakulásokat. Legutóbb Daniel-Day Lewis és Eddie Redmayne kapott Oscart, amiért szinte eltűnt Lincoln, illetve Stephen Hawking bőrében, mintha a nagy átalakulás már önmagában nagyobb színészi teljesítményt jelentene.

Szerintem azért díjazzák a nagy átalakulásokat, mert van bennük valami alázatos. Egy színész nem megy át ekkora változáson, ha nem tartja fontosnak a filmet, ha az nem válik a számára üggyé. Van abban valami heroikus, ha valaki így megváltoztatja a külsejét, és persze a bulvárértéke sem elhanyagolható, ami nem baj, mert ha az emberek erről szeretnének olvasni, és emiatt megnézik a filmet, ám legyen!

Egyszer már felmerült, hogy alkatomtól eltérő szerepet játsszak, és ezért némi átalakuláson menjek keresztül. A nyolcvanas évek végén felajánlottak egy bokszolószerepet egy koprodukciós filmben, de végül nem lett belőle semmi. Pedig élveztem volna edzésre járni egy film kedvéért. Amikor a focit abbahagytam, bokszolni szerettem volna, de aztán a felvételi, a katonaság elsöpörte ezeket a terveket. Pár éve nekifutottam, elmentem egy-két edzésre, de szánalmasan ügyetlen volt a bal kezem.



Rudolf Péter

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Ki rendezte volna ezt a filmet?

Már nem emlékszem. Annyira bosszantott, hogy végül nem jött létre a film, hogy az agyam törölte ezt az információt.

A nyolcvanas években játszott az 1945-hez hasonló témájú Jób lázadásá-ban. Forgatás közben eszébe jutott néha az a film?

Természetesen. Az a film is egy kis faluban játszódik, de még a világháború alatt, a deportálások idején. Én egy parasztkölyökként próbálom megérteni a megérthetetlent. Gyönyörű film volt, Oscar jelöléssel. Egy zsidó házaspár által örökbefogadott kisfiú története. Temessy Hédi és Zenthe Feri bácsi mellett játszani, őket figyelni, azt az alázatot és koncentrációt, amivel a legabszurdabb körülmények között is tették a dolgukat, számomra meghatározó élmény volt.

Természetesen az ember színészi gyerekkorában és később is sok olyan ember akad, aki hat rá. Tanulni pedig folyton, minden munkában tanulok valamit. Az egyik legnagyobb élményem a Rózsakiállítás-ban együtt játszani Garas Dezsővel, a Pesti színházban. Korom Áron filmrendező egy különös egyezséget köt beteg, író barátjával, egy dokumentumfilm keretében felveszi annak öngyilkosságát. A halált kutatják, próbálják fülön csípni. Felfogni. Az előadás utolsó húsz percében az író, anélkül, hogy közölné az általam játszott filmrendezővel, hogy már döntött, bevesz egy nagy mennyiségű altatót, halálos dózist. Az a húsz perc, ahogy kiszáll belőle az élet, minden egyes alkalommal megrendített, nemcsak szerepem szerint, kollégaként is.

Egy olyan történelmi filmben, mint az 1945 és a Jób lázadása, mennyire kell ismernie a kort, hogy el tudja játszani a benne élő embert?

Én szeretek hozzáolvasni. Egyszerűen szeretek tanulni. És abban is hiszek, hogy szülhet ötleteket, hozzáadhat a szerephez. De be kell valljam, a színészi ösztön képes arra, hogy mindenfajta előtanulmány nélkül elcsípje egy kor, egy történet velejét.

Az 1945-re készülve mellbevágott, milyen keveset tudok erről a korszakról. Anno, a hetvenes években természetesen hazug képet festettek le erről az időszakról. Néhány vagányabb tanár elszórt néhány igazságmorzsát, de hát a lényegről nem sok szó esett. Pedig lett volna mit elemezni.



Rudolf Péter

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Elképesztő évek voltak ezek, amikor az emberek túl a világháború borzalmain, mit sem sejtve a jövőről, naiv reményekkel egy esetleges új, demokratikus rend felépüléséről, bűntudattal vagy gyűlölettel átitatva éltek. Sokan feldolgozatlan sebekkel, megcsonkított családokban. Ha belegondolok, mennyire nem volt semmi információjuk, Jaltáról, Teheránról, semmiről. Persze nehéz nem arra gondolni, hogy mi ma valójában mennyire vagyunk „képben” a világ dolgait illetően?

A családi emlékezet mennyire őrizte meg ezt az átmeneti kort?

Nem emlékszem családi történetekre ebből a korból. A szüleim kicsik voltak még a második világháború idején, a nagyszüleim pedig nem szívesen meséltek róla, el akarták felejteni. Egyszer megkérdeztem a nagyanyámat, honnan szerezte a kezén lévő, csúnya sérülést, mire ő egy balesetről kezdett beszélni, holott lövedékből származó szilánkok sebezték fel a kezét, mint később édesanyámtól megtudtam. Édesanyámat vidékre küldték, a Zalába a nagyszüleim, távolabb a háborús borzalmaktól.

Sok minden fájt nekik, de úgy tűnik, engem meg akartak óvni a fájdalmuktól: hogy ez helyes-e volt vagy nem, be kellett volna avatniuk vagy sem, azt nem tudom. Dédnagyanyám testvérével beszélgettem sokat, aki 101 éves koráig élt, és ő mesélt érdekes dolgokat, ismerte például József Attilát, akivel együtt kirándult egyszer, és emlékezett arra is, amikor kitört az első világháború, és azt kiabálták az emberek Szentendrén, hogy: „Megállj, kutya Szerbia, majd ad néked a Monarchia!” De erről az átmeneti korról csak zavaros történeteket adott elő.



Rudolf Péter

Fotó: Szabó Gábor - Origo

A múlt feldolgozására, a bűnökkel való szembenézésre a németeket és a filmjeiket szokás pozitív példaként felhozni. Tényleg annyira el vagyunk maradva tőlük?

Ez egyértelmű. Azért is örültem – nemcsak színészként, de honpolgárként is – Török Feri felkérésének, mert nagyon fontosnak tartom, hogy ezek a filmek elkészüljenek, és ilyen korrekt módon készüljenek el. Ha valaki feldolgoz egy történelmi témát, az még nem jelenti automatikusan azt, hogy fénycsóva vetül az igazságra. Én azt szeretem az 1945-ben, hogy nem a nagypolitika nagyszabású játszmáin keresztül kapunk képet a történtekről, hanem egy kis közösség mindennapjaiba csöppenve.

Huszonhét évvel a rendszerváltás után miért számít még mindig kivételnek egy olyan film, mint az 1945, ami egy tabutémát feszeget a történelmünkben?

Mert nem beszéltük ki a múltunkat és a problémáinkat. Mindenki csak hajtogatja a magáét, és nem hajlandó meghallani a másikat. Elmaradnak a fontos beszélgetések. A korszellem sem kedvez a tisztázásos, szembenézéses árnyalt vitáknak, mert a kommunikáció a leegyszerűsítés irányába halad. Mindenki próbálja felhívni magára a figyelmet az információáradatban, de ebben a hangzavarban elsősorban a hangzatos és szélsőséges megjegyzések érik el az ingerküszöböt. És ezekre a szélsőséges megjegyzésekre más szélsőséges megjegyzések érkeznek, és onnantól kezdve nem értelmes beszélgetés zajlik. Mindenki a maga igazságát hajtogatja, hordozza a jogos vagy jogtalan sérelmeit, és közben nem veszi észre, hogy másnak is vannak sérelmei.

Nemrég hallottam, hogy valaki vagy valakik feltették a kérdést: miért számít abszurditásnak Magyarországon, miért lesz „ufó”, ha valakinek fáj a holokauszt és fáj Trianon is. És ezzel persze nem a két fájdalom egybevetése, mértékének méricskélése jár a fejekben. Egyszerűen egy minden irányban működő empátia mint minimum program. Egyetértek a felvetéssel. Én is ufó vagyok.

Egy medúzafajnak van olyan speciális csípése, mely állítólag soha nem képes begyógyulni. Ilyenekkel vagyunk tele. Már unalmas lehet, de nem tehetek mást, újra és újra elmondom: beszélnünk kell, kibeszélnünk a fájdalmas ügyeinket.

Mondják, hogy filmet kell csinálni, hogy ezekben a kérdésekben kialakuljon a társadalmi konszenzus, de azt is, hogy addig nem érdemes filmet forgatni például Trianonról, amíg nem alakul ki róla társadalmi konszenzus.

De mitől születne társadalmi konszenzus? Hívószavak vannak, amiket ha kimondasz, az embereknek kikerekedik a szemük és összeszorul a gyomruk. Ennél rosszabb már nem lehet a helyzet, úgyhogy nyugodtan rendezzünk filmeket, írjunk könyveket és beszéljünk a történelemről. Próbáljuk a legtöbb szempontból és a legárnyaltabban elmesélni ezeket a történeteket, hátha szép lassan változik valami.



Rudolf Péter

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Hisz benne, hogy változhat? Tarr Béla például azt mondta pár éve az Origónak, hogy 22 éves korában még jobbá akarta tenni a világot, „de be kell látni, hogy a filmmel semmit nem lehet elérni, az emberekre gyakorolt hatása maximum pár órás”.

A végkövetkeztetéssel egyetértek: ha nagyon jó egy film, akkor is, az idő múltával legfeljebb egy-egy jelenet, gesztus vagy mondat marad meg a nézőben. És persze naivitás azt hinni, hogy olyan erejű alkotásokat készíthetünk, amik helyrebillentik a világot. De lökdösni azért lehet.

Én bízom benne, hogy ezek a pár órák hosszú távon mégiscsak változtatnak valamin. Nekünk, alkotóknak, ez a dolgunk, ehhez értünk. Ha nem csináljuk, akkor a cipész is letehetné a kalapácsot, a pék meg a sütőlapátot, holott az élet értelme mégiscsak az, hogy mindenki teszi a dolgát, és szerencsés esetben nem ázik be a cipőm, reggel megkenhetek egy szép kiflit, a nap csúcspontján pedig a fáradt pék és a cipész beül a moziba, és elsírja vagy elneveti magát egy történeten.

Ezek szerint van önben küldetéstudat, hogy alkotóként kibeszéletlen témákhoz nyúljon?

Van, hogyne lenne, inkább próbálkoznék ezzel, minthogy riportokban hajtogassam egyre rekedtebben a mondandómat. Szerintem mi is fejezzük be! Fáraszt és bosszant, hogy megint arról kell beszélgetnünk, hol áll az ország frusztrációjának hőmérője. Szeretném kicsit megrázni magam, és kilépni ebből. Abban reménykedem, hogy a gyerekeink átlátják mindezt, elegük lesz belőle, és talán másképp csinálják a dolgainkat.

http://ftr.fivefilters.org/
http://static.origos.hu/s/img/i/1106/20110627rudolfpet2.jpg?w=310&h=207

Rudolf Péter

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Katonaruhában sem kaptam sört

"Hihetetlen mázlista vagyok" - jegyezte meg többször is Rudolf Péter, miközben mozikarrierjének első szakaszáról beszélgettünk. Az 51 éves színész elmesélte, mit jelentett 1983-ban Oscar-díjra jelölt filmben szerepelni, hogyan küldte el a francba az orosz katonákat, mikor fordult meg a fejében, hogy kiköltözik Amerikába, és mennyire esett kétségbe, amikor kopaszodni kezdett. Azt is megkérdeztük, miért játszott annyiszor gyáva embert, valamint hogyan csípte meg magának Nagy-Kálózy Esztert. Olvassa el korábbi interjúnkat!

Ez történik a filmben is: a jegyző fiának elege lesz és veszi a kalapját.

Pontosan. Ebben reménykedhetünk. Hogy ránk látnak és továbblépnek. Ebben persze az iskola, a tanári karok elhivatott tehetsége lehetne nagy támaszték. Az az érzésem, hogy egy ország életében az oktatás színvonala legfontosabb kérdés. Ha módomban állna, mint botcsinálta politikus, azonnal a sokszorosára növelném a pedagógusok fizetését, hogy a legjobb koponyákat vonzza a pálya.

Egy normális világban az lenne a cél, hogy komoly, döntésképes polgárok jöjjenek ki az iskolából, de én kezdek arra gyanakodni, hogy itt világméretű összeesküvés zajlik, hogy együgyű, döntésképtelen fogyasztókat képezzenek. Pedig a közösségben való gondolkozás, az empátia is gyakorlandó, elsajátítható valami. Életünk egy szakaszában, a gyerekeim a Gyermekek Háza nevű alapítványi iskolába jártak, ahol egy nagyon fontos dolgot megtanulhattak. A toleranciát. Minden osztályban két-három fogyatékossággal küzdő gyerek is volt, és így az életük természetes részévé vált az együttműködés, a segítségnyújtás.

Emlékszem, nagyon megrázott egy fotó, amit kiraktak az iskola folyosójára. Egy kislány súg rajta valamit a társának, és közben eltakarta a száját, ahogy azt ilyenkor szoktuk. Már egy éve vittem a gyerekeim az iskolába, mikor észrevettem, hogy nem a kezével, hanem a lábával súg, mert – mint kiderült – egy születési rendellenesség következtében nem volt keze. Amennyire ez egy ilyen helyzetben lehetséges, teljes és boldog gyerekévei voltak, én úgy láttam, mert egy segítőkész gyerekközösségben lehetett.



Rudolf Péter

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Persze, hogy ez a gyerekeknek természetes legyen, olyan pedagógusok kellenek, akik kezelni tudják ezeket a helyzeteket. És arra is van képességük és intellektusuk, hogy a gyerek személyiségének kiteljesedése ne mások rovására történjen. Úgy látszik, én ebben is a középutat képviselem. Mérleg jegyűként, mérlegkészítő dédnagyapával a felmenőim között mi más tehetnék?

http://ftr.fivefilters.org/
http://static.origos.hu/s/img/i/1701/20170125nagykalozy-eszter-es-sztarenki-dora.jpg?w=310&h=208

Nagy-Kálózy Eszter és Sztarenki Dóra

Forrás: Szilágyi Lenke

Hol voltak a nagyszüleink, amikor a zsidókat elvitték?

Török Ferenc, a Moszkva tér és a Szezon rendezője az 1945-ben a magyar társadalmat próbálja szembenézésre késztetni a második világháborúban elkövetett bűneivel. A fojtott atmoszférájú, tablóképszerű, szikár stílusú film alattomosan beszivárog a bőrünk alá, és a végefőcím után tovább kísért. Olvassa el kritikánkat!
KAPCSOLÓDÓ CIKKEK

Let's block ads! (Why?)

Forrás...