Minden, mindenhol, mindenkor Szavakkal nehezen leírható moziélményen vagyunk túl. A filmművészet durván 100 éves múltra tekint vissza, aminek során lassan, de magabiztosan kialakultak, megformálódtak azok a tartalmi vagy esztétikai konvenciók, amiket ma már nézőként alapvetőnek tartunk. Hasonlóan természetes jelenség, hogy a konvenciókat megpróbálják felforgatni akár függetlenfilmes alkotók, vagy épp komplett mozgalmak, annak érdekében, hogy valami új, valami szokatlan szülessen. Nos, Az ember, aki mindent tudott alkotópárosa, Dan Kwan és Daniel Scheinert abszolút ezzel a szándékkal ötletelte ki legújabb agymenését, ugyanis a Minden, mindenhol, mindenkor egy olyan unortodox kísérleti film, amihez hasonlót nemcsak hogy lehetetlen mondani, de még jellemezni is emberes feladat. Ha valaha divatosnak lehetett nevezni a multiverzumos/párhuzamos valóságok koncepcióját, akkor az egyértelműen a mozi mostani időszaka, nagyrészt a Marvel szuperhősgépezetének hála. A Minden, mindenhol, mindenkor pontosan ezt a népszerű formulát fogta, és ültette át a mindennapi ember életébe: adott egy az Egyesült Államokban, szerény körülmények között élő kínai család, akik mintha csak a Csiszolatlan gyémánt című filmből másztak volna elő, annyira kaotikus minden pillanatuk. A történések főhőse ennek megfelelően nem is egy álarcos jótevő vagy metahumán, hanem középkorú családanya, aki szinte folyamatosan azt fejtegeti magában, hol rontotta el a dolgokat, hogy egy ennyire nyomorúságos élet jutott neki. Evelynhez (Michelle Yeoh) aztán egy egészen különös látogató érkezik férje, Waymond személyében (Ke Huy Quan) - a férfi viszont nem az a Waymond, akit Evelyn ismer, hanem egy utazó, aki a végtelen párhuzamos univerzumok egyikéből érkezett. Egy olyan alternatív valóságból, mely akár Evelyn élete is lehetne, de a nő legapróbb döntései (minthogy akár kacsalábra húzza a cipőjét) végül más útra terelték sorsát. Viszonylag hamar kiderül, hogy minden világ sorsát egy végzetes gonosz fenyegetése veszélyezteti, és Evelyn a kulcs ahhoz, hogy elkerülhessük a teljes megsemmisülést - a dolgok ennél valójában azért jóval komplikáltabbak. Ritkán van lehetőségem azt állítani egy filmről, hogy szinte minden aspektusában őrülten szokatlan és unortodox, ám a Minden, mindenhol, mindenkor pontosan egy ilyen megfoghatatlan entitás, amit talán épp a címe összegez a legjobban. A sajtóvetítés másnapján írom ezt a cikket, de még mindig nem tudtam eldönteni magamban, hogy mennyire tetszett, vagy hogy tetszett-e egyáltalán mindaz, amit láttam - vagy még inkább átéltem. Arra a felismerésre jutottam viszont, hogy Dan Kwan és Daniel Scheinert filmjét nem kell, és talán nem is lehet egy ilyen "tetszési" spektrumon elhelyezni. Egy annyira kísérleti, vakmerő és meglepően nagy volumenű produkcióról beszélünk, ami egyszerre lehet, hogy a legínyencebbek torkán is megakadhat, miközben egy alapvetően a mainstream filmeket kedvelő néző meg imádni fogja. Nyilván ennek a fordítottja a valószínűbb, viszont az előbbi eshetőség is abszolút fennáll, lévén a Minden, mindenhol, mindenkor nem csak műfaját, de az élmény milyenségét tekintve is gyakorlatilag besorolhatatlan darab. Mindennek a kiindulópontja egy rumlis, de nagyon azonosulható családi dráma, ami több komoly témát is érint ugyan, de a film elsődleges célja a szórakoztatás, amit az őrületes koncepción túl megannyi komikus jelenettel valósít meg. A kezdetben ezek egészen földhözragadt gagek, ám ahogy haladunk előre a történésekben, úrrá lesz a teljes őrület a vásznon. Szóval az már kiderült, hogy drámából és humorból sem lesz hiány, de így mellékesen megjegyezném, hogy amúgy egy hihetetlen ingergazdag sci-firől beszélünk elsősorban, ami úgy zsonglőrködik a párhuzamos valóságok elvével, hogy az valami parádés. Ha mindez nem lenne elég, akkor a Minden, mindenhol, mindenkor - bármennyire is palástolja eleinte - egy akciófilm is egyben, méghozzá abból a fajtából, mely az ázsiai harcművészeti filmeket idézi meg a legpörgősebb jeleneteiben. Azt még nem is említettem, hogy a Kwan-Scheinert duó rendezésében egy pillanatra sincs megállás, olyan magas fordulat- és dialógusszámon pörög az egész, teletömve tartalommal, ami egyrészt nagyon szórakoztató, viszont nem tagadom, olykor (a kelleténél talán többször is) legalább annyira fárasztó. Nagyon jól esett volna néha egy-egy perc lassítás, hogy valamelyest kiürülhessen az agyam gyorsítótára, ehelyett viszont érdemes felkészülni egy olyan bő kétórás trip-hullámvasútra, ami alatt még valószínűleg a mozitechnika is leizzadt. Szembetűnő különlegességén túl a Mindig, mindenhol, mindenkornak két elvitathatatlan, egészen nagy erénye van. Az egyik ezek közül nyilván az, hogy a film egyszerűen csordultig van tömve ötletekkel, az alkotók fantáziája pedig olyan mértékben szállt el, amihez hasonló alkotói szabadságot tényleg csak szökő évente tapasztalok. Ez önmagában viszont nem értékítélet, mert oka - jó oka - van annak, hogy egy filmrendezőnek, legyen bármilyen extravagáns és izgalmas ötlete is, korlátok közé kell szorítania azt, annak érdekében, hogy egy konvencionális, értelmezhető és befogadható élmény kerekedjen ki abból. Jelen alanyunk alkotópárosa egy pillanatig sem parázott ezen, magabiztosan állíthatom, hogy mindent is vászonra vittek, ami a forgatókönyv megírása során akár csak érintőlegesen is eszükbe jutott. A valódi ördöngösség viszont nem ez, hanem az, hogy ezt a vállalást egy szempontból majdhogynem maradéktalanul teljesítették, pedig tényleg közel lehetetlen volt a feladat. A Minden, mindenhol, mindenkor nem narratív, hanem vizuális médiumként értelmezhető, vagy legalábbis egyértelműen akként működik igazán. A film látványvilága már csak abból adódóan is rendkívül sokoldalú, hogy számos univerzum világába kapunk majd bepillantást - némelyik pusztán annyiban más, hogy Evelyn nem egy mosoda tulajdonosaként, hanem híres énekesnőként éli az életét, ám lesz olyan valóság is, ahol az emberi faj virsliujjú leágazásával ismerkedhetünk meg. Igen, tényleg. Gigantikus, himbálózó virsliujjak. A különböző valóságokat sokszor másodperceken belül, vagy egyetlen, esetleg két párhuzamosan futó jelenet során, különböző módokon és vizuális megoldásokkal váltogatja, egyesíti, fésüli össze a film. Egyszerűen csodálatos és megmagyarázhatatlan, ami a játékidő jelentős részében filmtechnikailag itt történik, főleg a vágások tekintetében, ami ha ennél egy fokkal is kevésbé lett volna virtuóz, akkor nem kizárt, hogy az egész élmény darabjaira hullott volna. Ehelyett a Minden, mindenhol, mindenkor egy olyan megismételhetetlen film-, de főleg vizuális élmény, amit bűn lenne nem moziban megtapasztalni. Mondom ezt úgy, hogy amúgy erősen benne van a pakliban az is, hogy valaki gyűlölni fogja azt, amit kap. Hangsúlyoznám, hogy én mindennél jobban értékelem azt, amikor egy ilyen kísérleti film, vagy bármilyen kreatív alkotás szembemegy az árral, és igyekszik innovatív lenni, vagy épp teljesen felforgatni azokat a konvenciókat, ami alapján működik az adott médium. Szóban forgó filmünk pedig vakmerő bátorsággal tűzte ki ezt céljául, amit a már említett vizuális oldalról sikerrel is abszolvált, méghozzá óriási hazafutást ütve. Azt is be kell látni viszont, ha a kísérlet bizonyos szempontokból kudarcot vallott, vagy az optimálishoz képest gyengébb eredményt hozott. A Mindig, mindenhol, mindenkor pedig történetvezetését tekintve ha nem is vallott teljesen kudarcot, de egyértelműen nehezebben értékelhető és emészthető, mint technikai virtuozitása. Lévén nem nagyon lehetett még hasonló élményben részünk, mint Kwan és Scheinert filmje, így talán nem is egyszerű, vagy épp célszerű feladat bármi mással összevetni. Épp ezért teljes egészében a saját érzéseim, vagy szubjektív élménymegélésem beszél belőlem, amikor azt mondom, hogy tartalmilag, cselekményében vagy épp mondandójában a Mindig, mindenhol, mindenkor nem tudott felnőni a grandiózus tálalásához. Adott egy elborult sci-fi, ami kifejezetten ötletes, nagy léptékű módon igyekszik beszélni az emberi egzisztenciáról, a 21. századi szorongásról, és arról a bizonytalanságról, ami mindannyiunkban megtalálható kisebb-nagyobb mértékben. A fináléra egészen össze is érnek ezek a szálak és gondolatok, ám összességében a cselekmény közel sem annyira érdekes és izgalmas, mint a mód, ahogyan az el van mesélve. Ez abszolút lehet tudatos, hiszen kicsit maga a film is épp erről az ellentmondásról szól. Ám ez nem segít azon, hogy Evelyn nagy felismerése majdhogynem egyetlen jelenet alatt történik meg, hiába előzte meg az egyik legmozgalmasabb film, amit életemben láttam, végig olyan érzésem volt, mintha egyszerűen nem mozdulnánk A-ból B-be. Nem kizárt, hogy többedik nézésre máshogy vélekednék, mert tényleg annyira mozgalmas és ingergazdag alkotásról beszélünk, aminek valószínűleg az egyharmadát még nem is láttam, annyi minden történt, olyan rövid idő alatt. Tény viszont, hogy sokszor inkább frusztrált, néha pedig kifejezetten idegesített a blöffölése a tartalmi mélységével kapcsolatban. Nem beszélve a humoráról, mely általánosságban remekül működik, de nem példátlan, hogy néha annyira elgurul a gyógyszer, hogy az inkább öncélúnak hatott, mintsem kreatív vagy vicces lett volna. A Minden, mindenhol, mindenkor a második olyan alkotás, aminek a Tenethez hasonlóan - függetlenül attól, hogy egyértelműen tetszett-e az adott film vagy sem - muszáj megadnom az "Ezt látnod kell!" plecsnit, mert annyira különleges és virtuóz, hogy tényleg mindenkinek tennie kell vele egy próbát. Az pedig nem kérdés, hogy Dan Kwan és Daniel Scheinert filmje vizuális médiumként az elmúlt évek egyik legkiemelkedőbb teljesítménye, még úgy is, hogy karaktereit vagy cselekményét nem biztos, hogy hosszútávon magammal fogom vinni. Merész, innovatív és újszerű - ez a három szó pedig önmagában nyomós érv lehet a mozijegy megvásárlásához. 2022 április 13. https://www.puliwood.hu/kritikak/minden-mindenhol-mindenkor-kritika-309315.html
A lehetséges világok legjobbika – Minden, mindenhol, mindenkor What the fuck? – hangzott a Danielek, azaz Daniel Kwan és Daniel Scheinert előző filmje, a Swiss Army Man utolsó mondata. Az író-rendezők új produkciója, a Minden, mindenhol, mindenkor pontosan itt veszi fel a fonalat, s immár az egész mű erről szól: mégis mi a fene van? A kliprendezőként kezdő, a klipesztétikát ezúttal a négyzetre emelő Danielek ezúttal is egzisztencialista indíttatású, morbid humorú, szimbolikus jelentésréteggel megáldott filmet készítettek, kevésbé viszolyogtató, de ha lehet, még őrültebb módon. S míg a Swiss Army Man (Az ember, aki mindent tudott) azt mutatta be, ahogyan a semmiből valami, egy vízihullából élet születik, itt a mindenből lesz semmi, egész világok pusztulnak el egy zavarodott Z-generációs leányzó miatt. A Minden, mindenhol, mindenkor (Everything Everywhere All at Once) nem kevesebbre vállalkozik, mint MINDEN szemügyre vételére, elfogyasztására, majd kihányására. Ebben a filmben MINDEN benne van egyszerre: minden kacat, ami valaha lekerült a kínai gyártósorokról, minden popkulturális jelenség, ami valaha szembejött a TikTokon, minden bizarr gondolat, ami valaha óvatlanul átfutott bárkinek az agyán. Amiből sok van, az pedig egyszerre utálatos, félelmetes és veszélyes, hiszen megkerülhetetlen, maga alá temet és átveszi az uralmat felettünk – erről szól ez a film is. A Minden, mindenhol, mindenkor a globalizáció, az internet, a közösségi média, az eltorzult értékrend és a popkultúra romjainak leképezése. Ezzel párhuzamosan annak is, hogy mindezt hogyan éli meg egy X- és egy Z-generációs nő. Míg a kínai származású, évtizedek óta Amerikában élő, mosodát üzemeltető Evelyn (Michelle Yeoh) a kultúrák között ragadva küzd a kuncsaftjaival, a bürokráciával, az összekuszálódó hagyományrendszerekkel, az angol nyelvvel és a popkulturális szeméttel, az Egyesült Államokban született lánya, Joy (Stephanie Hsu) a Wishről rendelt értelmetlen kacatok, jelmezek, Insta-trendek rabságában vergődik, miközben alig tud a kínai nagyapjával beszélni és a leszbikus párja elfogadtatásáért küzd a családjában. És ez még csak Evelyn és Joy saját valósága – a Minden, mindenhol, mindenkor ugyanis megnyitja a teret és az időt, és párhuzamos univerzumokat épít a hősei köré, amelyek egy-egy döntésünk következtében hasadnak le, alakulnak ki. Az apró különbségektől az sci-fi valóságokig széles a skála, pontosabban MINDEN variáció előfordul, ami csak előfordulhat. Van, ahol Evelynből kung-fu mester lett és van, ahol mindenki hot-dog ujjakkal kalimpál. A Minden, mindenhol, mindenkor egyszerre szuperhősfilm, annak paródiája és a szuperhős-réteget szimbolikusan használó értekezés. A mélyben egy banális családi dráma bonyolódik adótartozással, demens nagypapával, elhidegülő házastársakkal és meg nem értett, leszbikus lánnyal, a multiverzumos körítés viszont valószerűtlen szuperhősöket kreál minden szereplőből, akiknek épp annyira lenyűgözőek a képességeik, mint amennyire bizarrak, a multiverzum törvényszerűségei, működési elve pedig szintén egyszerre észbontó és röhejes. A Danielek legalább annyira provokálnak a szuperhősmítoszok dekonstruálásával, mint azzal, hogy a multiverzumos felhajtást egy elképesztően egyszerű történetmag köré húzzák fel – majd azzal is pofon vágnak, hogy ezeknek a szereplőknek bizony ez a MINDEN, ez tölti ki a világukat, tehát nem szép dolog lesajnálni őket. A Minden, mindenhol, mindenkor tanulsága szerint a szeretet és az elfogadás az egyetlen érték, ami nem őrjít meg és megfelelően lehorgonyozza az életünket a túltelített mindenségben, ezek pedig függetlenek attól, hogy milyen rendkívüli képességeink vannak. A film metarétege arra is rámutat, hogy szuperhősfilmekből is túl sok van, megkülönböztethetetlenek egymástól, csupán egymás variációi egy olyan multiverzumban, amire senki nem vágyott. Ráadásul nemrégiben konkrétan a multiverzumokkal való kavarás is megindult a Pókember kapcsán, hogy a pénzéhes stúdiók még több egyenrangú variációt gyárthassanak ugyanarra a témára, még több bőrt húzzanak le lelkifurdalás nélkül a nézőkről. De nem is kell Hollywoodig menni a multiverzumosodásért: ma már a Facebook is a Meta része, a valóság és a virtuális valóság közelít egymás felé, a pénzéhes tech-moguloknak pedig a célja épp a határok tökéletes elmosása, az egyén beszippantása és a valódi élet elértéktelenítése a kreált valóságokhoz képest. Érdekes adalék, hogy a rendezőpáros nem vállalta a Loki című sorozatot, a Marvel egyik futószalagon készült produkcióját a sok közül, így a Minden, mindenhol, mindenkor akár protest alkotásként is értelmezhető. Tessék, ilyen művek születnek, ha szerzői rendezők kezébe kerülnek a szuperhősök, akiket nem gáncsolnak a hatalmukat fitogtató producerek, az évtizedes berögződések, a fókuszcsoportokra optimalizált, simára nyalt forgatókönyvek, a PC óvatoskodás és az általános profitmaximalizálás. Ráadásul a látványvilág és az akciójelenetek koreográfiája ha nem is körözi le a sokszor ennyiből készült blockbustereket, de felveszi velük a versenyt. A Minden, mindenhol, mindenkor szabadon (talán túlságosan is szabadon) szárnyaló kreatív elmék orgiájából született, ami a multiverzumos gondolkodást éppen, hogy kártékonynak és pusztítónak mutatja be – az elszabaduló, világokat leromboló indulatok elől a kisvilágunkba, az egyszerű életünkhöz, a lehető legszürkébb történetváltozathoz kell menekülnünk, miközben csak Evelyn legrosszabb lehetséges énje képes felvenni a harcot a multiverzum legerősebb lényével szemben. Aki meglepő szociálpszichológiai mélységeket nyit a történetben, egyben újabb fityiszt mutat a szuperhősműfajnak. Jobu Tupaki első pillantásra a jól megszokott unatkozó, miért ne pusztítsuk el a világot-jellegű főgonosz, motivációi azonban egyenesen tragikusak. Jobu a minden, mindenhol, mindenkor helyett semmi, sehol, semmikort akar, a frusztrációja pedig tökéletesen átélhető. A lány egy félresikerült tudományos kísérlet következtében mindent egyszerre él meg – az pedig a hétköznapi tapasztalataink által is átérezhető, hogy ez mennyire kimerítő. Ha minden azonnal az enyém, minek lehet még értéke? Hová vezet a multitasking, éppen melyik szimultán bonyolódó történetszálra koncentráljak, ami behálózza a napjaim? Tulajdonképpen semmi nem számít. Korunk gyermeke az azonnali hozzáférhetőség, a megállíthatatlanul ömlő információ, az értékvesztés és a „mindenből túl sok van” érzésébe őrül bele, innen jut el a kiégésig, majd a pusztításig, miközben a nihilizmusban keresi a megoldást és az öngyilkosság gondolata foglalkoztatja. Voltaire azon ironizált, hogy ez-e a lehetséges világok legjobbika; a Danielek dobnak egy sírós emojit. Talán egy film sem fogalmazta meg ennyire plasztikusan és hatásosan, milyen démonokkal küzd az a generáció, amelyik beleszületett a globalizált, automatizált, a pillanatnyiság kultuszában égő, túltermelésbe fulladó fogyasztói társadalomba, és nem tud kiszakadni onnan. A Minden, mindenhol, mindenkor elképesztően sűrű, kaotikus film, ami eltelít és agyalásra kényszerít. A dimenziók közti ugrálást még nyelvi kavarással is fokozza: sokszor egy mondaton belül keveri az angolt és a kínait, illetve ezek különböző akcentusait. Ráadásul sokkal több újrahasznosított anyag és utalás bújik meg benne, mint elsőre feltűnik, így óriásléptekkel menetel a kultstátusz felé. Különösen jó pont, hogy nem a nyilvánvaló, agyonhasznált intertextusokra épít: itt nem a Coca-Cola és a Mickey egér képviselik a kapitalista világrendet és a popkultúrát, hanem a mozgó szemecskék, a L’ecsó, a Transformers vagy a 2001: Űrodüsszeia. A film legkellemesebb része éppen a középső harmada, amikor szájtátva kapkodjuk a fejünket az őrült ötleteken, miközben nem hisszük el, hogy mindezt komolyan gondolták az alkotók (persze ők azok, akik a fingó, beszélő hullát is komolyan gondolták). Ehhez képest az első és az utolsó harmad kicsit lehűti a lelkesedést, hiszen a Minden, mindenhol, mindenkor lassan indul be, egy idő után pedig önismétlővé válik a trükközése. Mégis hosszú idő óta ez a legkimerítőbb és legéleslátóbb alkotás, amely azt próbálja megragadni, milyen érzés ma a nyugati világban élni. A Minden, mindenhol, mindenkor 2022. április 21–től látható a magyar mozikban. 2022. április 21. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/minden-mindenhol-mindenkor-kritika
