2022 Január Mindene a béke, és nem érdekli, hány rekeszizomnak kell elszakadnia, hogy elérje – Peacemaker: Békeh

Mindene a béke, és nem érdekli, hány rekeszizomnak kell elszakadnia, hogy elérje – Peacemaker: Békeharcos



A Doom Patrol után a DC megint húzott egy váratlant. Nem gondoltuk volna, hogy szükségünk lehet arra, hogy Az öngyilkos osztag egyik legidiótább tagja saját sorozatot kapjon, de tévedtünk. A Peacemaker: Békeharcos ugyanis egy elképesztően szórakoztató, felszabadultan kiszámíthatatlan és energikus agymenés. Kritika az első három rész alapján.

Kétségtelen, hogy a DC messze lemaradt a konkurens Marveltől. Elkésve, fejetlenül, kapkodva próbálták meg felépíteni a saját MCU-hoz hasonló filmuniverzumukat. Végül – Zack Snyder rajongóinak legnagyobb bánatára – tulajdonképpen zsákutcába is jutott az ilyen irányú törekvésük. Ugyan a mozifilmek – az olyan kivételektől, mint a Joker vagy Matt Reeves hamarosan érkező Batman filmje – papíron továbbra is a DC Extended Universe részeit képezik, már érezhetően nincsen bennük meg a Marvel filmekre jellemző megfelelési kényszer.

Azaz nem elvárás, hogy minden sztori, a Wonder Womantől kezdve a Shazam!-on át Az öngyilkos osztagig kényszeresen belesimuljon egy mindent átfogó, központi elképzelésbe.
Míg a Disney – kevés kivételtől eltekintve – a filmjei homogenitására törekszik, addig a DC-t birtokló Warner elkezdte sokkal szabadabban megközelíteni a szuperhősfilmjeit. (Az egeres cég mániákus imázsvédelme nem csak a Marvel vagy Star Wars filmekhez történő hozzáállásán látható. Több ízben fordult már elő, hogy egy-egy régebbi filmjük úgy került fel a Disney+-ra, hogy kiszedték belőle azt a minimális káromkodást, meztelenséget ami anno még belefért.)

A Marvel elképesztő tempóban gyártja a sorozatokat és a filmeket, ám azok többnyire képtelenek teljesen kibontakozni, hisz minden áron illeszkedniük kell a nagyobb képbe. Még ha olykor-olykor hajlandóak is kísérletezgetni, azt végül rendszerint agyonnyomja a közös univerzum súlya (mint ahogy a WandaVízió fináléja is tanúsítja). DC filmből, sorozatból mostanában kevesebb van, ám azok kevésbé érződnek egy gép futószalagon legyártott termékeinek.

Egy évtizednyi MCU uralom után pedig kifejezetten friss és üdítő tud lenni egy olyan képregény-adaptáció, amely el mer rugaszkodni a megszokásoktól.
Mer önfeledten hülyéskedni, bizarr és furcsa lenni. Még akkor is, ha a kísérlet nem feltétlen sikerül. Ahogyan azt például a jobb sorsa érdemes Mocsárlény esetében láttuk. Amikor azonban sikerül, akkor nagyon sikerül (lásd a szenzációs Doom Patrol). Az HBO Maxon a napokban (három résszel) debütáló Peacemaker: Békeharcos esetében pedig nagyon úgy tűnik, hogy bejött a hazárdjáték.


Már az is egészen hihetetlen, hogy egyáltalán elkészült ez a sorozat. Az eredetileg még a Charlton Comics lapjain debütált Peacemaker már önmagában egy elég valószínűtlen figura. Egy pacifista, önbíráskodó kormányügynök, aki ráadásul komoly mentális gondokkal küzd. A DC képregényekben a karakter abban a hitben él, hogy az áldozatainak lelkei beleköltöznek a sisakjába, és onnan beszélnek hozzá, de a filmekből és sorozatokból ez egyelőre kimaradt. Minden szempontból egy C-kategóriás figura, akire valószínűleg senki nem fogadott volna, hogy valaha élőszereplős mozgóképen látjuk.

Aztán jött James Gunn.
Kétségtelen, hogy a Warner-DC egyik legjobb húzása volt az elmúlt években, hogy gyorsan lecsaptak a Disney-től néhány fekete humorú tweetje miatt elbocsátott Gunnra, majd szabad kezet adtak neki. Ennek köszönhetően aztán elkészítette a The Suicide Squad: Az öngyilkos osztagot, ami nem csak a (szinte) azonos című David Ayer filmnél lett jobb, de egyben (legalább) a tavalyi év legvadabb és legszórakoztatóbb mainstream képregényfilmjének is bizonyult. Gunn maximálisan élt a felkínált szabadsággal, és egy halom olyan obskúrus karakterrel tömte tele a filmet, akik máshogy valószínűleg sosem debütáltak volna a vásznon.

Így került a filmbe a bilisisakos békeharcos Christopher Smith is.
A John Cena által megformált karakter a film talán legkevésbé szerethető figurája volt, ami nem kis dolog, tekintve, hogy a gárda szinte csak antihősökből és gonosztevőkből állt. Így talán senki se gondolta volna, hogy majd pont az ő története folytatódik, pláne a leghamarabb. Aztán jött a COVID, Gunn pedig unalmában megírta a Peacemaker sorozatot, aminek elkészítéséhez ismét szabad kezet kapott a Warnertől.

A Peacemaker: Békeharcos szinte közvetlenül Az öngyilkos osztag eseményei után veszi fel a fonalat. Ahogyan azt a film stáblista utáni jelentében is láthattuk „hősünk” túlélte a Bloodsporttal vívott párbajt. Ám ez még nem jelenti, hogy nyugodtan élvezhetné a szabadságát. Tekintve, hogy továbbra is egy bomba ketyeg a fejében, kénytelen újra az Amanda Waller vezette Argus szolgálatába állni, hogy egy szedett-vedett különítmény tagjaként likvidálja Amerika ellenségeit. A csapat tagjai a „jó útra tért” bérgyilkos (Chukwudi Iwuji), a Wallernél kegyvesztett informatikus (Steve Agee) és ügynök (Jennifer Holland), illetve egy rejtélyes, hátsó szándékkal bíró újonc (Danielle Brooks). Illetve felbukkan a magát Békeharcos legjobb barátjának hívő, még nála is pszichopatább Vigilante (Freddie Stroma).

Szóval ahogy azt Gunn csapatfilmjeiben megszokhattuk: egy rakás „seggfej”.
A titkos, Pillangó-projektre keresztelt küldetésük akkor sem lenne egyszerű, ha kijönnének egymással. Nyilván nem jönnek ki. Ám nem az újdonsült csapatársai és a nemzetre/bolygóra fenyegető veszély az egyetlen, amivel Békeharcosnak meg kell küzdenie. Ezeknél is megoldhatatlanabbnak tűnik az apjával (Robert Patrick) való kapcsolata. A T-1000-es érzelmi ridegségével bíró, nem kicsit rasszista Smith papa ugyanis mélyen megveti nyámnyila fiát. Bármennyi emberrel is végzett Smith, az apja szemében – aki egyben mestere is – csak egy anyámasszony katonája maradt. (Patrick a sorozat egyik legnagyobb „titkos” fegyverténye, reméljük a későbbiekben még többet szerepel majd.)


A sorozat nem pusztán történetében, de hangvételében is egyenes ágú folytatása Gunn Az öngyilkos osztagának.

Önfeledt hülyéskedés, ami kicsit sem próbálja meg elrejteni a képregényes alapanyagának legnevetségesebb vonásait.
Éppen ellenkezőleg: reflektorfénybe helyezi azokat. Már a szenzációs főcím – amiben a szereplők fapofával táncolnak egy glam metál paródiára – is remekül érzékelteti, hogy milyen eszeveszett és öntörvényű a sorozat. Gunn remek stílusérzékkel építi bele az általa kedvelt trash elemeket (a morbid akciók, a camp zenei betétek) a szuperhősműfaj keretébe.

Békeharcos már a megjelenésben is egy eredendően röhejes figura, és a sorozat nem is tesz úgy, mintha nem lenne az. Gond nélkül viccet csinál a főszereplőjéből. Ám hasonlóan Gunn mozifilmjeihez, a vérben és morbid humorban tobzódó akciójelenetek, a szellemes – mélyre nyúló képregényes utalásokat sem mellőző – párbeszédek és az excentrikus karakterek hülyeségei mögött kifejezetten nagy szíve és agya is van a sorozatnak.

Olyan értelemben ugyanis komolyan veszi a főhősét (és karaktereinek többségét), hogy árnyalt, érző és a látszatnál sokkal több oldalú karakterként ábrázolja.
Noha a figura megőrizte azt a komikus attitűdöt, amit a filmben is képviselt. Az apjával történő viszony feltárásával, illetve az azzal történő szembesüléssel, hogy a csapat tagjai miként látják őt, Gunn elegánsan és okosan farag valódi karaktert ebből a túltolt Megtorló-paródiából. Úgy, hogy közben meghagyja ugyanannak a baromnak, akinek megismertük. Csak éppen lassan kiderül, hogy egy mélyen sérült, szomorú és sok szempontból szánni való barom ez. John Cena pedig nem pusztán a karakter akcióhős és hülyéskedő oldalát hozza remekül, de drámai színésznek is sokkal jobb és érzékenyebb, mint gondoltuk volna.

Hiszen míg önmaga meg van győződve arról, hogy egy tökös, lehengerlő hős, addig lépten-nyomon kénytelen azzal szembesülni, hogy a környezete egyáltalán nem így látja. Hanem egy szexista, valószínűleg rasszista dinoszaurusznak, aki értelmi és érzelmi intelligencia terén is alig érettebb egy tinédzsernél. Peacemaker tulajdonképpen olyan, mint a ’80-as évek tesztoszteron akcióhőseinek karikatúrája. Felszínes férfiasságának konstans, erőltetett promózása ma már inkább nevetséges, és kissé szánalmas. Hogy mennyire avítt figura azt remekül példázza a remek érzékkel összeválogatott, főleg ’80-as évekbeli rockszámokból álló soundtrack is. Ahogy pedig egyre inkább elmélyülünk a karakter érzelmi világában, úgy ér minket a sorozat legnagyobb meglepetése.

Persze Gunntól eddig sem volt meglepő, hogy a kaotikus energiákban tobzódó, brutálisan hülyéskedő és hülyéskedve brutalizáló szuperhősfilmjei alapját meglepően erős karakterközpontú dráma alkotja. Ez mind igaz a Békeharcosra is. Ám arra így sem számíthattunk, hogy a piszoárfejű Dredd bíró karakterét arra használja majd, hogy a toxikus maszkulinitást tematizálja. Békeharcos ugyanis éppen annyira áldozata az apja ilyen jellegű viselkedésének, mint amennyire elkövetője a hasonló agresszióknak.

Ami igazán bravúros, hogy Gunn képes úgy beszélni egy ilyen fajsúlyos témáról, hogy az ne legyen didaktikus.
Sosem érezzük azt, hogy egy modorosan moralizáló tanmesét néznénk. A sorozat végig képes a humoránál maradni, ám kellő tartalom szorult bele, hogy – a maga bizarr módján – drámaként is működjön. Gunn kiválóan érti a sorozatos formátumot. Nem húzza túl az epizódjait, és azok minden esetben önálló – de az egész részét képező – történeti egységet jelentenek.

Noha a társadalomkritikája nincs annyira előtérbe tolva, mint a The Boys esetében. Gunn mégis elegánsan, okosan és elképesztően viccesen képes reflektálni korunk számos problematikus magatartására/jelenségére. Ez pedig nem kis tény egy olyan sorozattól, aminek egy bilisisakos hülye a főhőse. Ha a Peacemaker: Békeharcos képes tartani az első három rész színvonalat – egyelőre nincs okunk feltételezni, hogy ne tudná – akkor a sorozat az egyik legjobb dologgá nőhet ki, ami a DC istállóból manapság kijött.

2022. január 16.

https://www.filmtekercs.hu/sorozat/peacemaker-bekeharcos-kritika