2020 December Mint a kámfor – Az éjféli égbolt

Mint a kámfor – Az éjféli égbolt



Meglehetősen váratlan formában durrant be idehaza George legújabb „mozijának” hype-ja. Hiszen minden politikai szólamra jutott egy kis morzsa Az éjféli égbolt (The Midnight Sky) kapcsán, mint soros filmje. Mármint az aktuális filmje. Clooney-nak. Mert ő is itt van ám. Ebben a gyönyörű semmiben, riadókürtöt fújva.

2049-ben bekövetkezett egy Esemény, ami miatt a sarkvidéki Barbeau Obszervatórium teljes lakosságát evakuálni kell. Egyedül Dr. Augustine Lofthouse (George Clooney) marad hátra, hogy tartsa a frontot. Hogy mitől, vagy miért azt még nem tudni, de rádiójeleket kutat esetleges űrprojektek után. Embereket keres, akik odakinn a világmindenségben utaznak, talán el vannak veszve, és ő segíteni kíván nekik. Hisz mégiscsak ő fedezte fel, hogy a sok millió exobolygó közül egy, a Jupiter K-23 nevű holdja lakható lehet emberi léptékkel. Jelet azonban nem tud küldeni, így egy nem várt társsal, egy hátrahagyott, néma lánykával, Írisszel (Caoilinn Springall) elindul egy meteorológiai állomás felé, ahonnan tud.

A sors keresztezi hangja útját a K-23-ról a Földre visszainduló Aether legénységével.
Még fel sem itattuk rémületünkben hullajtott könnyeinket Sir David Attenborough Egy élet a bolygónkon magnum opusa óta, a Netflix ismét kiégeti emberiség iránti maradék empátiám. Legalábbis próbálja, rendületlen, töretlen. Hogy csak a saját, közelmúltbeli kánonomból hozzak példákat, a V-Wars: Vérháború horrorja és a Ragnarök fantáziája után most egy sci-fibe oltott ökomozival. Vagyis a rajt ismét a globális felmelegedés, illetve a klímakatasztrófa.



Az éjféli égbolt emberisége elbukta a klímaharcot, lakhatatlanná tette a bolygónkat és új irányt keres a túlélésre. Ez a ténymegállapítás, ha a film cselekményének szövetét figyeljük, akkor könnyen spoilernek minősülne. A sztori expozíciója egy konkrét esemény, amely bekövetkezett, de konkrét tárgya nincsen, tehát misztériumjátékba bocsátkoznak Clooney-ék. Flashbackekből tudjuk meg, hogy mi a professzor vizsgálódási területe és célja, vagyis sejtjük a lakhatóságnak, mint szempontnak a kulcsfontosságát az űrkutatás spektrumában. A játékidő felénél pedig egy hamisítatlan késleltetésképpen a lényegi információ átadásának pillanatában,

amikor kiderülne, miért nem térhet vissza az Aether legénysége a Földre, megszakad az intergalaktikus kapcsolat.
Az éjféli égbolt két csavar köré épül, abból az egyik ez, hiszen epikus, morálisan és érzelmileg megterhelő(nek szánt) képsorokban szembesülünk a valósággal, egy sor bonyodalom és veszteség után. Pedig a vak is látja, miről van szó – ugyanez a helyzet, ha kis túlzással is ugyan, a film második csavarjával, ami egy másodpercre tényleg meglepett, de aztán rájöttem, hogy erre vártam végig, mert így logikus. Máskülönben nem szólna semmiről sem Az éjféli égbolt.

Így leginkább az emberi kapcsolódás és annak értelmének keresése helyeződik fókuszba egy kvázi apa-lánya kapcsolaton keresztül,
még ha nincs is valódi vérségi viszony kettejük között. Na de milyen is ez a viszony? Hát, láttunk már jobbat, és elég, ha csak a szintén clooney-i Utódokra gondolunk. Az elsőfilmes Springall nem sok vizet zavar, cukin néz és kíváncsi tekintettel fürkészi a tényleg irónia nélkül, ereje teljében alakító színészlegendát. Clooney főszereplőként kihozza magából a maximumot. Nagyon emberi és hihető alakítást nyújt a lelkileg magányos, a világtól elidegenedett, a nagy egész oltárán a személyességet feláldozó csillagászként.



Összességében viszont több szempontból is érvényesebb példa Nolan Csillagok közöttje, amely mind környezeti fennhangját, mind humán relációját, mind pedig űrkolonizációs tematikáját tekintve egyaránt elporolhatja Az éjféli égbolt csillagos üstökét. Az első szempont, vagyis a környezetpusztító emberi gyarlóság adott, de sem megoldás, sem egy gondolatcsíra nem hangzik el, mi a baj ezzel (a látható jeleken és evidenciákon kívül), sem pedig annak mértékét nem ismerjük meg. Kapunk egy radarképet a forrósodó kontinensekről és egy-két mondatot arról, hogy sehol se jó, de ezt a két órát javarészt zárt komplexumokban, maroknyi ember társaságában töltjük, így nem hat globálisnak a probléma. A második szempontról, vagyis az emberségességről már szóltam, marad hát a űr végtelen ereje, a látvány.

Az éjféli égbolt látványos film.
Csoda szép hátterekben csordogál ez a potom két óra, főleg a Jupiter környéki varázslatos bolygó koncepciókat emelném ki, de a letisztult, és következetesen sivár sarkvidéki jégpáncél hóviharainak kompozíciója is magával ragadó. Az Aether legénységének, Sully (Felicity Jones), Gordon (David Oyelowo) és Maya (Tiffany Boone) nagyszerűen animált műhold-balettje a szervizre szoruló monstrum és a tátongó üresség határán megállná a helyét a Gravitáció ominózus űrséta-jelenete mellett. Az olyan kreatív gondolatok és egyedi megvalósítások, mint amilyen a folyékony halmazállapotú anyagok antigravitációs környezetben való, egyszerre csodálatos-borzalmas fizikája szintén remekbe szabottak. Mindezeket pedig Alexander Desplat olykor hidegrázós szonettjei festik alá.

Kell ennél több? Ha egy önmagát nyíltan látványfilmnek kikiáltó produkcióról van szó, akkor nem feltétlenül. De Clooney célja a nagyot mondás, az egyetemes emberi értékek és dilemmák közvetítése volt a célja. Az éjféli égbolt a rendezői oldalon tér le pályájáról. Szuggesztív, már-már meditatív képeihez, komoly témájához és alapvetően jó értelemben lassú tempójához nem illenek sem az agyonvágott, követhetetlen akciójelenetek, sem azok a hirtelen vágások, amelyek az éj feketéjéből vakító fehérséget, a csöndes morfondírozásból, dobhártyaszaggató csinnadrattát varázsolnak a másodperc tört része alatt.

Clooney és a Netflix nagyon meg akarta mondani, de közben dizájnosak is akartak lenni.
Akartak csinálni egy drámát, de pörgősek is akartak lenni. Tiltakozni és akarni, de, jaj, még most, most meg nem halni, de élni, de élni. És mint tudjuk a nem akarásnak nyögés a vége, viszont a túlzott akarásnak is meg van erre az esélye.

A film a Netflixen tekinthető meg.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/az-ejfeli-egbolt-kritika