Mint(h)aapa – Szia, Életem! Karcos, szókimondó, már-már vagány. Helyenként azért kissé suta is, meg felületes. A Szia, Életem! című keserédes komédia mégis egy szerethető darabbal gazdagította a hazai műfaji filmes kínálatot. Nehéz a magyar közönségfilmek élete, legalábbis az alkotók oldaláról nézve. Egyfelől ott az a fránya elvárás. Ahogy sorra készülnek az egyre sikerültebb darabok – számos zsánerben –, úgy egyre magasabban van a kedves nézőknél a léc. Az sem éppen könnyű feladat, hogy a műfaji sablonok kiskátéját felmondva legyen izgalmas, friss, eredeti a művük. Magyarul: a nézőt még véletlenül se mozdítsuk ki a komfortzónájából, de azért tanítsuk, neveljük, szórakoztassuk. Arról nem is beszélve, hogy lassan a tízmillió filmkritikus országa (is) leszünk. Minden honi moziba járó rögtön és minden létező felületen kerek-perec megfogalmazza sarkos véleményét a látottakról, hiszen „ilyet mindenki tud csinálni”. És, ha még egy olyan tuti ütőkártyát is megnyertünk az ügynek, mint az eleddig szinte tévedhetetlen Thuróczy Szabolcs… na, akkor van ám csak rajtunk igazán nyomás! Rohonyi Gábor (Konyec – Az utolsó csekk a pohárban, Brazilok) és Vékes Csaba ráadásul rögtön az egyik legtöbb buktatóval bírót szemelték ki közös filmjük műfajául: az apa-fiú vígjátékot. A végeredmény mégis szerethető, sőt, üdítő, még ha vélhetően nem is fogunk évek múlva emlékezni rá. Adott egy kiégett és leégett író, Keserű Barna (Thuróczy Szabolcs), aki egykoron kasszát robbantott eredeti hangvételű fantasy regényével. Rögtön hazai Tolkienként kezdték emlegetni, és ahogy az lenni szokott, a hirtelen jött siker elemésztette ihletforrását és kreativitását. Helyette maradt az aprópénzre váltott tehetség: főzőműsorokban és olcsó reklámokban való ripacskodással. Aztán már az sem, csak a kiadó fejének (Mucsi Zoltán) tíznapos ultimátuma. Ennyi ideje marad hősünknek ahhoz, hogy felkösse a gatyáját, és sok év után összeüssön egy újabb sikerkönyvet. A szinte lehetetlent pedig törött kulcscsonttal kell véghez vinnie! Az amúgy is abszurd alaphelyzetet fokozandó és Barna egyhangú agglegénylétét felforgatandó feltűnik az ex-barátnő (Sárközi-Nagy Ilona), aki aztán egy tűzpiros bőröndbe rejtve Barna lakásában „felejti” a férfi múltbeli botlásának két lábon járó következményét, Samut (Pásztor-Várady Mór). Éppen tíz napra, amíg – legalábbis a fedősztori első változata szerint – anyuka elrendezi tokiói ösztöndíját. Ráadásul Barna ekkor látja először kisfiát. Amennyire lehetetlen és megoldhatatlan az alaphelyzet, épp annyira viszontagságos, sőt, inkább katasztrófákkal tűzdelt lesz a megoldásig tartó út. Elsőre pedig egy bokszmeccshez hasonlatos a felállás, az éles szembenállás miatt mindenképpen. A kék sarokban az apasággal szembesülő, a felelősségvállalás ellen menekülni próbáló, a határidő által hajszolt, önbizalmában megroggyant középkorú író. A piros sarokban (bőröndben) a hatévesen ismeretlen és elsőre elutasító közegbe került kisgyermek, aki édesanyjától egy idealizált apaképet kapott, amivel a valóság köszönőviszonyban sincs. A két „férfi” lassú, de szenvedélyes, hangos és heves összecsiszolódása komoly lelki, de főleg testi megpróbáltatásokkal jár mindkét fél számára. Persze, a szeretet, mint tudjuk, nemcsak öröm és boldogság, hanem fájdalom is. A fenti egymásra találási folyamat ábrázolása gyakran olcsó szimbolizmusba hajlik, ugyanakkor a történet legüdítőbb, szívmelengető pillanatai is ezekből a momentumokból fakadnak. A szimbolikus réteg egy fantázia szülte síkot nyit meg a sztoriban. Barna kényszerből kitalált vérfarkaslegendája előbb fia figyelmének lekötésére szolgál, de végül ez a közösen szőtt mesetakaró lesz a megváltás(uk) kulcsa. Nézői szempontból, kétgyermekes apaként a film ezen pillanatai (a játszótéri balesetekkel és az éttermi veszekedéssel együtt is), gyakori sutaságuk ellenére is erős kapcsolódási pontokat jelentenek. A Szia, Életem! nem egyedi megoldásaival vagy eredetiségével hat, hanem a két főszereplő makulátlan játékával, és azzal, amilyen fokozhatatlan módon egymásra hangolódtak ők ketten. Nyilván nem én vagyok az első, aki ezt leírja: a Samut alakító Pásztor-Várady Mór egy zsigeri tehetség. Ez a kissrác olyan magától értetődően reprodukálja egy megrettent, sokkban lévő óvodás reflexeit, reakcióit, hogy az átüti a vásznat. Semmi manír, semmi tanult gesztus. És még a kis genyát is csont nélkül hozza. Tudják, azt, amikor nekünk, szerető és türelmes apáknak is az agyunkra meg a nyűglődő porontyunk! Miközben mi nagyon dolgoznánk. Mór pillái úgy remegnek, teste úgy lendül, a szavakat úgy harapja el, ahogy az bizony a való életben egy ilyen kisgyereknél lenni szokott. Mindez persze nem menne ilyen ritmusban, ilyen jól eltalált tónusban, ha a kis zseninek nem lenne egy vérprofi, harcedzett partnere. Thuróczy – aki az utolsó pillanatban ugrott be Scherer Péter helyett a szerepbe – hangi és alkati adottságait kihasználva alázatosan szolgálja aprócska partnerét. A két főhős tökéletes komplementerei egymásnak. A reszelős hangú kőbunkóból gyengéd apává érő figura karakteríve pedig megejtően szép, még ha kissé sablonos is. A Szia, Életem! nagy erőssége még a remekül megírt és eljátszott mellékalakjainak sora, valamint egyfajta vállalt vagánysága. Mucsi Zoltán kicsit papírízű kiadóvezetőjével szemben fenomenális a rekámkampányban többször is ellőtt Kovács Patrícia, mint macskanőbe oltott domina. Hasonlóan eltalált Elek Ferenc rezignált dokija, Básti Juli hasadt személyiségű házmesternője, vagy a Scherer Péter által megformált síkhülye filmproducer. Az egyik legjobb pedig a társrendező, forgatókönyvíró, Vékes Csaba által életre keltett, folyton beszívott író-barát karaktere. Mindezen figurák elrajzolt, kikarikírozott változata pedig rém szórakoztató Samu édesapjával közösen teremtett fantáziavilágában. Az előbb említett vagányság alapvetően abból fakad, hogy több, a műfajban tabunak számító téma vagy elem itt csomagolás nélkül megjelenik. Bátran, szemtelenül, kockáztatva az inkorrektség vádját is. Ilyen például a többeket megbotránkoztató trágár beszéd és a felnőtt szereplők viszonyaiban kendőzetlenül megjelenő gonosz, cinikus elemek, váratlanul életszerű helyzetek. Barna például nem kér elnézést Samutól a kicsúszó szitokszavakért, sőt, mikor saját durva szóhasználata visszaköszön kisfia szájából, elégedett félmosoly árnyéka látszik az arcán. Az összképet jelentősen rontja néhány indokolatlan fordulat és kidolgozatlan konfliktus. És még valami. A sztoriba dramaturgiailag egyébként ragyogóan belesimuló és fontos szerkezeti elemként funkcionáló mesei szál vizuális kivitelezése meglehetősen bazári. Másképp fogalmazva, olcsó tévéfilmes színvonalú. Ez azért is különösen szembetűnő, mert ezzel szemben a való világban játszódó jelenetek némelyikét egészen bravúrosan snittelték fel. Az egyik kulcspillanatban még Orson Welles remekét, az Aranypolgárt is megidézik a mélységélesség használatával! A téma, a szereposztás, a szépen felépített és erőteljes marketingkampány azt ígéri, hogy pénzügyileg nagy siker lesz a film. Az azonban jóval érdekesebb, hogy meddig fogunk rá emlékezni, illetve mekkora hatása lesz választott műfajára, no, és a honi filmgyártásra. Thuróczy Szabolcs és Pásztor-Várady Mór kettőse, illetve a már említett mellékalakok azonban kiemelik Rohonyi és Vékes filmjét a tisztes középszerből. Szórakozni pedig azok tudnak rajta igazán és önfeledten, akik magukat is ki tudják nevetni legnyomorultabb pillanataikban. A Szia, Életem! augusztus 25-én érkezik a mozikba. 2022. augusztus 25. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/szia-eletem-kritika
