2024 Augusztus „Miről beszélsz? Mi csak buliztunk” – Vészjelzés

„Miről beszélsz? Mi csak buliztunk” – Vészjelzés



A Vészjelzés naiv, de talpraesett hősnőjét saját luxusszigetére invitálja egy rosszhírű, de ellenállhatatlan milliomos. Mi baj történhet?

Zoë Kravitz hasonló, provokatív témát választott első rendezéséhez, mint négy évvel ezelőtt a szintén színésznőként induló Emerald Fennell. Az Ígéretes fiatal nő annak idején az év egyik legmegosztóbb filmje lett, részben a mondanivalója (minden férfi rohadék), részben a választott nézőpontja (nem az áldozat, hanem annak legjobb barátnője kezd bosszúhadjáratba), de talán elsősorban a cselekmény részletei és a végkicsengése (a bosszú lépései és morbid beteljesülése) miatt. A Vészjelzés (eredeti címén Pussy Island – új címén Blink Twice) ugyan több szempontból is hagyományosabb film, de a mondanivaló és főleg a végkicsengés itt is megbotránkoztató lehet. Akkor is, ha engedünk Kravitz provokációjának, és az első benyomásaink alapján, indulatból mondunk ítéletet felette, de akkor is, ha próbáljuk racionálisan értelmezni a történteket.

A Vészjelzés főszereplője a felszolgálóként dolgozó Frida (Naomi Ackie), aki egy jótékonysági eseményen ismerkedik össze a hírhedt üzletemberrel, Slater Kinggel (Channing Tatum). A sármos férfi spontán elhívja őt és barátnőjét a privát szigetére, ahol egy jókedvű, színes társaság körében „vezekel” múltbéli, egészen konkrétan meg nem nevezett bűneiért. Az önfeledt semmittevés és a halmozott élvezetek viszont folyamatosan gyanús ellenpontokat kapnak, de sokáig eldönthetetlen, hogy a két új, szegénysorból érkező lányban növekedő kellemetlen érzés csak annak szól, hogy nem tudják átadni magukat a hirtelen jött luxuséletnek, vagy tényleg valami rossz húzódik meg a háttérben.

Szándékosan fogalmazok ilyen általánosan, ugyanis a Vészjelzés kifejezetten sűrű, részletgazdag, sokrétűnek is mondható film,


amelyben az események és a szereplők viselkedése a primer jelentésen túl is többféleképpen értelmezhető. Kravitz és forgatókönyvírótársa, a szintén elsőfilmes E. T. Feigenbaum a film első felében számtalan ismétlődő motívumot, jelet halmoz fel, amelyek már-már idegesítően sokszor kerülnek elő, ám aztán kiderül, hogy mindez nem ok nélkül történt: a cél az volt, hogy a szereplőkhöz hasonlóan a néző is elveszítse az időérzékét, és összezavarodjon, hogy minek van jelentése, minek nincs, mi ártalmatlan ijesztgetés és mi valódi para. Frida és barátnője, Jess (Alia Shawkat) a szegény-gazdag és a női-férfi ellentétnek egyaránt áldozatai, s a kettő mintha egy és ugyanaz lenne.




A Vészjelzés ügyesen játszik azzal, hogy eleinte semmi rossz nem történik, de misztikus(nak látszó) többletjelentést is odaképzelhetünk a részletek mögé. A bulizók körül tekergő mérges kígyók és a ketrecbe zárt tyúkok mellett a vándorló öngyújtó, a piros ajándéktasakok, a polaroidok, az egyforma, fehér fodros ruhát viselő lányok vagy a mexikói takarítónéni által ismételgetett „piros nyuszi” is szimbolikusnak látszódnak, pedig nem mind azok. Van úgy, hogy a piros nyuszi tényleg csak egy piros nyuszi. Vagyis mégsem: hogy pontosan milyen piros nyuszi, mikor, hogyan került a szigetre, annak már igenis van jelentősége a jelen eseményei szempontjából.

A filmben viszonylag hamar lelepleződik a titkok egy része, és innentől szükségszerűen enyhén spoileresen folytatódik ez a szöveg.
Frida rájön, hogy Slater és férfitársai (Simon Rex, Christian Slater, Haley Joel Osment, Levon Hawke) nem elégednek meg azzal, hogy napközben élvezzék az életet a hölgykoszorú társaságában, jókat egyenek, igyanak és szívjanak, majd este „ellenőrzött keretek között” drogozzanak, hanem a saját elképzeléseik szerint használják a meghívott öt lányt. Egészen addig, amíg porszem nem kerül a gépezetbe Frida személyében, akinek sikerül a túlélőtáboros valóságshow-sztár Sarah-t (Adria Arjona) is maga mellé állítania.


A nők legyenek mosolygósak, szexik, bulizósak, szolgálatkészek minden egyes nap, függetlenül attól, hogy mibe kerül nekik mindez, mikre kényszerítik őket a férfiak. A Vészjelzés érdekes gondolata, hogy a férfivendégek nem elkábítják az áldozataikat ahhoz, hogy aztán szexuálisan kizsákmányolják őket, hanem utólag törlik az emlékeiket. Tetteiket az erődemonstráció motiválja: vadászni akarnak a lányokra, kontrollálni akarják őket, meg sem próbálják „normálisan” meghódítani őket. Arra vágynak, hogy a nők legyenek jelen, ellenkezzenek. Úgysem tudnak, úgyis legyőzik őket. És úgysem tudnak kilépni alávetett helyzetükből se. Slater ismétlődő kérdésére, hogy jól érzik-e magukat, lehet-e mást mondani, mint hogy igen? Ki hagyná ott a földi paradicsomot egy másnap reggel jelentkező baljós, homályos megérzésre alapozva?

A Vészjelzés központi gondolata a trauma, a felejtés és a megbocsátás,
amely két irányban is jelen van a szereplőkben. Slater azt bizonygatja, hogy jobb ember lett, helytelen viselkedése miatt terápiára jár, gyerekkori traumáit pedig szeretné kitörölni, hiszen megbocsátani úgysem tud, de felejteni áldás. Ugyanez Frida és a lányok esetében már másként manifesztálódik, hiszen az ő traumáikat akaratuk ellenére törlik, a felejtés „ajándékát” rájuk erőszakolják, ezért kilépni sem tudnak megalázó helyzetükből, amelynek forrása nem más, mint a jelen férfijai. Ha Slater szenvedett, szenvedjen mindenki más is – úgyis elfelejti.

A kissé semmitmondó gondolatok rátelepednek a filmre, pedig érdekesebb mellékgondolatok is megbújnának ezek mellett: lassacskán kiderül, hogy Slater (aki a film szerint egyenlő „a férfiakkal”) olyan terápiát választ, amely őt igazolja ahelyett, hogy valóban szembenézne a tetteivel, az pedig, hogy megváltozott, csak annyit jelent, hogy megtanulta jobban eltüntetni a nyomait. Ez alapján – és a film vitatható végső fordulatai alapján, amelyekre mindjárt áttérek – akár a szigeten történő összes szörnyűséget Slater terapeutája (Kyle MacLachlan) nyakába is varrhatnánk, ami viszont elmossa a résztvevők felelősségét és így a film élét is elveszi.


Rossz, gonosz ember Slater King, vagy csupán maga is a patriarchális, macsó, erőszakalapú társadalmi berendezkedés áldozata, ami elvárja a férfiak felsőbbrendűségét és előírja, hogy minden nőt meg kell szerezni, folyamatosan nyerésben kell lenni, nem szabad a tetteink következményein gondolkodni? Amikor Frida Slater ellen fordítja a saját fegyverét, a férfi egy pillanatra megzavarodik, megijed attól a vérengzéstől, amely a lányok öntudatra ébredése és szabadulási kísérlete után tört ki. Ez alapján ő sem volt tudatában annak, amit tett, pontosabban valahol a szíve mélyén működik a helyes erkölcsi iránytűje, amelyet sikeresen elnyomott magában. Vagy megvezették. Mivel azonban a jelenet nem kap bővebb kifejtést,

kielégítetlenül hagyja a nézőt, ez az érzés pedig a zárójelenetre masszív csalódássá növekedhet.
Kevés rape-and-revenge film készül mostanában, legalábbis az exploitation fénykorához képest, az utóbbi évek legemlékezetesebb darabjai, így a már emlegetett Ígéretes fiatal nő vagy Coralie Fargeat filmje, A bosszú azonban személyes, ugyanakkor általánosítható történetként sikeresen állította elszánt hősnője mellé a nézőt, igazolva véres bosszújukat. A Vészjelzésben is jogosnak érződik, hogy Slater Kingnek bűnhődnie kell a tetteiért, a hogyan viszont már meglehetősen félremegy. Zoë Kravitz az előzőeknél hangsúlyosabban metoo-filmet készített, amelyben a férfiak viselkedése, a nőkkel való bánásmód, egyszóval a két nem közti viszonyrendszer egyértelműen általánosítható, általánosítandó. Ez, illetve a nők egyenjogúsága azonban van annyira kényes téma, hogy annál cizelláltabb kifutást kapjon egy ezeket tematizáló film, mint hogy fordul a kocka, és a saját fegyverével legyőzött férfit igába hajtja a csúcsra törő nő.

Ha ez önmagában nem lenne elég nagy hiba, a nők manipulálásához használt MacGuffin működési elvei is homályosak maradnak, így hiába eredményez érdekes jelenetet és változtatja meg az előzmények jelentését, amikor Frida Slater ellen használja a szert, ez nem lesz kellően megalapozott, az éles váltásként érkező, szélsőségesen feminista végkifejlet pedig kifejezetten kiábrándító.

Itt válik végzetessé, hogy a Vészjelzés kicsit rossz hangsúlyokat használ.
Zoë Kravitz tehetséges alkotó: filmje személyesnek érződik (Naomi Ackie hasonlóan néz ki, mint ő, miközben a férfifőszerepet a való életbeli párja játssza), nemcsak történetében, hanem mondanivalójában is. Markáns vizuális világot álmodott meg sok közelivel, gyorsvágásokkal, hallucinációkkal, a részletgazdag, egyedi forgatókönyv pedig kellően mozgásban tartja a néző elméjét. Rendezése viszont kevésbé erőteljes, a végére pedig a forgatókönyv lyukacsossága is lelepleződik. Egy átgondoltabb, józanabb és kiegyensúlyozottabb befejezés nemcsak provokatívvá, hanem ünneplendővé is tehette volna filmjét. Ezzel együtt is figyelemreméltó film a Vészjelzés, amely bátran beleáll egy kényes, a mai napig nem eléggé feldolgozott és elrendezett problémába – csak könnyen lehet, hogy ellentmondásossága miatt az üzenete éppen a visszájára sül el, és a Slater Kinghez hasonló ragadozók ennek hatására csak még jobban gyűlölik, kihasználják és megvetik majd a női nemet.

A Vészjelzés augusztus 22-től látható a mozikban.

2024. augusztus 22.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/veszjelzes-kritika