2025 Február Molyrágta pajzs – Amerika Kapitány: Szép új világ

Molyrágta pajzs – Amerika Kapitány: Szép új világ



Film és valóság folyton folyvást hatással van egymásra – igaz ez még a Marvel Univerzumra is. Tán soha korábban nem kínált még ilyen egyértelmű aktuál- és kultúrpolitikai áthallást ez a filmfolyam, mint az Amerika Kapitány: Szép új világ esetében. Várható, s egyben sajnálható módon azonban mégsem él vele igazán – meg úgy nagyon semmi mással sem.


Merthogy az USA-szimbólum negyedik eljövetele nem szól másról, minthogy Anthony Mackie, azaz Sam Wilson, vagyis a Sólyom, a.k.a. Amerika Kapitány temus Paolo Coelhóként Steve Rogers pajzsa mögül sorjáz fene nagy bölcsességeket tulajdonképpen bármiről, amit csak meglát, miközben körülötte elvesztegetett színészóriások fura mexikói felállásban kívánják kifingatni egymást már ismert vagy épp új karakterek hacukájában, míg végül győz a pátosz, bűnhődik a gonosz. Meg azok is, akik hajdanán még őszinte szeretettel viszonyultak ehhez a vidámparkhoz. A Team Cap közgyűlés aztán végképp. Így én is.


Félreértés ne essék, nem disszertációt vártam az amerikai elnökválasztás margójára, állásfoglalást pedig végképp nem. Csak talán annyit, hogy megannyi, bosszúságot okozó film után a Marvel visszataláljon arra az ösvényre, amit a címszereplőjének (és a Russo-testvéreknek) hála még a bohóckodás közben is kitartóan taposott.

Ehhez képest a Szép új világ arcon röhög egy egysorosokkal támadó havermozi-féleségbe oltott bosszúhadjárattal.


Tiniként ért el a képregényfilmek legnagyobb produkciós hulláma, s mire felnőttem, Amerika Kapitány lett a kedvenc szuperhősöm ebből az istállóból. Mert az önálló filmjei mások voltak a többiekénél. Nemcsak tónusát és minőségét tekintve, de a nagy egészre gyakorolt hatásfoka végett is. Az első, klasszikus kalandmozi után a meglepően komor, hidegháborús thrillereket idéző A tél katonájával egy kicsit maga a franchise is a felnövés jegyeit mutatta, az ultroni káoszt követően pedig a Polgárháború olyan fordulat(ok)at hozott, amely(ek) a mai napig hatással vannak a szériára.




Erre a Szép új világra is; Ross látszólag megtért a részben általa indítványozott szokóviai egyezmény óta, amely szabályozza a világban kvázi önkényesen ténykedő szuperhumán hősöket. Ez ellen állt ki Steve Rogers, és ezt támadta Sam is. Az alap konfliktus tehát adott, azonban az Elnök egyenesen felkéri az új Kapitányt, szervezze újra a Bosszúállókat, akik a Végjáték óta inkább csak saját spin-offjaik cameói. A békés átmenetet azonban beárnyékolja egy új erőforrás felbukkanása, amit az Örökkévalók maguk után hagytak az Indiai-óceán közepén a megdermesztett Tiamut formájában. A Farkas, bocsánat, Rozsomák csontozatát alkotó adamantiumra ugyanis nem csak az Egyesült Államok tart igényt, hanem „jobb híján” egyik pillanatról a másikra a világ másik nagyhatalmává elő lépő Japán is. Az egyezkedést azonban tovább bonyolítja egy rég elfeledett szereplő – akiért egészen A hihetetlen Hulkig kell visszanyúlnunk –, és mandzsúriai jelöltjei.

A Szép új világ, ha nem is a poklok poklát járta meg, de produkciós folyamata a filmes purgatóriumban impozáns helyen áll, s nem csak azóta, hogy címet váltott.
A joggal aggályos eredeti New World Order helyett a sokkal találóbb, shakespeare-i Brave New World-re keresztelt moziban még egy moszados szuperkém (Sabra, itt Ruth Bat-Seraph) is felbukkan Shira Haas alakításában, akinek eredetét aztán megváltoztatták (egykori Fekete Özvegyre) az izraeli-palesztin háborús konfliktus miatt. Funkcióját tekintve nem nagyon értem az ő jelenlétét, lévén, hogy nem sok dolgot tesz, amit más ne tudna megtenni. De végtére is kellenek az új arcok és a jók gyülekezetének bővítése, hiszen a Marvel nem titkoltan rebootolni kíván.

Nála fajsúlyosabb szerepet kap a rosszarcúként egyre többet sínylődő Giancarlo Esposito – na, vele meg az a baj, hogy pótforgatásokra castingolták (!) a szegény ember magát erősnek vélő Gus Fringjének. S ennek megfelelően a nagyon kígyó árnyékszervezet élén nem lesz több egy „weekly monsternél” – egy újabb tényezőnél, amitől még inkább csapongóvá válik az amúgy is csapongó narratív szerkezet. A reboot „soft” jellegét erősíti továbbá a 17 év után előásott Tim Blake Nelson Sterns dokija is, aki egy duzzogó tizenéves bosszúvágyával bír. Nagyon el akarja szedni csúnya, rossz Ross elnök uzsonnásdobozát, s ehhez egy olyan modus operandit ötölt ki majd’ két évtized alatt, amely legalább két szempontból is totálisan illogikus, és talán a Fekete Özvegyből ismert feromon-csapdát is felülmúló baromság.



A többi szereplővel pedig elérünk a Szép új világ legbanálisabb problémájához:

a Marvel vertikális terjeszkedése a Szép új világ esetében további látens bajokat is felszínre hoz.
Fontossági sorrendben haladva: itt van például „Amcsikapcsi” szó szerinti szárnysegédje, Joaquin Torres (Danny Ramirez) és a bonyodalom központi figurája, a korabban alaptalanul bebörtönzött szuperkatona, Isaiah Bradley (Carl Lumbly) is. Kik ők ezeken az egymondatos expozíciókon kívül? Nos, meg kellett volna tán nézni A Sólyom és a Tél Katonáját! Mit keres itt Bucky, és mi ez a brománc közte és Sam között? Meg kellett volna tán nézni A Sólyom és a Tél Katonáját! Hiányzik a már a Végjáték végjátékban történő stafétaátadás óta a politikai korrektség bűvkörében izzó közbeszéd legfontosabb témájának, azaz Amerika Kapitány rasszváltásának körbejárása? Nem folytatom.

Ennek a filmnek Anthony Mackie a legnagyobb vesztese, pedig próbálkozik tisztességgel, ahogy mindig. De lába alól nemcsak a háttértörtenete, hanem a jellemfejlődése, a kulturális kontextusa, sőt, még a mediális integritása is ki lett rántva. A Marvel kész tényként kezeli, hogy mindenki imádja őket annyira, hogy mindent bezabálnak, amit feltolnak a Disney+-ra. Ott ennél a filmnél egy sokkal összetettebb, érzékletesebb sorozat leledzik. Amerika Kapitány negyedik önálló kalandjára így „elérte”, hogy a mezei mozinéző – vagy az, aki szimplán az eddigi tendenciákra hagyatkozna, miszerint a filmekre elenyésző hatással bírnak a spin-off sorozatok – a címszereplő helyett csupán egy alulírt mellékhősként fut az események után, s még csak nem is akar beszélni a rasszizmus kérdésköréről!

Thaddeus Ross, a tábornokból lett friss elnök (Harrison Ford) halált félő vénemberének Vörös Hulkká animálódása sem okoz semmilyen szignifikáns problémát, károsodást – néhány cseresznyefa törzsén kívül. Az a’la natúr formában tanúsított, inkompetenciával vegyes sunyulására adott zéró megtorlás még védhető a sorozat naiv ideologizálásával. Ám

mindez végül egy bátortalan, a film látszat-mondandójának teljesen ellentmondó, de még hulki mércével mérve is megalapozatlan végkifejletben kulminálódik.

Mindezek ellenére, Julius Onah filmje nem bántóan rossz. Vannak értékelhető gegek, akció-szekvenciák és set-designok – csak minden jóra jut valami rossz. A remek színészekre például borzalmas szövegkönyv. Közülük is a legjobban William Hurtöt sajnálom, aki már nem tudott visszatérni Ross szerepére, pedig piszkosul jól állt volna neki. De legalább nem kell bejárja ezt a Szép új világot, mert meg is enné a fene, ha értelmet kellene keresnie benne. Kár érte, kiváló ügynök volt.

Az Amerika Kapitány: Szép új világ február 13-tól látható a mozikban.

2025. február 13.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/amerika-kapitany-szep-uj-vilag-kritika