2021 Szeptember Múlt és jelen démonai egy fedél alatt – Éjszaka a házban

Múlt és jelen démonai egy fedél alatt – Éjszaka a házban



Bár első látásra a régi idők szellemházas klasszikusait kívánja megidézni, könnyen zátonyra futhat az a néző, aki pontosan ezt várja el az Éjszaka a házban című filmtől. David Bruckner mozija ugyanis sokkal erősebben illeszkedik a kortárs amerikai horror azon hullámába, ahol inkább a karakterek belső világa jelenti a kulcsot a cselekményhez. De vajon lesz-e türelmünk kivárni ezt?


Az atlantai születésű David Brucknert még csak azzal se lehet megvádolni, hogy divatból ült föl arra a vonatra, amit most már olyan rendezők képviselnek, mint Ari Aster (Örökség) vagy Robert Eggers (A világítótorony). Fiatal amerikai író-rendezők, akik a több évtizedes, bebetonozódott horrorfilmes konvenciókat kívánják felrúgni, új utakat keresni az atmoszférateremtésben, a narratívában és a tematikában. Brucknert is az eredetiségre való törekvés hajtja, korai rövidfilmjeitől kezdve, a V/H/S és a Southbound hangulatos antalógiaepizódjain át egészen a 2017-es A rítusig, ami szintén az „erdőben-elveszünk-szörny-támad” formulán kívánt csavarni több-kevesebb sikerrel. Az Éjszaka a házban egy újabb alkotói lépcsőfok: erős, fojtogató atmoszféra, kidolgozott karakterrajz, tudatosan felépített és homályban tartó történet, ami a végjátékra áll össze.



Az Éjszaka a házban is tudatosan tartja vissza az információkat, kártyáit szép lassan játssza ki, ami könnyen frusztrálhatja és idegesítheti azokat a nézőket, akik már hozzászoktak a dübörgő jump scare hangeffektusokkal vagy véres csonkolásokkal operáló horrorokhoz. Sőt, Bruckner filmje tulajdonképpen inkább egy horrorelemekkel átszőtt pszichológiai dráma, ahol a háttérben megbújó szörny a főszereplő zaklatott, felbolydult lelkiállapotának kivetülése.

Nem egy Michael Myers vagy Jason Voorhees féle külső rém fenyeget benne, hanem egy belső sötétség, ami talán mindannyiunkban ott rejlik és csak az alkalmat várja, hogy előtörjön.
Beth (Rebecca Hall) egy középiskolás tanárnő, aki egyedül van. Ürességtől és mélyre temetett fájdalomtól konganak tóparti háza falai, szíve mélye – egy tragédiától, amit nem tud feldolgozni. Férje Owen, akivel 15 évig éltek boldog házasságban, egyik este kievezett csónakjával és fejbe lőtte magát. Búcsúlevelet és megválaszolatlan kérdések sorát hagyva maga után. Legalábbis Beth ezt gondolja, akinek amúgy is nyugtalan éjszakáit furcsa álmok és szellemjárások teszik még különösebbé. Utalások, hogy a válasz ott rejlik valahol a saját múltjában, Owen telefonján – apró szálak, amiken elindulva Beth olyan sötét titkokra lel, amiket talán jobb lett volna békén hagyni.



Érdekes kettősség szövi át az Éjszaka a házbant, ugyanis formailag és stilárisan abszolút minimalista, szinte egyhelyszínes kamaradarab, kevés szereplővel, párbeszéddel. Hosszan kitartott snitteken keresztül láthatjuk, ahogy Hall főhősnője labirintusszerűen bolyong a ház szobái, terei között és nem hajlandó az első jelenések után hanyatt homlok elmenekülni. Megszállottan akarja a választ kérdéseire: „Miért? Mit rontottam el? Hol siklott ki a dolog? Szertett engem egyáltalán?” Bruckner pontosan itt, szinte fű alatt csempészi be alkotói ambícióit, amivel többé akarja tenni filmjét egy mezei kis költségvetésű riogatásnál.

A gyászról, a trauma feldolgozásáról és a halál, mint metafizikai élmény megéléséről kíván szólni, amik fajsúlyos és összetett témák.
Bár a ráérős elbeszélés miatt felmerül a veszélye, Bruckner ügyesen elkerüli, hogy filmje öncélú művészkedés legyen: rémálomszekvenciái, az igazság utáni kutatás és Beth lelki önsanyargatása kellő egyensúlyban vannak. Ha nincsenek túl magasra (vagy máshova) téve az elvárások, akkor könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy beszív a film hangulata. A rendezőnek kellő tapasztalata van már a hangulatkeltésben és sokszor pofonegyszerű, de hatásos vizuális trükkökkel képes a szőrt felállítani a hátunkon. Elisha Christian árnyakkal, fényekkel és a színekkel finoman játszó, remek operatőri munkája és Ben Lovett disszonáns „muzsikája” (aki már a kezdetektől fogva együtt dolgozik Brucknerrel) csak tovább fokozza az elidegenedettség és a kétségbeesés érzetét.


Viszont, ha van valaki, akinek ez a film egy egész estés jutalomjáték, az a főszereplőt megformáló Rebecca Hall. Az angol színésznő, aki először Christopher Nolan A tökéletes trükkjével került be a köztudatba, már lassan egy évtizede számít a kortárs filmvilág egyik titkos fegyverének. Blockbusteres mellékszerepeitől kezdve, függetlenfilmes szerzői darabokig mindenben megfordult, nyomot hagyott, neve valahogy mégsem szerepel a nagy sztárok között. Sebzett lelkű, zaklatott karakterek megformálásában viszont egyenesen brillírozik (aki nem hiszi, nézze csak meg ezt vagy a Christine–t).

Tehetetlen düh, a normalitás megjátszása, az érzelmek elfojtása alkoholba, emlékekbe, az érzés, hogy bármikor robbanhat –

Hall a gyász összes stációját félelmetes hitelességgel formálja, ő a film gerince, tartóoszlopa, ami miatt sokan emlegetni fogják.
Épp ezért kár, hogy a forgatókönyv már nem ér fel az ő teljesítményéhez. Ben Collins és Luke Piotrowski egy ideig ügyesen terelgetik a néző figyelmét, de mikor a végjátékban összeáll a kép, az nem érződik kellően katartikusnak. Nem rúgja fel azt, amit eddig felépített és logikailag illeszkedik a témájához, mégis az az érzése az embernek, hogy huszárvágással feloldozást ad, így nem marad a nézőben olyan húsbavágóan, mint a műfaj klasszikusai.

Az Éjszaka a házban felsorolt érdemeit nem csorbítja a finálé, a sablonos tucatmozikba belefáradtnak akár kellemes meglepetés is lehet. David Brucknerben benne van egy átütő, igazi remekmű lehetősége, talán legközelebbre már sikerülni fog neki.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/ejszaka-a-hazban-kritika