Nem csak neked fáj – Until Dawn Sokszor meglamentálta már kritikus és közönség is, hogy van-e értelme, hogyan fizetődhet ki egy videójáték adaptálása. Minden jóra jut egy rossz példa – van miből okulni. Az év egyik, ha nem a legjobban várt példánya, az interaktív horror ikonból készült Until Dawn nem esett messze a fájától. Csak épp a tövében volt egy dögkút. Hasonlóan a Supermassive játékához, David F. Sandberg rendezésében is egy eltűnt rokon indítja be a halál gépezetét. Clover (Ella Rubin) egy évvel nővére, Mel (Maia Mitchell) eltűnését követően barátai társaságban járja a lány utolsó ismert tartózkodási helyeit. Egy benzinkutas (a játékból egyedüliként visszatérő Peter Stormare) útbaigazításával egy különös viharban tengődő erdő melletti fogadóba térnek be. Rejtélyes nyomokat találnak Mel, s vele sok-sok más eltűnt személy ittjártáról. Az életükre törő pszichopata végez mindükkel, de legnagyobb meglepetésükre saját szemükkel nézhetik végig, ahogy a fali homokóra szemcséi peregni kezdenek. Aztán újra. Meg újra. Az Until Dawn adaptálásának híre megosztotta a rajongókat. Míg eleinte a tripla A-s, cinematizált videójáték-átiratok örökös problémaköre volt érvényes, miszerint az Until Dawn, a játék, már maga is egy film, aminek szereplőit és cselekményét egyaránt a játékos irányítja. A legtöbb nagyköltségvetésű, narratíva vezérelt, motion capture-szerkókban színészek által életre keltett karakter kalandjaiban az UI, vagyis a képernyőn megjelenő elemek, mint az életerő-sáv, fegyverek és táraik, stb. folyamatosan emlékeztetik a játékost, hogy elsődlegesen a játékmenet miatt játszik. Az Until Dawn és a hozzá hasonló interaktív drámák azonban épp ezen elemek számának minimalizálásával jelentősen csökkentik az irányított jatekmenet és a filmszerűen rögzített, két szegmenst összekötő klipek közötti átmenetet. Aztán az „értelmetlen” hőbörgés értetlenségbe csapott át. A Sony kreatívjai egy teljesen új sztorit kanyarintottak az IP mögé, ami joggal vethetett fel aggályokat a játékmechanika elvesztését követően. Egyben talán a legfontosabb kérdést is: ha kivonjuk a képletből a mechanikán túl még a cselekményt is, mi marad az Until Dawn-ból? Magyarán, mit tartalmaz ez a cím? A film felett atyáskodók jól ismerték fel azt, hogy tulajdonképpen semmit. A piszkosul szórakoztatón működő játék kapcsán már írtam az eredeti sztori mélységéről. „8 kanos-kancás tini, 8 sematikus jellem, 8 kilátástalan sors és a köztük húzódó interperszonális kapcsolat, amelyet mi magunk is formálunk, s végső soron eldöntjük, élnek-e vagy halnak”. Nem sokkal több egy horror-homázsnál. Slasherbe oltott krimi és szörnyhorror mixtúra. A trauma- és gyászfeldolgozás története. Egyfajta metamorfózis, emberből állattá (esetenként, kannibalisztikus wendigóvá) válás históriája, a testvéreit elvesztő, sorsukért a barátait felelősnek vélő Josh (Rami Malek) tolmácsolásában. De azért joggal kívánták bővebben feldolgozni ezt a témát. Más kérdés, hogy nem sikerült. Végtelenül patetikus hegyibeszédek garmadáját zúdítják ránk a szereplők a családi kötelék fontosságáról, élükön a társaság „ringyójával”, Ninával (Odessa A’zion). Dominic Torettót megszégyenítő hiteltelenséggel osztja az észt, miközben nem rest szó szerint meglékelni a párkapcsolatát egy ritkaságszámba menően logikus érv kapcsán érzett felháborodásában. Értékképviseletük a nagy finálét előkészítő jelenetben áll totálisan földbe, amint a családi otthont homályos motivációk miatt elhagyó Melről a saját testvére nyilatkozik úgy, hogy „ő a nővérem, de Ti vagytok a családom”. A fentebb vázolt várakozás végső stációját a hatásmechanizmus megváltoztatása jelentette. Személy szerint roppant mód bizakodtam, amikor azzal szembesültem az előzetesből, hogy a játék legelemibb részeként, a pillangóhatást elhagyva, egy másik tematikát, az időhurkot jelölték ki a készítők, mint szervező erőt. Mert ez a döntés, bennem legalábbis, azt a feltételezést szülte, hogy az alkotók felismerték a játék interaktivitásának legfontosabbikát, a döntési szituációk kauzalitásának adoptálási lehetetlenségét, vagyis hogy amit a streaming-felületek elbírnak (pl. Bandersnatch), azt a moziterem nem. A kalandunkat nem tudjuk mi magunk megválaztani és azt gondoltam, hogy az időhurok koncepciója ennek a megkerülése a játékban található, a jövőben bekövetkező, sorsfordító történéseket sugalmazó totemek segítségével. E téren adom a piros pontot az Until Dawn-nak, mert ez is történt. Az időhurokban ragadt szereplőink minden este bevésik nevüket a fogadó vendégkönyvébe és tanulhatnak az előző este során átélt rettenetekből. Igen ám, de minden este más. Más a börtönük környezete, eddig nem látott házak és egyéb objektumok kerülnek elő, és mindig más rémség fenyegeti őket. Az egyik (annyira jellemtelen szereplő, hogy már a kilétére sem emlékszem), azt állítja, minden este mással kell szembeszállni – ez persze hazugság, mert ugyanazok a hóhérok. Szó se róla, ezzel csavar egyet a film a formulán, ami Max (Michael Cimino) szerint nagyon sok filmben fellelhető. Igaza van, e tematikus filmekben általában mindig ugyanaz történik és a főhős alkalmazkodik, megtanulja a működési elvét. De ahhoz, hogy egy jó ötletből okos megvalósítás legyen, ennél több kell. És az Until Dawn nem egy okos film. Hogy a Boldog halálnapot-filmek vagy épp a Szöktetés a pokolból szintjéről A végtelen vagy a Háromszög magaslataiba érjen, ahhoz ismerni kéne a saját játékszabályait. De sajnos, mintapéldája a high-concept filmeknek, amelyekben az ötlet, felülírja a precíz írást. Hogy egész konkrét legyek, nem tudjuk meg, mikor, miért és hogyan jött létre az időhurok. A tudatlanságra nem mentség annak felvállalása. Ugyanígy, a slapstick humor használatától és az önreflexiótól sem lesz Ház az erdő mélyén vagy Trancsírák. Még ha a film emlékezetesebb pillanatait is szolgáltatják a telefonos felvételek montázsai a válogatott elhunyásokról. Legfeljebb egy nagyon komolyan vett Horrorra akadva kerekedik ki belőle sok ponton, ami szerintem elég jól leírja, mi a legnagyobb baj ezzel a filmmel: a suspense teljes hiánya. A teremben hangosan locsogó tinibandán először felforrt az agyvizem, majd elgondolkodtam azon, hogy szerencsétleneknek tényleg nincs jobb dolguk. Merthogy annak ellenére, hogy a már fentebb említett szereplő szerint azért történik minden este más riadalom, hogy féljenek az éjszaka rémeitől, könyörgöm, mégsem félnek. Utolsó nekifutásra már olyan unottan állnak a halál elibe, mint Bill Murray a mentőautónak, két (nagyon jól eltalált, Grave Encounters-be is elférő példán kívül) olyan jumpscare-ek kereszttüzében, amik végérvényesen a plázahorrorok süllyesztőjébe űzik a produkciót. Az Until Dawn film kitartóan dobálja le magáról az alapanyaga minden béklyóját. Azt csinálja a saját címével, mint A Kaptár-filmek a sajátjukéval vagy ha már Sony-filmről beszélünk, az Uncharted (értsd, majdnem semmit). Az utolsó felvonásban aztán csak azért is előrántja saját kis univerzuma easter eggjeit, hogy felhívja a figyelmet, milyen kár is érte. A rajongóknak ezen a ponton minden adott, hogy az úton hagyott hitüket összekapargassák. Majd az írók egy huszárrántással feldobják, és ahelyett, hogy lecsapnák a labdát, kidurrantják azt, mint egy elmebeteg óvodás. A játék egy-egy aspektusát jól megragadó, a stáblista után az összképet elnézve egy szépen fényképezett, egyébként tök ötletes kis játékadaptáció. Lehetne. De a cselekmény letaglózóan nevetséges megoldása nemcsak arról libbenti fel a fátylat, hogy nem jó film, hanem arról is, mennyire félre marketingelt produkció. Egy Minecraft filmes léptékben a saját nevét kigúnyoló tucat thriller. Erre az univerzumépítő szándékkal létrehozott Until Dawn-rip-off-ra nagyon maximum holnap hajnalig fog emlékezni bárki. Remélem, Peter Stormare addig se. Az Until Dawn április 24-től látható a mozikban. 2025. április 26. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/until-dawn-film-kritika
